Léteznek magyar rocksztárok? Mi történik egy nővel, ha levágjuk a füleit? Hogyan lesz egy zenekarból gazdasági anomália? Kiss Tibi szeretné megérni a Quimby elrothadását, és bár nem sűrűn csodálkozik rá az elmúlt huszonkét évre, azért szívesen koccintana Fellinivel a zenekar saját Sziget-napján. Interjú.
hvg.hu: Egy zenekarnak is megvan a saját kronológiája. A Quimby jelenleg milyen életszakaszban jár?
Kiss Tibor: Ahogy a magánember sem kiskamasz korban gondolkodik el azon, mi van még előtte, és mit hagyott már maga mögött, úgy a Quimbynek is idő kellett, hogy oda jusson, ahol most van. Ahogy a tagok, a zenekar is az élete derekán jár: egyelőre még nem minden nap ajándék, de efelé haladunk, ez kétségtelen.
Azért nagyon nehéz megítélni, mennyi van még ebben a zenekarban, mert ha körülnézünk a magyarországi piacon, nem nagyon lehet tisztességgel megőszült zenekarokat találni. A hőskori produkciók vagy szét- vagy tönkrementek, a feloszlás megváltását mégis csak kevesen merik bevállalni. Ilyen szempontból nekünk sincs hova tekinteni, nincs példaértékű fonal, főpróba nélkül tapogatózunk. Ha a Rolling Stones-t vesszük alapul, félidőnél tartunk, de mivel ilyen zenekarok nem nagyon akadnak a mi köreinkben, franc tudja, mennyink van még hátra. Az tény, hogy soha nem tudjuk, mikor megyünk fel utoljára a színpadra.
hvg.hu: A Quimby megkerülhetetlen formáció, sőt vannak, akik valóságos ikonként tekintenek a zenekarra, kiváltképp konkrétan rád. Mennyiben szeretsz ezzel azonosulni?
K. T.: Én nem igazán foglalkozom ezzel, és szerintem a többiek is emberként élik a hétköznapjaikat. Mikor az ember a tükör előtt borotválkozik, nem tűnik fel neki, hogy épp valami egzotikus lénnyel találkozna, nekem sem szokásom túl gyakran Kiss Tibit kiáltani. A zenekartagok ugyanolyan á la nature parasztban vannak egymással és a szűkebb környezetükkel, minden úgy működik, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt.
hvg.hu: Huszonkét év alatt látszólag nem adtátok el magatokat. Nem volt alkoholmentes sör reklám és beteg kisállatokat sem mentettetek különféle falunapokon. Mit gondolsz a zenekari brandépítésről?
K. T.: Fontos, hogy a Quimby megmaradjon egy olyan zenekarnak, amely kerüli azokat a külső energiákat, melynek hatására kompromisszumot kéne kötnünk, melyek befolyásolnák a zenét vagy az imázst. Ezt elég következetesen tartjuk már évtized óta, ami viszont nem azt jelenti, hogy mi mindenféle fensőbb, anyagierő-ellenesek lennénk. Mindössze nagyon nehezen találkoznak az elképzeléseink ezekkel a bizonyos financiális együtthatókkal. Sohasem tudtunk dűlőre jutni, alapvetően ezért vagyunk ilyen szponzortalanok és szárazabb szakmabeliek ezért könyveltek el minket teljesen hülyeként, akik nem hozzák ki a maximumot az üzletből. Pedig mi csak igyekszünk szüzek maradni ezen a profitorientált terepen.
Anno megbeszéltük, hogy keressünk X helyett inkább fél X-et, ha cserébe tiszta marad a lelkiismeretünk. Vagyunk annyira szerencsések, hogy mi már ezzel a féllel is elvagyunk, egzisztálni tudunk belőle, ám ez nem változtat a tényen, hogy gazdasági szemmel nézve a Quimby egy rosszul szelelő gőzgépnek felel meg.
hvg.hu: Ennek fényében Magyarországon lehet bárkiből is klasszikus fogalomként kezelt rocksztár?
K. T.: Persze, csak magyar rocksztárok. A rocksztárnak vannak ismérvei, hogy mitől az, ami. Valójában egy ködös sztereotípiagyűjteményről van szó, mely majdnem száz százalékban ráilleszthető a magyar delikvensekre is. Ugyanolyan jó hangszereken, erősítőkön játszunk, ugyanúgy beránthat egy lány a bokorba, ugyanúgy megbaszhat minket az áram, és még a zenekari díler is ugyanolyan egyeneshátú, mint bárhol másutt a világon. Az eltérés csupán annyiban rejlik, miszerint előfordulhat, hogy egy magyar rocksztár mondjuk nem tudja kifizetni a rezsijét.
hvg.hu: Adott a visszatérő tézis, miszerint a Quimby, azon belül is te, enyhén szólva túlfoglalkoztatott. Hogyan reagálod le az efféle állításokat?
K. T.: Egyre erősebben szűrök, ennek következtében a rám rótt elképzeléseknek csak nagyjából tíz százalékával tudok azonosulni, ennyit fogadok el. Én nem érzem úgy, hogy a zenekar vagy én magam túlfoglalkoztatottak lennénk. A Quimby nagyjából feleannyit koncertezik, mint más kollegák, nekem van egy-két vendégprojektem és néhány jótékonysági ügyem, de ennyi az egész. Az igazat megvallva, én még bírnék egy olyan tíz-húsz százalékkal kevesebbet is, viszont már így is túl sokszor kell nemet mondanom kifejezetten szerethető megkeresésekre.
Mindenesetre igyekszem csökkenteni a jelenlétemet mindenhol, mert őszintén, néha már nekem is sok.
hvg.hu: A rajongók gyakran hangoztatják, hogy a Quimby-dalszövegek dobogós helyen vannak a kortárs magyar költészet palettáján. Mi a véleményed erről?
K. T.: Lehet, hogy ezek az emberek nem ismerik elég jól a kortárs magyar költészetet. Egy rockzenekar sokkal hangosabb, mint egy önmagában vett, mezei verseskötet, és ezzel valóban van egy utcahossznyi előnyünk a befogadó közeget illetőleg.
Ebben a világban, ahol élünk, már csak csepegtetni lehet bármiféle művészetet is. A vegytiszta, csomagolás nélküli alkotások már gyakorlatilag le sem mennek az emberek torkán. A vizuáldolgok bekerülnek a reklámiparba, a verbalitás, a szövegek bekerülnek a popdalokba, az ember pedig baromira örül, ha akad egy jó metafora, vagy tartalmasabb gondolat, amire rá lehet még csodálkozni. Az biztos, hogy a magyar általánosságban vett rock- és popzenék közegéből kilógnak a dalszövegeink: nálunk nem Lou Reed-, Tom Waits-, Leonard Cohen-szövegek számítanak sztenderdek, hanem valami egészen más.
Ezért nehéz hasonlítani: mikor egy vers születik, annak önmagában meg kell állnia a helyét, százszázalékosnak, késznek kell lennie. Ugyanez egy dalszövegnél már szinte ártalmas, mert ha nincsenek elvarratlan szálak, nem marad hely a zenének.
hvg.hu: A Sziget nulladik napi Csodaország-projektet úgy reklámozzák, mint életre szóló élményt, varázsgombákkal. Esszenciális kivonatra vagy inkább cirkuszi útkeresésre lehet számítani?
K. T.: Kezdjük azzal, hogy sok minden lehet életre szóló élmény. Nekem körülbelül nyolc évvel ezelőtt volt egy olyan szorulásom, ami egy életre szóló élmény volt. Viszont az nem biztos, hogy ezt bármilyen programként, bárkinek is ajánlanám. Esetünkben itt inkább egy fehér holló típusú lehetőségről van szó: egy koncert keretein belül életre hívhatjuk azt a buborékvilágot, mely a Quimby sajátja. A zenénknek ez az aurája fog rátelepedni mindenkire. Vizuálisan Fellinitől kezdve Jim Jarmuschon át, a Tim Burton-féle karakterekig egy csomó minden jelen lesz a képi világban. Alíz Csodaországa pedig a maga szürreális miliőjével abszolút illeszkedik, ezt fogjuk kibontani.
hvg.hu: Azon a bizonyos portugál halászfalubéli szexjeleneten túl – ha egyszer aktuális lesz –, hogyan kell majd elengedni ezt a zenekart?
K. T.: Ennek több formája lehet: az egészséges végelgyengülésnek például meglesznek az előjelei. Elindul a természetes rohadás, és egy idő után nem tudjuk majd elviselni a tulajdon oszló tetemünk bűzét, a Quimby meghal. Ha ez összejön, akkor egy viszonylag könnyen elfogadható pont kerül a történet végére. Fáj majd a szívünk, de tudjuk, hogy oka volt: lehetetlen lett volna tovább csinálni.
Ha valami külső, agresszív dolog történik, egy tragédia, baleset vagy bármi, ami miatt a zenekarnak meg kell szűnnie vagy le kell állnia, ám akik megmaradtak, még energiával teliek, szinte mindenki létrehozná a saját folytatását. Elkezdenénk újra építkezni.
Kiss Tibor: Ahogy a magánember sem kiskamasz korban gondolkodik el azon, mi van még előtte, és mit hagyott már maga mögött, úgy a Quimbynek is idő kellett, hogy oda jusson, ahol most van. Ahogy a tagok, a zenekar is az élete derekán jár: egyelőre még nem minden nap ajándék, de efelé haladunk, ez kétségtelen.
Azért nagyon nehéz megítélni, mennyi van még ebben a zenekarban, mert ha körülnézünk a magyarországi piacon, nem nagyon lehet tisztességgel megőszült zenekarokat találni. A hőskori produkciók vagy szét- vagy tönkrementek, a feloszlás megváltását mégis csak kevesen merik bevállalni. Ilyen szempontból nekünk sincs hova tekinteni, nincs példaértékű fonal, főpróba nélkül tapogatózunk. Ha a Rolling Stones-t vesszük alapul, félidőnél tartunk, de mivel ilyen zenekarok nem nagyon akadnak a mi köreinkben, franc tudja, mennyink van még hátra. Az tény, hogy soha nem tudjuk, mikor megyünk fel utoljára a színpadra.
hvg.hu: A Quimby megkerülhetetlen formáció, sőt vannak, akik valóságos ikonként tekintenek a zenekarra, kiváltképp konkrétan rád. Mennyiben szeretsz ezzel azonosulni?
K. T.: Én nem igazán foglalkozom ezzel, és szerintem a többiek is emberként élik a hétköznapjaikat. Mikor az ember a tükör előtt borotválkozik, nem tűnik fel neki, hogy épp valami egzotikus lénnyel találkozna, nekem sem szokásom túl gyakran Kiss Tibit kiáltani. A zenekartagok ugyanolyan á la nature parasztban vannak egymással és a szűkebb környezetükkel, minden úgy működik, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt.
Az egyetlen dolog, ami változott, és ami mindent áthat, az a felelősség. Amit csinálunk azt most már vagy szeretni, vagy utálni kell, nincsen langyos középút. A környezetünk számára fontos, hogy karakteres véleményt formáljunk: nem ikonok, kritikusok lettünk.
hvg.hu: Huszonkét év alatt látszólag nem adtátok el magatokat. Nem volt alkoholmentes sör reklám és beteg kisállatokat sem mentettetek különféle falunapokon. Mit gondolsz a zenekari brandépítésről?
K. T.: Fontos, hogy a Quimby megmaradjon egy olyan zenekarnak, amely kerüli azokat a külső energiákat, melynek hatására kompromisszumot kéne kötnünk, melyek befolyásolnák a zenét vagy az imázst. Ezt elég következetesen tartjuk már évtized óta, ami viszont nem azt jelenti, hogy mi mindenféle fensőbb, anyagierő-ellenesek lennénk. Mindössze nagyon nehezen találkoznak az elképzeléseink ezekkel a bizonyos financiális együtthatókkal. Sohasem tudtunk dűlőre jutni, alapvetően ezért vagyunk ilyen szponzortalanok és szárazabb szakmabeliek ezért könyveltek el minket teljesen hülyeként, akik nem hozzák ki a maximumot az üzletből. Pedig mi csak igyekszünk szüzek maradni ezen a profitorientált terepen.
Anno megbeszéltük, hogy keressünk X helyett inkább fél X-et, ha cserébe tiszta marad a lelkiismeretünk. Vagyunk annyira szerencsések, hogy mi már ezzel a féllel is elvagyunk, egzisztálni tudunk belőle, ám ez nem változtat a tényen, hogy gazdasági szemmel nézve a Quimby egy rosszul szelelő gőzgépnek felel meg.
hvg.hu: Ennek fényében Magyarországon lehet bárkiből is klasszikus fogalomként kezelt rocksztár?
K. T.: Persze, csak magyar rocksztárok. A rocksztárnak vannak ismérvei, hogy mitől az, ami. Valójában egy ködös sztereotípiagyűjteményről van szó, mely majdnem száz százalékban ráilleszthető a magyar delikvensekre is. Ugyanolyan jó hangszereken, erősítőkön játszunk, ugyanúgy beránthat egy lány a bokorba, ugyanúgy megbaszhat minket az áram, és még a zenekari díler is ugyanolyan egyeneshátú, mint bárhol másutt a világon. Az eltérés csupán annyiban rejlik, miszerint előfordulhat, hogy egy magyar rocksztár mondjuk nem tudja kifizetni a rezsijét.
Úgyhogy szerintem van magyar rocksztár, ahogy popsztár és jazzsztár is. A teljesítmény adott, csak a kisebb piacon értelemszerűen kevesebb dologból lehet főzni, az egy zenészre eső luxusjachtok száma elmarad a nemzetközi átlagtól.
hvg.hu: Adott a visszatérő tézis, miszerint a Quimby, azon belül is te, enyhén szólva túlfoglalkoztatott. Hogyan reagálod le az efféle állításokat?
K. T.: Egyre erősebben szűrök, ennek következtében a rám rótt elképzeléseknek csak nagyjából tíz százalékával tudok azonosulni, ennyit fogadok el. Én nem érzem úgy, hogy a zenekar vagy én magam túlfoglalkoztatottak lennénk. A Quimby nagyjából feleannyit koncertezik, mint más kollegák, nekem van egy-két vendégprojektem és néhány jótékonysági ügyem, de ennyi az egész. Az igazat megvallva, én még bírnék egy olyan tíz-húsz százalékkal kevesebbet is, viszont már így is túl sokszor kell nemet mondanom kifejezetten szerethető megkeresésekre.
Mindenesetre igyekszem csökkenteni a jelenlétemet mindenhol, mert őszintén, néha már nekem is sok.
hvg.hu: A rajongók gyakran hangoztatják, hogy a Quimby-dalszövegek dobogós helyen vannak a kortárs magyar költészet palettáján. Mi a véleményed erről?
K. T.: Lehet, hogy ezek az emberek nem ismerik elég jól a kortárs magyar költészetet. Egy rockzenekar sokkal hangosabb, mint egy önmagában vett, mezei verseskötet, és ezzel valóban van egy utcahossznyi előnyünk a befogadó közeget illetőleg.
Ebben a világban, ahol élünk, már csak csepegtetni lehet bármiféle művészetet is. A vegytiszta, csomagolás nélküli alkotások már gyakorlatilag le sem mennek az emberek torkán. A vizuáldolgok bekerülnek a reklámiparba, a verbalitás, a szövegek bekerülnek a popdalokba, az ember pedig baromira örül, ha akad egy jó metafora, vagy tartalmasabb gondolat, amire rá lehet még csodálkozni. Az biztos, hogy a magyar általánosságban vett rock- és popzenék közegéből kilógnak a dalszövegeink: nálunk nem Lou Reed-, Tom Waits-, Leonard Cohen-szövegek számítanak sztenderdek, hanem valami egészen más.
Persze, itt nem a komplexitásról van szó, hiszen a zene és a szöveg itt szorosan összetartozik, elzárni a kettőt egymástól olyan lenne, mint ha levennénk egy szép nő két fülét, az egyik karját, lenyírnánk kopaszra, letörölnénk az összes sminket róla, és lehet, hogy még a tüdejét is kivennénk. Aztán megnéznénk, hogy így még mindig jó nő-e.
Ezért nehéz hasonlítani: mikor egy vers születik, annak önmagában meg kell állnia a helyét, százszázalékosnak, késznek kell lennie. Ugyanez egy dalszövegnél már szinte ártalmas, mert ha nincsenek elvarratlan szálak, nem marad hely a zenének.
hvg.hu: A Sziget nulladik napi Csodaország-projektet úgy reklámozzák, mint életre szóló élményt, varázsgombákkal. Esszenciális kivonatra vagy inkább cirkuszi útkeresésre lehet számítani?
K. T.: Kezdjük azzal, hogy sok minden lehet életre szóló élmény. Nekem körülbelül nyolc évvel ezelőtt volt egy olyan szorulásom, ami egy életre szóló élmény volt. Viszont az nem biztos, hogy ezt bármilyen programként, bárkinek is ajánlanám. Esetünkben itt inkább egy fehér holló típusú lehetőségről van szó: egy koncert keretein belül életre hívhatjuk azt a buborékvilágot, mely a Quimby sajátja. A zenénknek ez az aurája fog rátelepedni mindenkire. Vizuálisan Fellinitől kezdve Jim Jarmuschon át, a Tim Burton-féle karakterekig egy csomó minden jelen lesz a képi világban. Alíz Csodaországa pedig a maga szürreális miliőjével abszolút illeszkedik, ezt fogjuk kibontani.
hvg.hu: Azon a bizonyos portugál halászfalubéli szexjeleneten túl – ha egyszer aktuális lesz –, hogyan kell majd elengedni ezt a zenekart?
K. T.: Ennek több formája lehet: az egészséges végelgyengülésnek például meglesznek az előjelei. Elindul a természetes rohadás, és egy idő után nem tudjuk majd elviselni a tulajdon oszló tetemünk bűzét, a Quimby meghal. Ha ez összejön, akkor egy viszonylag könnyen elfogadható pont kerül a történet végére. Fáj majd a szívünk, de tudjuk, hogy oka volt: lehetetlen lett volna tovább csinálni.
Ha valami külső, agresszív dolog történik, egy tragédia, baleset vagy bármi, ami miatt a zenekarnak meg kell szűnnie vagy le kell állnia, ám akik megmaradtak, még energiával teliek, szinte mindenki létrehozná a saját folytatását. Elkezdenénk újra építkezni.
Én nagyon szeretek festegetni is, amíg be nem verik a koporsószöget, szívesen eltöltöm az időt vászonkoszolással, meg pacák jobbról balra helyezésével, de a muzsikát, ha már egyszer megérintett, nagyon nehéz elengedni. Ha valami miatt megszűnne a Quimby, én megcsinálnám a Los Mosquitos pszichedelikus blues-punk zenekaromat, ami szigorúan nagyon durva lenne.