A számítógépes komponálás ma már az egyetemi művészképzés napi rutinja, ahogy a zenei korszakok és stílusok közötti átjárás is – állítja Fekete Gyula, a Zeneakadémia tanszékvezetője, aki szerint a zenei általános iskolák leépülésével az egységes tudásbázis is megszűnt.
hvg.hu: A múlt századi komolyzenei avantgárd – Karlheinz Stockhausennel együtt emlegetett – magyar óriása Ligeti György a napokban lenne 90 éves. A mai zeneszerzés tanszakos hallgatók, azon kívül, hogy a róla elnevezett épületben tanulnak, követik-e az általa kijelölt, folyamatos kísérletezéssel fémjelezhető irányt?
Fekete Gyula: Azt látom, hogy általában a mai művészetnek nincs - így a zeneművészetnek sincs - egyetlen meghatározó, követendő irányzata, amely egyedüliként irányt mutatna. Egymás mellett létezik az 1960-as évek avantgárdja, a 1970-es évek experimentális irányzata, az 1980-as évek minimalizmusa, az 1990-es évek posztmodernje, az ezredfordulós eklektika vagy a pop-art. Van, aki új utakat keres, van, aki valamelyikhez igazodik, és akadnak, akik a fúziót preferálják – átevezve a jazz vagy éppen a folk területére.
hvg.hu: Az összhangzattan-szoftverek, hangszerelő-programok korában van még értelme Liszt, Kodály vagy Ligeti munkásságát elmélyülten tanulmányozni a zeneszerzéshez?
F. Gy.: A felvételin képességeket próbálunk mérni és nem lexikális tudást. Ehhez a pályához elsősorban kreativitás, fantázia és zenei tehetség kell. Ezek érzetek, megérzések, és nem egzaktul mérhető teljesítmények. A zeneszerzés ugyanakkor szakma is, speciális, de tanítható és megtanulható fogásokkal, amelyek a zene történetében mindig is részei voltak a „tananyagnak”. Szigorúan technikai ismeretekről beszélek. Arról, hogy miként is írjuk az egyik hangot a másik után, és azzal milyen hatást vagy ellenhatást érünk el. Kétségtelen, hogy ma a komponálás számítógéppel is, zajlik, különös tekintettel a kottaíró programokra. És nem csak az olyan alkalmazott műfajokban, mint a filmzeneírás, ahol már rég nem szimfonikus zenekarok játszák fel a kasszasiker-opuszok érzelemkorbácsoló zenei betéteit. Ezek a komponisták sokszor a DJ-khez hasonlóan hangmintákból építkezve írják a zenét, s legfeljebb ezekre teszik fel a szólamokat a stúdióban a zenészek.
hvg.hu: A komponista-növendékeknek ezek szerint ma már inkább a számítógépek, mintsem a hangszerek világában kell otthon lenniük?
F. Gy.: Ma egy zeneszerző laptoppal, programokkal, letöltött hangmintákkal is dolgozik, de ezzel együtt tökéletesen tisztában kell lennie a hangszeres játék minden technikájával és rezdülésével. Ezzel együtt tagadhatatlan, hogy a gyertyafényes, múzsaváró éjszakákon kottapapírra vetett remekművek romantikus éthosza a múlté. De a múzsa azért ma sem árt…
hvg.hu: A Zeneakadémián elvárás a számítógéphasználat?
F. Gy.: Nem, ahogy a patinás külföldi intézmények zöménél sem. Ugyanakkor rendkívül nagy előnyt jelent a gép. A muzsikusok java például csak és kizárólag kottaíró-programok szólamait hajlandó használni, a kézírást elutasítják. Egyszerűbb és könnyebb egy kitisztázott partitúra alapján játszani, mint egy agyonfirkált kéziratból blattolni.
hvg.hu: Tehát a komolyzene sem úszta meg, hogy a technológiához igazodjon.
F. Gy.: Miért is úsztuk volna meg, hiszen mi is ma élünk. A zeneszerzők ráadásul mindig is olyan zenét írtak, amire fogadókészség volt, amely kiszolgálta az igényeket, amely tetszett. Bach egyházi kompozíciói, Haydn arisztokrata-szórakoztató vonósnégyesei, Liszt szalonelitet kápráztató zongoradarabjai mind ilyenek voltak. Ma is meg kell találni a publikumot, persze ez nem jelenti azt, hogy alá kellene menni az igényeknek.
hvg.hu: Az alkalmazott, például színházi muzsikák esetében sem szükségszerűek a kompromisszumok?
F. Gy.: Nekem szerencsére jó tapasztalataim vannak. Számos darabban dolgoztam együtt például Gothár Péterrel. Ő csak annyit szokott kérni, hogy nézzem végig a próbákat és ott inspirálódjak, majd az adott határidőre írjam meg a zenét. Természetesen szolgálni kell a produkciót, ahogy ezt díszlet és a jelmez is teszi.
hvg.hu: Csehovhoz klasszikus oroszokat, Téreyhez eklektikus kortársat idéző mű dukál?
F. Gy. : Vagy épp fordítva. Ahogy említettem, ma már mindenki a kortársunk. Purcell, Bach, Ligeti, a Beatles vagy Miles Davis egyszerre van jelen az életünkben. Meggyőződésem, hogy a rádióhallgatók többségét nem is igazán érdekli, hogy melyik mű született 2013-ban, és melyik mondjuk 500 évvel ezelőtt. Zene mindkettő.
hvg.hu: Sokan búslakodnak azon, hogy kiveszni látszik a művelt közönség, akinek nem Verdi zenetörténeti szerepe, hanem az ő áriáit poposító Andrea Bocelli sztársága a lényeges. Egyetért ezzel a panasszal?
F. Gy.: Mindig is nagyon kevesen értették úgy a zenét, ahogy mi, zeneszerzők azt szeretnénk. De ez természetes, nekünk ez a szakmánk. És nem is szükségesek feltétlenül a behatóbb elméleti ismeretek, hiszen a zene mindenekelőtt lelki töltekezés. Ehhez nem kell tudni, hogy a hangok miképp is következnek egymás után az időben. Nem szükséges hozzá analízis sem, csak be kell fogadni és eldönteni, tetszik-e vagy nem.
hvg.hu: Azt sem sajnálja, hogy a fülhallgatós, autós zenefogyasztás már nem feltételezi a befogadás korábbi rítusát, amikor egy-egy koncertre illett kiöltözéssel rákészülni, majd elegánsan, pisszenés nélkül koncentrálva végigülni a szeánszot?
F. Gy.: Az élő előadás varázsát nem pótolhatja semmi, ugyanakkor a körítés tagadhatatlanul megváltozott. Zürichben például ma az operapublikum farmeros polgárokból is áll, az opera sznob elegáns közönsége mellett. Nálunk még konzervatívabb a közeg. De rituálé ide vagy oda, a lényeg az, hogy hallgassák a zenét. És akkor elértük a célunkat. A régi komponista bon mot szerint, hogy ha egy zenemű hatása kitart a ruhatárig, már nem dolgoztunk hiába.
hvg.hu: A zeneszerzőnek készülő fiatalokra is jellemző ez az attitűdváltozás?
F. Gy.: Az elmúlt két évtizedben mások lettek az egyetemi hallgatók, de nem a tehetségüket, kíváncsiságukat, kreativitásukat, fantáziájukat vagy eltökéltségüket tekintve. A magukkal hozott tudásanyag lett sokkal heterogénabb. Az ének-zene tagozatos általános iskolák rendszerének lebomlásával sokszor az alapok is hiányoznak. Korábban a Zeneakadémia szakfelügyelte a középiskolákat, így tudtuk, hogy mire számíthatunk. Ma csak akkor derül ki, hogy mi zajlik egy-egy konziban, amikor az odajáró diák nálunk felvételizik. Új feladatunk, hogy miként zárkóztatjuk fel egymáshoz a felvett hallgatókat. Elitképző hely vagyunk, évfolyamonként legfeljebb 3-4 diákkal, így az évek során szoros munkakapcsolatba kerülünk egymással, amely aztán a diplomázás után sem szakad meg. Szűk terepen játszunk, és oda is kell figyelnünk egymásra, ha életben akarjuk tartani a szakmát.