Egyre több előadó elégeli meg, hogy közönsége a fellépések alkalmával a színpad helyett inkább az égbe tartott okostelefonok képernyőit bámulja. Milyen a nézőtér szellemfénye? Mi az amatőr felvételek sorsa? Honnan ismerszik meg az ideális közönség?

“Ne a kütyüitek képernyőjén nézzétek a koncertet! Komolyan, tegyétek el azt a vackot, ha nem miattunk, hát a mögöttetek állók miatt”  - így kéri rajongóit egy Facebook bejegyzésben az amerikai Yeah Yeah Yeahs. A New York-i indie-rock zenekar volt az első aki ebben a témában az általános szerzői jog problémákat meg sem említve, teljesen más okból fakadt ki: szerintük az okostelefonok zavarják a nézőket és személytelenné teszik a trió fellépéseit.

Az utóbbi egy évben kiélesedett a helyzet a színpadi előadók és a koncertrelátogatók között az új drog, az utóbbiak kényszeres rögzítési vágya miatt. A nem kívánatos fotók, felvételek eddig is sok popsztár és menedzsment idegeit borzolták már és torkollottak szürreális, szerzői jogi perekbe. Ám az árnyoldal is többféle. A marketing aláásásán túl az okostelefonok a koncertek pszichológiáját is képesek alapjaiban megváltoztatni.

A jelenség persze nem egyik napról a másikra jelent meg. A negyedik sortól hátrébb eső szekciókban eddig is ott voltak a mindenki számára elérhető fényképezők és kamerák. Az okostelefonok berobbanásával viszont visszafordíthatatlanul előmászott mindenkiből az önjelölt művész sehol sem kívánatos karaktere.

Stiller Ákos

Számoljunk: egy, akár csak tizenkétezer fős arénakoncerten tízből legalább négy ember készít saját kis emlékkockákat, ez pedig még testvérek közt is 4800 vitatható minőségű fénykép, illetve lehetetlen szögből felvett, használhatatlan hangú videó. A bátor kisebbség az emberiség javát szolgálandó feltölti az eredményt valamely videómegosztóra. Egy konkrét példával élve, a Youtube-on a "live concert" kifejezésre keresve kis híján 8 millió videót találunk. Legyünk optimisták és tételezzük fel, hogy ennek mindössze 50%, azaz 4 millió filmfecni az amatőr anyag.

Nem csoda, hogy a kísértésbe esett utca embere inkább a profi fotókból és felvételekből csemegéz, saját termését pedig csak becsületből nézi végig, mielőtt elsüllyesztené a memórián kívüli szemetesben.

Az tehát tény, hogy a vállfájáson túl nem sok mindent nyerhetünk kedvenc zenekarunk koncertjének önkéntes megörökítésével. És akkor a tömegélmény sárbatiprásáról még nem is beszéltünk. Udvariatlanul furakvó lények ide, kellemetlen testszagok oda, annál kevés bosszantóbb jelenség létezik, mint mikor valaki fényképezőállványnak álcázva magát, betonszilárdsággal takarja ki előlünk az egyetlen dolgot, amiért jegyet vásároltunk: a látványt. A közönségnek ezen tagjai épp azt a pluszt veszik el maguktól, társaiktól és a zenészektől, amiért maga a koncert létrejött. Az egymásra való reagálás élményét.

AP

Pedig az előadóknak, ha bevallják, ha nem, szükségük van a közönség visszajelzéseire. A katartikus élményt garantáló első sor, a hátsóbb traktusok bólogató sziluettjei, de még az anyázó bekiabálások is nagyban közrejátszanak abban, hogy az előadás a jelenlévők által közösen kivájt mederben maradhasson. A zenésznek, titulálja művészetét bármennyire is magasztosnak, alapvetően egy feladata van: szórakoztatni. Persze a szó kevésbé konkrét, mindennemű degradációtól mentes értelmezésében. A zenész befogadó közeg nélkül gyakorlatilag egy helyben verdes, a befogadó közeg zenész nélkül pedig szürke mindennapokat szenved el.

A szimbiózist felborítja, ha kivonjuk magunkat a koncertből: ott vagyunk, miközben nem is. A jó előadók előbb utóbb úgyis ráakadnak a jó közönségre, és fordítva. A folyamat mindenesetre felgyorsul, ha az okostelefonokat hátra hagyva, engedjük magunkat nagybetűsen szórakozni.