„Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.” Költő le nem írna ma már ilyen mondatot, ahogy tette a Toldin föllelkesült Petőfi, Arany Jánosnak címzett levelében. Manapság nem is venné komolyan senki az „Itt a nyilam! mibe lőjjem?” vagy az „Akasszátok föl a királyokat!”-féle kinyilatkoztatásokat.

Noha árnyaltabb jelentéstartalommal a jelentős költők egyre gyakrabban publikálnak mostanság is politikai tárgyú költeményeket, melyek nyomán az irodalomtörténészek és az esztéták is egyre többet foglalkoznak a jelenséggel. Parti Nagy Lajos szerint az utóbbi évek történései azok ingerküszöbét is átlépték, akik más műfajokban, például esszében vagy glosszában nem szívesen fejeznék ki magukat, így maradnak saját, választott műnemükön belül, és megkísérelnek az adott helyzetre versben reagálni. Akadnak viszont, akik úgy gondolják, nem illik erre a célra használni a költészetet, s minthogy a diktatúra idején, kivált az ötvenes években a költőknek kifejezetten ajánlatos volt megírniuk a hűség és a hála énekeit, ma jobb ettől tartózkodni. Ráadásul sokan még mindig furcsállják, ha az író markáns politikai véleményt fogalmaz meg versben.

Jól működő parlamenti demokráciában szinte képtelenség érvényes politikai költészetet művelni, autokráciában viszont megterem a műfaj – vélekedik Parti Nagy, aki politikai ihletre inkább felnőtt meséket és tárcákat ír mostanában. Hozzáteszi, a közéleti témák már korábban megjelentek a líra populárisabb regisztereiben, mint például a slam poetry vagy a rap direkt politizáló, felső régióiban.

A politikai költészet körül az utóbbi időben kialakult – újságokban és irodalmi rendezvényeken, például az ÉS hasábjain és a Nyitott Műhely minapi vitaestjén megalapozott – diskurzus egyik irodalomtörténész résztvevője, Kálmán C. György úgy véli, a mostanihoz hasonló, feszültségekkel teli helyzetben az emberek ott is megtalálják a politikai töltetet, ahol máskor nem. A nem kifejezetten ilyen céllal írt művekből is kiolvasható az aktuális világra reflektálás. Ugyanakkor, mivel a politikai költészet hosszabb szünetek után bukkan elő újra meg újra, hagyományhoz nehéz kapcsolódni. Kimagasló pontok vannak inkább – Petőfi, Ady, József Attila vagy Petri György –, semmint folytonosság. Ráadásul, mint mondja, könnyen avuló műfaj ez: amint megszűnik tárgyának közvetlen aktualitása, azonnal csökken az ereje, hacsak nem remekműről van szó. Bárány Tibor szerint viszont a magyar irodalomkritika általános tévedése, hogy ha egy költemény a napi aktualitásokkal foglalkozik, akkor később kiüresedik, elveszti a jelentőségét, hiszen igen fontos szempont, hogy mi érdekes az adott pillanatban – ha száz év múlva a konkrét utalások nem lesznek is érthetőek. Sőt, ami igazán jó, megmarad: Ady „vad, geszti bolondjáról” ma is tudjuk, hogy a diktatórikusan kormányzó Tisza Istvánra utal, de Kemény István „haza-verse” (Búcsúlevél) is értelmezhető a 2011-es kontextustól függetlenül.

Magyarországon a költőt még mindig a forradalom viharmadarának tartják, felé fordul az érdeklődés kiélezett helyzetekben, tőle várják, hogy a társadalom lelkiismeretét ébren tartsa. Érdekes azonban megfigyelni, hogy Kemény István, Térey János, Erdős Virág, Tóth Krisztina, Nádasdy Ádám költeményei kevésbé mozgósító erejű, felszólító versek – sokkal inkább elmélkedések és töprengések.

A politikai költészet érdemben ott kezdődik, ahol elhagyja az agitációs, szónoki líra feladatait és a politikát, magát a politikus ént teszi a mű tárgyává. Ez már valóban a művészet sávja, ebben volt nagy Petri és kitűnő kortársa, Sziveri János is. Tanulságos ebből a szempontból a Kemény–Térey–Nádasdy-hármas lírai eszmecseréje, hazafias rímváltása. Kemény versét jobbról (haza)árulásnak, balról nagyszerű műnek minősítik. Térey erre írott válasza nem ellenvers, hanem totálisabb és érzelemmentesebb kritika. Igazán fölemelő viszont Nádasdy megszólalása, aki vitába száll ugyan két társával, de nem int, hanem kibontja az anyaföld, szülőföld fogalmából az eredeti, tárgyias jelentést, és a magasztos témákról minden póz nélkül szól.

Schein Gábor Karácsony másnapján című versét a közéleti líráról szóló diskurzus több helyen idézi. A költő szerint politikai véleménye személyiségének szerves része, amit akár alkotóként, akár tanárként mindenkor vállal. Az autoriter rezsim kialakulását érzékelve mindenkinek el kell döntenie, hogyan viszonyul hozzá. Az egyre gyarapodó politikai „termés” és kiéleződő párbeszéd ellenére véleménye szerint tévedés volna megfeledkezni arról, hogy az irodalom hatósugara mára nagyban leszűkült. A jelenlegi politikai vezetők választással kerültek hatalomra, következésképpen az irodalom – ahogy tette például a Kádár-rendszer idején – most nem szolgálhat sem alternatív legitimációval, sem a legitimáció kétségbevonásával. Ahogy Schein fogalmaz, nem szabad túlzásokba esni: a mai politikai költészet igazából nem befolyásolja a közvéleményt. Szűk réteg olvasmányélménye marad.

ZELKI JÁNOS