Királyasszony kertje

Visegrád,1938

Megálltam itt a nyugtalan világban
és vándor-párom, erre hoztalak.
Megállítottak a patakos erdők,
a vércsés sziklák és a várfalak.

Megkötözött a kép: a víz világa,
szálló hajó a torlódó vízen,
hősi tető, hol vadvirágcsokorból
harcos középkor és múlás üzen.

A királyasszony kertje... így nevezted.
A campanula nagyharanggal int,
magasra nő a kosbor, sose láttam
ilyen dús ibolyát és kankalint.

Tudod a jelt? A vén kaputoronyban
kibukkannak reá az őrszemek,
s királykisasszonyok a gesztenyésben
különös bókkal táncot lejtenek.

Karolj karomba, kedves, és ne rezzenj,
mikor az árnyék nagyra nő lilán
s a néma úton szembejön sötéten
szakállas arcú Zách Felicián.

Suhogó múlt és lélek itt az erdő,
bolyongóit már régen ismerem.
Ha vándorolgatok a csalfa csendben,
az Áruló is sokszor jön velem.

Nézd, ott lakott. Onnan nézett a vízre
s töprenkedett a véres hőskoron.
Amikor már nem volt egy hű vitéze,
bástyája lett a várhegy és a rom.

Zúgott a vádak fegyveres haragja,
ő néma úr volt és fegyvertelen.
Kemény hátát a kőnek megvetette:
Támadj, világ, támadj, történelem.

És hallgatásban csendet ért a lelke
zaj és dicsőség, vér s viszály után.
S csak nézte: évek s hullámok szaladnak
az áradó és lankadó Dunán.

A sziget népe emlékszik reá még,
még látják fényes aggastyán-fejét,
vén szálfa-testét, úgy, ahogy leírják,
akik kapálták még a szőllejét...

És most, a vesztett hegyvilág után, lásd,
reánk vár itt a völgy és fenn a rom.
Jöjj s mondd utánam halk asszony-szavaddal:
Jó itt nekünk az áruló-soron.

jó itt az edző, nyugtató magasság,
a síkon lengeteg az életem.
Mindig hegy volt hazám és most a hátam
a sűrű multú hegynek megvetem.

Jöjj fel velem. Nézz hű szemmel keletre,
s fogóddz a hegybe, hogy most élni merj
s a zord szelekkel támadó időknek
bátor szívvel, de békésen felelj.

Figyeld a Dunán elfutó hajókat
és valld: az óra gyorsan illan el.
De amíg élsz, a múlt, a dal s az erdő
és az örök vágy emberré emel.

A kor falára írt

Jékely János Lajos 1887. november 14-én született Brassóban. Elemi iskoláit Parajdon végezte, középiskoláit a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte, tizenkét éves korában, 1899-ben családjával Kolozsvárra került. A református kollégiumban tanult, tanárai közt volt Kovács Dezső és Seprődi János. 1909-ben a kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerezte meg a magyar-német szakos képesítést. Egyhónapos párizsi útjáról visszatérve Nagyenyeden lesz tanított: előbb a Bethlen Kollégium tanítóképzőjében, 1910-től a gimnáziumban. A következő évben megnősült, felesége Schéfer Ida. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított a "dús hagyományú" városban.

Verseit Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte az Új Erdélyben, majd az Erdélyi Szemle, Napkelet, Zord Idő, Pásztortűz adott helyet írásainak. Ugyanakkor az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kisfaludy Társaság mellett a Kemény Zsigmond Társaság is tagjává választotta.

Első költői sikerei után 1923-ban Dijonba ment, ahol a francia nyelv tanításához is diplomát szerzett. 1924-ben elfogadta Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családostul Kolozsvárra költözött, s a református kollégiumban tanította a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján: az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett.

1929 őszén Budapestre költözött. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában. 1941-től Parajdon egy erdei boronaházban töltötte nyarait. 1944-ben tiltakozásként a faji megkülönböztető rendelkezések ellen nyugdíjaztatta magát, és Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepedett le. Hosszú éveken át csak fordításaival volt jelen az irodalmi életben, versekkel az 1950-es évek közepétől jelentkezett újra.

Áprily Lajos unokájával

minerva

Első verskötete, a Falusi elégia (Kolozsvár, 1921), harmincnégy éves korában a Minerva kiadásában jelent meg. Két év múlva saját kiadású új kötettel lépett az olvasók elé (Esti párbeszéd, Dicsőszentmárton 1923). E két verskötet alapján készült az 1925-ös budapesti válogatás (Versek). 1926-ban két kötete látott napvilágot: a berlini Ludwig Voggenreiter Verlag impresszumával kiadott s Kolozsvárt nyomott Rasmussen hajóján és a Kuncz Aladár értékelő esszéjével megjelent Vers vagy te is az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Ugyanott kiadott egyfelvonásos darabját (Ida-hegyi pásztorok, Kolozsvár, 1929) két újabb kötet követte: addig írott műveinek gyűjteménye, Az aranymosó balladája (Budapest, 1934) és az új verstermés, A láthatatlan írás (Kolozsvár, 1939).

Könyvvel csak majdnem húsz év múlva jelentkezett újra (Ábel füstje. Válogatott versek, Budapest, 1957). A következő években annál többet publikált, munkái ebben a szakaszban Budapesten jelentek meg. 1964-ben több mint fél évszázados műfordítói munkásságából válogatott (Az aranyszarvas), nem sokkal ezután új verseit gyűjtötte össze (Jelentés a völgyből, 1965), és még ebben az évben közreadta állattörténeteit az ifjúság számára (Fecskék, őzek, farkasok). Ezt követte Fegyvertelen vadász című kötete, majd költeményeinek eddig legteljesebb válogatása, A kor falára (1967).

Posztumusz verskötete (Akarsz-e fényt?,1969) korábban nem közölt verseit, kései négysorosait, A bíboros című sorstragédiáját tartalmazta; ugyanebben az évben jelent meg Legszebb verseinek romániai kiadása Kemény János bevezetőjével. Az Álom a vár alatt című verseskötet parajdi gyermekélményeiből táplálkozó két költői elbeszélését tartalmazta (Árkossy István rajzaival, 1972); verseinek új, reprezentatív válogatása (Meddig él a csend? 1973) az RMI sorozatában Sőni Pál előszavával jelent meg.

A világirodalom egész sor remekét tolmácsolta a magyar olvasónak. A műfordítás sose jelentett számára mellékes foglalkozást. Elve, hogy a költőnek – miközben kellő tiszteletet tanúsít a "más nyelv zsenijéből született" költemény iránt – újra kell alkotnia az átültetésre kiválasztott művet. Legművészibbek és mennyiségileg is legszámottevőbbek német, orosz és román fordításai, de fordított angol, francia, latin és kínai költőktől is; Puskin Anyegin-jének, Turgenyev lírai hangulatú prózájának, Lermontov, Nyekraszov és Gogol több írásának, Ibsen Peer Gynt-jének, Schiller Wallensteinjének, Eminescu Az Esticsillag című poémájának fordítása a magyar műfordításirodalom remekei közé tartoznak.

Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatta. Nyolcvanadik születésnapja előtt, 1967. augusztus 6-án halt meg a hárshegyi szanatóriumban. Nevét két általános iskola (Parajd, Visegrád) és egy gimnázium (Brassó) is őrzik.