Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Bűn határon innen és túl, Trianon, reklámszakma, századelő, tintakék cseleszta, rózsaszín oboa. Egy krimiben és egy író fejében bármi megfordulhat.
Baráth Katalin 1978-ban született Jugoszláviában, Magyarkanizsán. Szülővárosa az elmúlt száz év során hat különböző államalakulathoz tartozott anélkül, hogy a település egy centit is elmozdult volna. Gimnáziumba Szegedre járt, mert latinul akart tanulni, majd az ELTE-n diplomázott magyar-történelem szakon. Reklámszövegíróként dolgozik és krimit ír. Első könyve 2010-ben A fekete zongora címmel jelent meg, azt követte A türkizkék hegedű, és most jött ki a sorozat harmadik része, A borostyán hárfa.
hvg.hu: A reklámszakmában dolgozik. Nem túl nagy a szakadék a reklámipar és a történelmi krimi között?
Baráth Katalin: Azt szoktam magamról mondani, hogy kreatív vagyok, mert főmunkaidőben reklámszövegírással foglalkozom, a munkahelyi névjegyemen is a „senior creative” szerepel. És ez, meg a regényírás valahol összeér. Ha mondjuk, csinálok egy bármilyen bevezető kampányt egy terméknek, amögé is tartozik valamilyen világ.
Valahol érintkezik az agyamban ez a két dolog. A reklám azért jó, mert fegyelemre tanít. Ha ötlet kell holnapra, akkor ötlet kell holnapra, ha meg kell csinálni valamit, azt nem lehet elodázni. Az ember megtanulja szeretni és tisztelni a határidőket. Szokták mondani, hogy a legjobb múzsa a határidő, és ez tényleg így van. Néha jönnek azzal a művészek, hogy alkotói válság, meg nincs ihlet – a reklámszakma erről abszolút leszoktatja az embert. Másrészt, kiderül az, hogy a nap melyik periódusaiban lehet a legeredményesebben dolgozni. Engem jobban zavarna, ha nagyon mást csinálnék.
B.K.: Inkább romantikus regényt kellett volna?
hvg.hu: Miért ne. Úgy tűnik, az a legkeresettebb műfaj manapság: a metró tele van olyan hirdetésekkel, hogy megjelent xy írónő újabb romantikus regénye.
B.K.: Egy huszonkettedik romantikus regényíró romantikus regénye nem tűnik fel senkinek. Meg én nem is vagyok ez az alkat, egy oldalt nem tudnék röhögés nélkül megírni. A fekete zongora kezdődik úgy, hogy a főszereplő nő egy ilyen regényt ír. Annak már a második mondatában érezni lehet az én hozzáállásomat ehhez a műfajhoz. Semmi bajom nincs a romantikus irodalommal, csak én nem bírnám magam komolyan venni írás közben.
Mindenképp a szórakoztató irodalommal szerettem volna foglalkozni, ahhoz már kellőképpen megöregedtem, hogy tudjam, mit akarok csinálni. Ki kellett nőni az egyetemet, hogy rájöjjek, mennyire is érdekel a komoly irodalom. Aztán rájöttem, hogy nem tudok, és nem is akarok ennek megfelelni. Szeretem a krimit, szeretem a történelmet is, ezért kézen fekvő volt a választásom. A legfőbb követelmény magammal szemben az volt, hogyha én szívesen olvasnám, akkor más is így lesz ezzel.
hvg.hu: Van rá igény?
B.K.: Nem lett bestseller, de azért elég sokan veszik. Kicsi a kiadóm, nem tud a könyvre annyi marketingköltséget fordítani, mint például azoknak a szerzőknek a kiadói, akiket a metró ablakából jól látszanak. Tudom, hogy iszonyatos pénz egy ilyen kültéri kampány, én is sokat csináltam már, de inkább a szerkesztőket fizessük ki belőle. Arra utazom, hogy amit kiadunk, azt vegyék meg, vagy annál valamivel többet – és ez megvan. Elégedett vagyok ezzel, persze nyilván örülnék háromszáz óriásplakátnak vagy tízezres eladásoknak, de most egy célom van, az, hogy a következő regényemet megírhassam. Ehhez az kell, hogy ne bukjon rajtam a kiadó, és szerencsére nem bukik rajtam. Vagy udvariasan hallgatnak róla.
hvg.hu: Ismeri az olvasói visszajelzéseket? Egyáltalán: még írnak az olvasók rajongói leveleket?
B.K.: Azok olvasnak engem, akiknek van arra igényük, hogy utána beszámoljanak az olvasmányélményükről. Aki olvassa, általában nem nyúl mellé, tudják, mit vesznek a kezükbe, nem szoktak csalódni.
hvg.hu: Hogy jutott el a magánkiadástól a kiadóig?B.K.: Tudtam, nehéz lesz kiadót találni, nem azt vártam, hogy már az első kéziratoldalnál felhívnak és körülrajonganak, mekkora tehetség vagyok. Az esetek 98 százalékában semmilyen választ nem kaptam, de ez nem okozott traumát, mert közben sok mindent csináltam. Amikor láttam, ez így nem megy, kinyomtattam önköltségen 100 példányban, a kollégám, Nádor Péter meg tervezett hozzá borítót. Ezalatt csináltam egy blogot is a könyvnek, itt fejezetről-fejezetre közreadtam a történetet.
És ekkor jött be a képbe a HVG, amikor meghirdették a Golden Blogot, ahova beneveztem kultúra, vagy már nem is tudom, milyen kategóriában. Rákerültem egy hosszú, nyilvános listára, több könyvesbloggerrel együtt, akik utánanéztek, ki is vagyok én, a konkurencia. Jöttek a levelek, hogy őket érdekli a folytatás, körülbelül 80 darabot adtam el így, hogy folyamatosan vittem a könyveket a postára. A maradék 20-at kritikusoknak, újságíróknak küldtem el, ezek közül csak egynek kellett jó helyre kerülnie, ami sikerült is.
hvg.hu: Egy hölgyet, aki krimit ír nyilván Agatha Christie-hez hasonlítják. Ő legalább 30-40 könyvet írt, önben mennyi van?
B.K.: Hamar megunom a saját dolgaimat, és nincs is rajtam az a fajta nyomás, hogy milliónyian veszik a könyveimet, és csak ebből élnék. A következőt még biztosan megírom, arra van ötletem, de utána lehet, tartok egy szünetet, esetleg másik sorozatba kezdek.
Már viccből gondoltunk rá, hogy összedobunk egy olyan szoftvert, ami összepárosítja a színeket meg a hangszereket [például egy olyat, mint az instantcoelho.com, aminek az egyik közreműködője Baráth Katalin volt – a szerk.], főleg, hogy a cím és a sztori között nincs szoros összefüggés. Az elsőnél még komoly volt a címadás, de azóta inkább vicc, illetve segít beazonosítani ezt a sorozatot. A komolyabb olvasót esetleg zavarhatja, hogy micsoda hülyeség ez a címekkel, de a többség érti a viccet, és várja, mikor lesz tintakék cseleszta vagy rózsaszín oboa. A címadástól tehát nem félek, inkább az a fontos: meddig tudok a főhősömmel együtt élni, mikor fogom megunni, vagy mikor un rám ő.
hvg.hu: Megmarad a kriminél, ha már megunták egymást Dávid Veronnal?
B.K.: Szinte biztos, hogy igen. Részben, mert az Magyarországon még az eladható szórakoztató irodalomba tartozik. Másrészt, meg ezt tudnám megírni. Nincs kizárva, hogy férfi főhősöm lesz, de sok szempontból praktikusabb lenne a női főhősnél maradni, viszont akkor olyat kell választanom, aki egyáltalán nem hasonlít a mostanira. De előbb még mindenképp megírom a negyedik részt Dávid Veronból.
B.K.: Bármennyire is igyekszik akár a legjobb történész ezt kideríteni, akkor is hipotetikus lesz ez a kép, hiszen a forrásaink korlátozottak. Az empátiánk XXI. századi, így csak a saját korlátainkon belül tudjuk elképzelni, milyen volt és mit csinált valaki egy előző korban. Ezért sem félek attól, hogyha valakinek a korról alkotott elképzelései nem lennének azonosak az enyémekkel, mert egyik sem hitelesebb, mint a másik. A Nyugat szerzői között is találunk nőket, tehát nem én találtam ki az érvényesülésre vágyó értelmiségi nőt a századfordulón. Nem átlagos a hősnőm, de abszolút elképzelhető.
hvg.hu: Nem lett volna egyszerűbb, követhetőbb és átélhetőbb, ha most játszódik a történet?
B.K.: Szinte mindenki azt gondolja, de én nem tartom annak. Itt nincs meg az a távolságtartás, amivel kezelni lehet a sztorit, ezért praktikusabbnak tartottam áthelyezni az egészet egy másik korba. Ahogy én leírnám egy kortárs főhős világát, arra más könnyebben mondaná, hogy tök hiteltelen, mert máshogy látja a saját szemével ugyanazt a világot, amiben mindketten élünk. De így meg tudok teremteni egy illúziót, szerepeltetek benne egy adott tényt, épületet, történelmi személyt, és így egy idő után valóban elhiszi az olvasó: ez valóban megtörténhetett a múltban. A kortárs valóságot izgalmasan, hihetően ábrázolni krimiben sokszoros erőfeszítést igényel. Nincs eltávolodás, nincs objektív rálátás. Nagyon meg kell gondolni, a világ melyik szeletét választja a szerző, amikor zsánerregényt ír.
hvg.hu: Van létjogosultsága máshol egy régiós kriminek? Lehet ez mások számára is vonzó?
B.K.: Érdekes ez a régiós szórakoztatóirodalmi körforgás, ami tulajdonképpen nem is létezik. Engem érdekel, miket írnak mondjuk a szerbek, van-e náluk krimi. Vagy ha ránézünk a horvát krimi-sikerlistákra, ugyanazok a könyvek vannak rajta, mint itt. Minden régiós krimi érdekessége abból származik, hogy megvan benne az adott ország sajátossága. A műfaji kellékek egy része visszaköszön, az egyszerre ismerős és idegen tájak, karakterek meg izgalmassá teszik. Érdekes, én legalább is úgy látom, mégsincs meg a kölcsönös érdeklődés a régiónkon belül a másik szórakoztató irodalmára.
Először fel kell fedezni Amerikában vagy a németeknél, csak utána van lehetőség arra, hogy más nyelvekre is lefordítsanak egy könyvet. Nem igazán tudom, miért gondolja a kiadók, esetleg az olvasók többsége, hogy csak az lehet biztosan jó, ami „nyugaton” sikeres. Talán mert többnyire nincsenek zsánerhagyományok a régióban, ellentétben például a skandinávokkal. Engem érdekel a környék krimiirodalma, számomra üdítő minden téma vagy táj, ami nem angolszász vagy skandináv.
B.K.: A honfitársaimhoz hasonlóan még ovis egész kisgyerek voltam, amikor furcsállni kezdtem, hogy az emberek más nyelvet beszélnek a szomszédban, a boltban, a rendőrségen. Ez rögtön egy kicsit a történelem felé fordítja az ember érdeklődését. Adott, hogy korán belegondolok, hogy is van az, hogy egy magyar város nem Magyarország része, innentől pedig csak egy lépés a Trianon előtti világ, amit az is megtámogat, hogy a jelentősebb, szembetűnően historikus épületek a szülővárosomban a Monarchia időszakában épültek. Az első konkrét történelmi tapasztalataim ehhez a korhoz kötődnek. Az ember kíváncsi lesz, mitől, mennyire volt más a város ebben a korban, mint a jelenben.
hvg.hu: A történet most 1913-ban tart. Lassan ki kell törnie az I. világháborúnak. Kitör?
B.K.: Igen, és ez problémát is okoz. Meg lehet-e tartani a könnyed hangnemet az I. világháborúban? Szerintem, igen. A háborútól függetlenül vannak hétköznapjaik az embereknek, az átélt tragédiák miatt nem mindenki veszíti el a humorát. A történelemképünk nagyon eltérő a korszakkal kapcsolatban, éppen itt lenne az ideje megjeleníteni egy könnyed hangulatú első világháborús vagy Trianon-időszakot. A magyar társadalomban rengeteg radikális Trianon-kép él, ezért az én másfajta megközelítésem egyik táborban sem lenne elfogadható. Azt gondolom, Trianon az utolsó tényező a sztoriban, mert az fontosabb, ki gyilkolta meg a szomszédomban a fűszerest.
hvg.hu: A revizionista elképzelésekben szinte sosem hallani, hogy vissza akarjuk foglalni a Vajdaságot. Ennek mi az oka?
B.K.: Ha így van, arra a revizionisták tudhatják a választ. Különben se hiszem, hogy én, aki Budapesten élek, lennék az igazán jó válaszadó. Mégis, a tapasztalataim alapján azt gondolom: Bácska és a Bánát viszonylag kis terület, egyre kevesebb magyar emberrel, ráadásul nemzetiségileg rég volt igazán homogén. Nálunk nincs sok reprezentációra alkalmas templom, műemlékváros, amin látványosan keresztül lehetne masírozni. Odahaza nehéz kitörő lelkesedéssel fogadni a Hatvannégy vármegyéseket, akik egy órán keresztül parádéznak a főtéren, utána hazamennek, mi meg ott maradunk, és nekünk kell megmagyarázni a szomszédnak, aki, teszem azt, boszniai szerb menekült, hogy nem akarjuk elvenni a házát.
Különben is, a visszafoglaláshoz át kell kelni az uniós határon, az olyan kényelmetlen, nem? Na és a bombázásokat csak a híradóból ismerő zászlólobogtatók közül ki tud bármit is kezdeni egy olyan fölfoghatatlan, kollektív délvidéki magyar élménnyel, mint a balkáni háborúk? A XX. században, ha elsült valahol egy fegyver, abba a vajdasági magyarok közül biztos belehaltak jópáran. Szóval, ne csodálkozzon senki, hogy a hangos elköteleződés nem az erősségünk.
