Akinek az anarchia fogalmáról nem a kannásbor és a taraj jut eszébe, bizonyára jól ismeri az 1982-ben, az angliai Leedsben alapított Chumbawambát – a többiek pedig talán még emlékeznek egyetlen slágerükre, az 1997-es Tubthumpingra. Noha a zenekar tagjai maguk is gyakran mutatkoztak „Egyszámos együttes” feliratú pólóban, ennek a három évtizednek a legkevésbé sem csak ez a látszólagos alkoholhimnusz az öröksége.

Az alapító tagok 1982-ben poénból, egy szociális munkás által csellengő fiataloknak szervezett beszélgetésen azt hazudták, hogy egy Chimp Eats Banana nevű együttesben játszanak. Maguk voltak a legjobban meglepve, amikor a mondott szociális munkás két héttel későbbre szervezett nekik egy fellépést. Ezt már Chumbawamba néven, minden hangszeres tudás nélkül, kölcsönhangszerekkel abszolválták – a színvonalra jellemző lehetett, hogy csak később, az első stúdiófelvételük alkalmával, a hangmérnöktől tudták meg, hogy a hangszereket hangolni kell.

Ebben a korai időszakban eldőlt, hogy az üzenet célba juttatása kapja a főszerepet. Ezért a legkisebb klubokban is látványos műsorral léptek fel: az egyik énekes például egy dal közben bankjegyeket falt be mohón, miközben a többiek zakatoló punkzenét játszottak. Ekkor már nyolc tagja volt a zenekarnak, akik valamennyien egy foglalt házban éltek: afféle kommunában, ahol néha még az alsónadrágok is közösek voltak. Első felvételeiket, amelyek mai füllel nehezen befogadhatók, még kazettán terjesztették.

Az első sorlemez - amelyet az évek során még tizenhét követett - már zeneileg is értékelhető volt, bár a stúdióban először azt vették fel, ahogy Danbert Nobacon énekes hánytatja saját magát. Rögtön hagyománnyá vált, hogy az albumok szövegét a borító teszi egyrészt érthetőbbé, másrészt gazdagabbá, a zenekar által alkotott grafika, valamint az általuk írt kommentárok és válogatott idézetek segítségével. Az idézeteket széles körből merítették: Desmond Tututól Penn Jillette-en keresztül Errico Malatestáig, s ezek önmagukban is lenyűgöző és elgondolkodtató olvasmányok.

A lemez (Pictures of Starving Children Sell Records, 1986.) apropója a Live Aid volt, a képmutatóan jótékonykodó popzenészekről szóló kíméletlen szatíra, akik – mivel elfedik az afrikai éhezés valódi okát – humanitárius károkat okoznak, miközben saját népszerűségüket kívánják növelni. A szigetországi sajtó ettől kezdve kizárólag gúnyosan írt a zenekarról, akik több interjúban is megemlítették, hogy világszerte mindenütt tisztelettel bánnak velük – az otthonuk kivételével.

A második album (Never Mind the Ballots, 1987.) a demokrácia hazug és nevetséges voltáról szól. Nem arra akar felszólítani, hogy ne szavazzunk, hanem rá akar ébreszteni, hogy a demokrácia valójában a választás illúzióját nyújtva csak a tömegek pacifikálásának eszköze. Ezen a lemezen hangzik el a zenekar ars poeticája is: „Bár eltörték a lábam, adtak egy mankót, hogy azzal járjak.”

Harmadik lemezük (English Rebel Songs, 1988.) végképp szakít a szegecselő punkzenével, és már gyönyörűen csilingelő acapella számok gyűjteménye, amely a XIV. századtól a XX.-ig gyűjtötte össze a lázadó angol népdalokat. Célja a „valódi történelem”, a szegények állam, törvény és egyház (a „szentháromság”) ellen folytatott harcának megjelenítése. A népzenei érdeklődés később is megmaradt, a Muzsikás együttes közvetítésével feldolgoztak egy magyar népdalt is.

Erről a magyar közönség sem maradt le, a Chumbawamba fennállása alatt tizenhárom koncertet adott Magyarországon, először a legendás Fekete Yukban, majd a sikereik csúcsán kétszer is a Sziget nagyszínpadán volt látható és hallható pl. az alkohol, dohányzás, káromkodás és maszturbálás örömeire ráébredő apáca, vagy a fal-ember. Magyar vonatkozású még egy érdekes daluk, amely az 1956-os forradalomról, azon belül is a Sztálin-szobor ledöntéséről szól.

A zenekar negyedik albumán (Slap!, 1990.) ismét stílusváltás történt, persze az ideológia változatlansága mellett (egy Ulrike Meinhofról szóló szerelmes dallal kezdődik). Ahogy Emma Goldman, amerikai anarchista fogalmazott: „Amire nem tudok táncolni, az nem az én forradalmam” – ennek jegyében a Chumbawamba a tánczene és a samplerek felé fordult.

Az 1992-es Shhh! című album eredetileg egy hangmintákkal alaposan megtűzdelt vallás- vagy inkább dogmaellenes koncepcióalbum lett volna Jesus H. Christ címmel, de a hangminták tulajdonosai (pl. Abba, Kylie Minogue) nem engedélyezték dalaik ilyen felhasználását. Így a lemezt át kellett dolgozni, s a borítóban olvashatunk is néhányat a visszautasító levelekből.

Ennek a korszaknak emblematikus és legsikeresebb albuma az 1994-es Anarchy, amelynek borítóján egy gyermek születése látható, és amit emiatt sok helyütt csak csomagolópapírban forgalmaztak. A legközkedveltebb erről az albumról az Enough is Enough című, a fasiszták lelövésére buzdító dal, amelynek előzménye volt a Rudolf Hess 1987-es halálára írt The Day the Nazi Died, amit minden egyes Chumbawamba-koncerten meg lehetett hallgatni.

A zenekar harcias antifasizmusa ellenére nem illeszkedett a hasonszőrű, magukat véresen komolyan vevő előadók hosszú-hosszú sorába, megkülönböztető jegye mindvégig az (ön)irónia volt. Például mikor a Metallica énekese, James Hetfield jóváhagyólag beszélt arról, hogy Metallica-számokkal kínozzák (!) a guantánamói foglyokat, a Chumbawamba dalt írt arról, hogy James Hetfieldet viszont a Chumbawamba Greatest Hits albumával (amin mindössze egyetlen dal van) kellene megkínozni.

Hetedik (koncert-)albumuk különlegessége volt, hogy egyik változata mellé a nálunk is jól ismert Noam Chomsky anarchista nyelvész-filozófus cédéje is járt, a tokban pedig interjút olvashattak a zenekar mellett a tudóssal is.

Casey Orr amerikai fotóművész anarchistákat bemutató albuma (i – Portraits of Anarchists) mellé is a Chumbawamba egyik EP-je került. Az album egyik célja az anarchizmussal kapcsolatos sztereotípiák elleni küzdelem, ennek jegyében a fotókon az obligát punkok mellett idős gyári munkások vagy holokauszt-túlélő asszonyok is láthatók, akik mindannyian arról vallanak, miért is lettek anarchisták.

A nyolcadik lemez címe Swinging with Raymond volt (1995), ezen egy mosolygós öreg bácsi portréja található, akinek egyik öklére „Love”, másik öklére „Hate” van tetoválva. Ezzel összhangban a cédé első fele lágy, szerelmes dallamokat tartalmaz, Lou Watts énekes bájos hangjával – ezt egy büdös mezőgazdasági üzem melletti stúdióban vették fel; a lemez második fele a gyűlöletről szól, ezt egy walesi bánya napsütötte focipályája melletti stúdióban rögzítették. A borító legérdekesebb idézete Sting házáról szól, amelynek falára a filantróp zenész freskókat festetett saját magáról. Ugh! Your Ugly Houses!

1997-ben, a zenekar kilencedik (!) albumán (Tubthumper) szerepelt az első sláger, amikor már az EMI óriáskiadóhoz tartoztak – mivel eddigi, független kiadójuk akadályokat gördített az album kiadása elé. A már említett Tubthumping világhírűvé tette az addig rétegzenének minősülő agit-prop-rockot, ám rengeteg rajongót is vesztettek, akik a kiadóváltást az eszme elárulásának érezték. A dal az amerikai kislemezlistát is vezette, tíz filmben és öt videojátékban használták fel, és Homer Simpson is elénekelte egy módosított verzióját.

Az 1998-as Brit Zenei Díjátadón ezzel a dallal léptek fel, s ezt az előadást különösen emlékezetessé tette, hogy egy vödör hideg vizet zúdítottak a közönség soraiban helyet foglaló John Prescott miniszterelnök-helyettesre. Az EMI-jal megromlott a viszony, részben a következő lemez (WYSIWYG, 2000.) szerényebb eladási adatai miatt, részben pedig azért, mert Alice Nutter énekes a televízióban bátorította a rajongótábort, hogy nyugodtan lopják el a cédét a multik által birtokolt lemezboltokból. További lemezeiket így saját alapítású kiadójuk jelentette meg.

Fennállásuk 20. évfordulójára egy dokumentumfilm készült, amelynek címe szabad fordításban Szép volt, most már kopjatok le (Well Done, Now Sod Off).

Érdekessége, hogy ebben nemcsak a zenekart és rajongóit lehet látni, hanem rajtuk kifejezetten gúnyolódó zenei szakírókat, médiaszemélyiségeket is, és Dunstan Bruce énekes a zenekart gyalázó levelekből is felolvas.

A sajtónak adott csattanós válasz volt, amikor 2002-ben a királynő aranyjubileumára két felvételt is kiadtak, de csak az egyiket, a Beatles Her Majesty című számának kibővített változatát Chumbawamba néven – a sajtó a másik felvételük kiválóságára hivatkozva (amit Enemy Within álnéven publikáltak) taposta emezt a sárba. Természetesen mindkét dal a királynőt szidalmazza, eltérő mértékben „kódolva”.

Tizenegyedik albumuk a folk-hangmintákra épülő, ám szintetizátor-centrikus Readymades (2002.) volt, ami még szorosabbra fűzte a zenekar szövegvilága és a dadaizmus közötti, eddig sem túl laza kapcsolatot. E szövegvilág jellemzője mindvégig a viszonylag könnyen érthető allegóriák és az alig követhető szabad asszociációs kapcsolatok keveréke volt. Ez tette e szövegeket egyedivé: az agitatív zenekarok szájbarágóssága hiányzik, ugyanakkor a szövegek teljes élvezetéhez szükség van komoly brit magas és popkulturális ismeretekre, illetve a már említett borítószövegekre.

Fontos leszögezni még, hogy a repertoárból kimaradtak a kézenfekvő témák: például a minden valamirevaló anarchista számára visszataszító Lady Dianára csak egy félsornyi utalás van egy szövegben, míg egy 1932-es tömeges birtokháborítás saját számot érdemelt, hiszen szimbolikája sokkal érdekesebb. A Chumbawamba utolsó „elektronikus” hangzású, s egyben egyik legjobb, legkifinomultabb, világzenei hatásokat mutató lemeze az Un címet viselte, és 2004-ben jelent meg. Ennek turnéja alkalmából játszott utoljára a nyolctagú, „elektronikus” zenekar Magyarországon, Pécsen. Az album stílszerűen Edison hangjával kezdődik (ahogy egy angol gyerekdallal teszteli fonográfját), és egy ars poeticával végződik: változtass meg mindent, amire megtanítottak.

Chumbawamba

2005-ben a zenekar fele barátsággal kivált, a megmaradt tagok pedig (egy tangóharmonikással kiegészülve) meglepő módon, de nem előzmények nélkül a folkzene felé orientálódtak. Akusztikus koncerteket kezdtek adni (nálunk pl. az A38 hajón, amit a televízió is leadott), és ezután lemezeik is tradicionális angol népi dallamokban dolgozták fel a továbbra is ateista-anarchista eszmevilágot.

Az akusztikus korszakot az A Singsong and a Scrap című, 2005-ös album nyitotta, témája a zene és a politika kapcsolata volt. Dalokat írni semmiség, írják a borítófüzetben, hiába szenvelegnek bizonyos popsztárok. Ezért a fizikai munkások előtt tisztelegnek több dalban is, az utolsó például egy olyan (létező) vasúti viaduktról szól, amelynek építése során négyszáznál többen vesztették életüket, de csak a tervező nevét örökítették meg egy táblán. The Boy Bands Have Won, azaz a fiúzenekarok nyertek, állítja 2008-as lemezük (rövidített) címe.

A teljes cím (Guinness-rekordot jelentő módon) valójában 865 karakter hosszú, és a zenekar ironikus kifejezésmódjához méltón a rövid kijelentést ellenkezőjére fordítva reményt ad, hogy ez nincsen így – talán a Megasztárok és X-Faktorok országában is érvényes ez. Az album 25 dalt, daltöredéket tartalmazó, igazi posztmodern kollázs, a töredékek között a zenekar régi felvételeiből hallhatók kis darabkák, így a lemez tekinthető a Chumbawamba története összefoglalásának is.

Az utolsó stúdióalbum témája már maga a zene, címe egy oktáv, azaz ABCDEFG (2010.). Legérdekesebb dala egy holokauszt-túlélőről szól, aki kereplővel zavarja meg az ismert antiszemita Richard Wagner egyik operájának előadását. A pátosz persze továbbra sem uralkodik el, kedves geg például a dal egy folkloristáról, aki fizetett annak, akitől népdalt gyűjthetett, s ezért egy csomó kocsmatöltelék azon melegében kitalált dalok sorát elénekelve gyűjtött össze komoly sörpénzt.

A legeslegutolsó Chumbawamba EP még nem jelent meg, ez Margaret Thatcherről szól, s a honlapjukon rendelhető meg azzal a kikötéssel, hogy Thatcher halálának napján postázzák majd, így méltón ünnepelve meg azt. Egyre több zenekaron kívüli elfoglaltságra hivatkozva most honlapjukon) jelentették be a közös zenélés végét, a honlap alján pedig – szívmelengető módon – a Sztálin-szobor csizmáját kalapáló magyar felkelők fotója látható búcsúzóként.