Ketten is kurvának öltöztek, Betlen Jani és Kenedi, Kis János arab sejknek adta magát, Rajk László Frankensteinnek, Klaniczay boszorkány volt, Haraszti Miklós gerilla, Demszky bohócra vette a figurát, Radnóti Sándor az igazságos Mátyás királynak öltözött, Magyar Bálint népiskolai tanítónak, a filozófus Bence György tűzoltónak. Csak Petri György nem volt inkognitóban – ő konspirációs okból Petri Györgynek öltözött. Íme, az „ellenzéki elit hagyományos farsangi jelmezbálja” a nyolcvanas éveket újrajátszó Pesti barokk című könyvben. Tényleg így történt? Majdnem? Akár így is megeshetett? Dés Mihály első regényében így történt.

Wikipedia

Hagyjuk magukra a bulizókat,  A szellem fenomenológiája és az ifjú Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok közti párhuzamokat, inkább nézzünk le, mi történik az utcán. Bacsó Péter filmje, a Banánhéjkeringő a szatíra eszközeivel boncolgatja, van-e a szocializmusnak ötlete annak a helyzetnek a megoldására, ha fényes nappal a nyílt utcán felbukkan egy meztelen nő. A szocializmusnak nincs, Kondacs doktornak azonban van: a kabátját ráteríti a hölgyre. Gesztus komoly következményekkel: elmarad az esküvője, megkezdődik az ellehetetlenítése a munkahelyén, a rendőrség szimatolni kezd, „politikailag megbízhatatlanná” nyilvánítják, irány a Vigyorgó.

Kondacsot Dés Mihály játszotta, de a filmnek van egy másik megkerülhetetlen optikai pontja is, Udvaros Dorottya. Dés a Pesti barokkban a főhős, Koszta János szájába adva – a film említése nélkül – jelentős részt szentel Udvarosnak, mint a korszak három „igazán jó, új színésznője” egyikének. Azt írja, Udvaros volt a legjobb nő, a „legteljesebb”, Eszenyi Enikő „a legokosabb, a legtudatosabb”, Básti Juli „a legmodernebb”, majd merész részletet oszt meg, midőn barátnője, Évi teste fölött képzeleg: „…valahogy az Udvaros Dorottya sírásra görbült szája, koreaira szűkült szeme jelent meg előttem, aztán a segge, ahogy Mrożek Tangójának szolnoki előadásából emlékezni véltem rá, káprázatos egy segg volt, keskeny csípő, de hátrafelé húsosan gömbölyödött…” Láttam Paál István rendezésében a Tangót Szolnokon, de nem csak ezért értek egyet.

Számos, hasonlóan erotikus leírás van még a könyvben, ám Dés arról beszélt J. Győri Lászlónak az ÉS-ben, hogy a barátnője, aki kéziratban megkapta a könyvet, örül, hogy az első regénye nem pesti bugyikalauz. Egyébként Dést az sem zavarná, ha mások bugyikalauzként olvasnák. 1984, Orwell évében a szerző-elbeszélő 32 éves. Mi lesz most? Előbb számvetést kell készíteni: eddig mi történt? Koszta, a fordításokból, lódításokból, alkalmi és nem alkalmi hódításokból élő főszereplőt és barátját egy életre összehozza a Zabhegyező. Ő cserébe az Üvöltést adta, szerzőnk erre egy Babellel riposztolt – nyilvánvaló, Iszaak Babelről és a Lovashadsereg című könyvről van szó. Máskor Fellinit ajánlott, és még az sem okozott problémát, amikor kiderült: „övé a Stones, enyém a Beatles”.

Minden annyira természetes volt: a New York kávéház a regényidőben még nyitva tart, a Mélyvízben esténként Réz Pál, Petri György és Csurka István egy asztalnál kártyázik, ám hamarosan bezár, és egy kicsit később a barátságok szétmennek. Ha szétmentek is, az azonosulási pontok megmaradtak. Hamvasról, Szerb Antalról, Sarkadiról, Cseresről, Ottlikról, Déryről, Esterházyról, Spiróról, Bari Károlyról megy a szöveg, és még sokan másokról: Kafkáról, Musilról.

Ki tud többet a nyolcvanas évek szent helyeiről? A Fészekről, a Felszabról, az FMK-ról, a Képzőről, a filmről, a Balaton-felvidékről, Mozart- és Gonda-szeánszokról, az orgazmusról, másnapról. Természetesen azok tudnak a legtöbbet, akik nem aludtak, nem deliráltak, nem hallucinálták át, vagy nem voltak lecsukva, és ha nem, akkor itthon maradtak. Mivel a nyolcvanas évek viszonylag régen történt, a rekonstruálásához működni kell az emlékezetnek, nem ártott például jegyzetelni. A Pesti barokk írója kétségkívül részese volt a nyolcvanas éveknek, bizonyos értelemben főszereplőnek tekinthető. Sok mindent látott, sok mindenben részt vett, de nem várta meg a legvégét, elment, Barcelonában letelepedett, spanyol nyelven kezdett írni, tanulmányokat, esszéket. 1988-89-ben születtek az első részletek a regényből, olyan időszakban, amikor visszafelé lehetett nézni, de már előre tekinteni sem volt lehetetlen. A Pesti barokk arról szól, miért maradt itthon, és miért ment el.

Básti Juli és Dés Mihály a Banánhéjkeringőben

Wikipedia

Az ilyen típusú próza akkor a legvonzóbb, ha nemcsak a szerzője, az olvasója is gyorsan beléphet az előtte összeálló képbe. Dés nem sokat vacakol a kor atmoszférájának megjelenítésével, részben azért, mert tudja, a könyvének van izgalmakat keltő előhíre, ezért a kor – saját nevükön szereplő – ismert figurái éppúgy várták a megjelenést, mint a nevük megváltoztatását kérő szégyenlős mártírok. Nem tudni, Udvaros látta-e a róla készült passzust – inkább látta, kifogást pedig bizonyára nem emelt. Nem tette, mint a nyolcvanas évek pesti értelmiségének más ismert alakjai. „Barátságunk muzeális darabbá vált” – mondta Dés az Élet és Irodalomban közölt interjúban, és a regényben meg is van magyarázva az élethelyzet, amiből mindenki számára nyilvánvalóvá válik: mi lesz a barátságokkal, ha nem ápolják úgy, mint egy szobanövényt. Csak hogy további nehézségek legyenek, a szobanövényt sem lehet akármivel locsolni, nem lehet kitolni a napra vagy tartósan hűvösben tartani.

Talányos, ki a kulcsregényként is nevezhető könyvnek a valódi szereplője. Minden bizonnyal Dés maga is, aki egyszer megjelenik, méghozzá rejtélyekkel teli figurának álcázva, a Fiatal Művészek Klubjában. A saját nevén szerepel, de csak azt tudjuk meg róla, amolyan megfigyelő, okoskodó, álmodozó, ráadásul a testvéréhez képest valaki. Az epizódban (Dés) Lászlóval – ma mindenki tudja, ki ő – tévesztik össze, azzal a fiúval, akit az éjszakában meg nappal egyaránt sok fiatal leány keresett, és sokuknak sikerült megtalálniuk. A nyolcvanas évek nemcsak sűrű és izgalmas időszak volt, hanem fülledt is, bár valószínűleg semmivel nem fülledtebb – más korokhoz képest.

A beszélő, Koszta János több figurából van gyúrva, aki bizton kizárható, a bajuszos váci futballkapus. Az ilyen történetek egyik legérdekesebb része az a játék, amelyben lépésről-lépésre az olvasó igyekszik kideríteni: ki valójában Koszta János? Nem száz százalékos biztonsággal állítható, inkább: gyanítható: Xantus Jánosból, Désből, nem is egy Désből, Cseh Tamásból szintetizálódott. A díszkíséretben pedig ott van az örökifjú és örökrészeg Dixi-Oszi, a hölgykoszorúban alighanem Méhes Marietta, akiről Dixi a kor jellemző kapcsolatainak lényegét megörökítve így vélekedett: „Milyen mázlim volt, hogy hozzád sem kellett érni, mégis létrejött a kapcsolat.” Valakinek tessék cáfolni, ha ez és így nem velük történt.

A Pesti barokkot nemcsak filozófiai, művészettörténeti leírások – Koszta János talán mindkettő tudományos munkatársa vágyott lenni –, a szövegtesbe simuló, önállóan is értelmezhető okos esszék, hanem a hűvös cinizmus, és a pesti viccek éltetik; mindegyik segített túlélni az egybefolyó éjszakákat és nappalokat. Koszta a barátaival már régóta tervezi, hogy összegyűjti és megjelenteti a kor jellemző, jellemzően rendszerkritikus vicceit. A nyolcvanas években a személyi követők nagy örömére Pesten már nem suttogva mesélték a vicceket: a hangerőből lehetett következtetni, mennyire erős a tréfa.

Az például közepesen erős viccnek számított, miként osztozott az NDK és az NSZK Marx örökségén? Az NSZK kapta a Tőkét, az NDK a Kommunista kiáltványt. Ügyes. Melyik rendszerrel összeegyeztethetetlen a szocializmus? Az idegrendszerrel. Hármas alá, leül. Mi a szovjet vonósnégyes? Szovjet szimfonikus zenekar nyugati turnéról hazatérve. Ennek az erősségét jól illusztrálja a következő történet, a változatosság kedvéért egy újabb stuka a baráti táborból: Egy szovjet bíró a nevetéstől fuldokolva jön ki a tárgyalóteremből. Egy másik bíró megkérdi, min nevet? – Egy olyan kibaszott jó viccet hallottam, hogy mindjárt magam alá rosálok. – Melyik az, ismerem? – kérdi a másik. – Nem mondhatom el, most adtam érte öt évet.

A nagy álom, a Budapest legfelső fokon című film Koszta forgatókönyve alapján soha nem készült el – a lektornak nem annyira tetszett; az más kérdés, néhány részletet lenyúlt a saját mozijába. Kár, mert a szerzőnek, aki az utóbbi évtizedekben inkább spanyolul írt, megkapó a stílusérzéke, és képszerűen komponál: „Fogalmam sincs, hogy van-e felső határ a nap alatt, sose próbáltam ki, de alsó biztos nincsen." Ezt történetesen a pszichiátria parkjában észlelte, ahová – amikor a buli elfogyott, a seregek elvonultak, a sebesülteket pedig bekötözték – a magyar értelmiség sok önkéntese került. Itt lehetett igazán okosnak lenni, elgondolkodni az elkövetett bűnökön, alaposan felkészülni az újabbakra.

Az első – saját nevén – felbukkanó figura a tünyeményes tehetségű, kárhozatra ítélt Szerb János. Szerb, Koszta másik lehetséges alteregója a pesti értelmiségi társaság egyik kulcsfigurája volt, miként a könyvben nem a saját nevén szereplő Örkény Antal, az Európa Könyvkiadó éppen a napokban leköszönt főszerkesztője, Barna Imre vagy a főhős legjobb barátja, a helyette is Amerikába disszidáló N. Gábor, akinél – ha a szülei nem voltak otthon vagy kérésre elmentek otthonról, és csak akkor jöttek haza, ha engedélyt kaptak erre – a legnagyobb bulik voltak (316. oldal). Érdekes hely volt – kivételesen a helyszín Buda, kicsit feljebb a Keleti Károly utcánál, név, cím, vonalas telefonszám nem elég szűk körben ismert. Nem rendszerváltó házibulik voltak ezek, legfeljebb sok embert boldoggá és szabaddá tettek.

Nincs benne a Pesti barokkban az ugyancsak ideköthető első magyarországi marihuana-ügy. „Cserépben csírázik a mámor” – ez volt a Népszavában megjelent tudósítás címe, és arról a fiatalemberről szólt, aki az erkélyén vadkendert termesztett. Őt Baracskára küldték, Koszta a Lipótmezőre menekült.

A Pesti barokk nem vidáman ér véget, hiszen ez nem retró, nem nosztalgia, hanem egy nemzedék kalandregénye. Koszta egy kanyarban kiszáll a nyolcvanas évekből, magára hagyja a felnőtt olvasót, aki örül annak, hogy a kortársa lehetett. Van másik opció is: nem lehetett, de szívesen benne lenne az időutazásban.