Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mi lett volna, ha George W. Bush a tanácsadói helyett Istenre hallgatott volna? Rossz hír: végig rá hallgatott. Az orosz titkosszolgálat jóvoltából egy nyomorult kis odesszai hangutánzó ciripelte a fülébe, mit kell tennie. Ez volt A „Burning Bush” művelet.
Ha be akar kapcsolódni az isteni mechanizmusokba, szüksége lesz két könyvre - bibliák újratöltve, Viktor Pelevintől és Douglas Couplandtól – meg egy koszos számítógépre. Az istentisztelet temploma legyen egy sivatagi internet kávézó, úgy ismeri fel, hogy a bejáratára valaki valamelyik isten képét ragasztotta.
Van kedve játszani egy parti sakkot isteni partnerekkel? Kinek nincs. Ha az ember érzékel egy sötét helyen beszűrődő fénytcsóvát, a tehetség materializálódott jelenését, ösztönösen fordul abba az irányba. Az istenek kihívói tisztában vannak azzal, a nagymestereknél gyengébb játékosok, mégis bizakodóak. Úgy viselkednek, mint a tehetségtelen, lusta vagy nem eléggé fegyelmezett olvasók, akik azt gondolják, ha túlesnek, mondjuk a Háború és Béke első lapjain, akár a győzelemre – a végigolvasásra és a megértésre - is esélyesek Az olvasás megszakítása az abortuszhoz hasonló időkérés: a végeredmény bekövetkeztének készleltetése, örök remény a változatlanságot szimbolizáló döntetlenre.
Viktor Pelevin orosz író sakktábláján az összes figurával lóugrásban kell közlekedni. A kanadai Douglas Coupland egy másikon játszik, amin a bábukkal ugyan a hagyományos módon lehet lépni, viszont a táblán csak fekete kockák vannak. Új szabályokat kell megismerni annak, aki velük akar sakkozni.
Kicsit megnehezíti a helyzetet, hogy a szabályok ugyanarra épülnek – egyesek szerint: a teremtés után felhalmozódott valamennyi alkotás elő-képei ismétlésére, mások szerint a semmi halmazra –, mint maga a posztmodern írás. Ultra ortodox-rajongók szerint minden posztmodern mű újrateremtés, olyan híd, ami nem két, magát a valóságnak feltüntető irodalmi partrészt köt össze, hanem a híd: maga a valóság. Pelevin az alkotást a tibeti halottkultusz emléképítményéhez, a mardonghoz hasonlítva azt állítja, az örökérvényű művek talán soha nem készülnek el, a véglegesnek hitt változathoz mindenki hozzá teheti a magáét. A példa: Puskin Anyeginjéhez a maga operáját tapasztotta Csajkovszkij.
Az a kérdés, ha azt a módszert utánozzuk, mint Coupland korábbi, X generáció című könyvének egyik hőse, Edward, vagyis bezárkózunk egy könyvtárba, ahol a szomorúságtól omladozó polcokon – ezt Martin Amis írja a kötelező klasszikusokról – megismerjük-e a világot? Ha pedig megismertük, jól érezzük-e magunkat benne? Nem a válasz, természetesen mindkét esetben.
A posztmodernnek ugyanúgy többtrilliónyi megoldásra váró variációja van, mint a sakknak vagy a kukoricafruktóznak. Az utóbbi annyira veszélyes, hogy mostanában a komoly magazinok a címoldalukra kukoricafejű embereket raknak, az újságtest belsejében meg azt állítják: a kergemarha-kórt meg a csipszvészt túlélte az emberiség, de a kukoricát nem fogja.
Minden lépés, ami közelebb visz az itatóhoz, az etetőhöz, vagy a posztmodern-oltárhoz: végzetes. Coupland, az A generáció című regényében így látja: „A kukoricakeményítő molekulája egy mérföld hosszú. A hetvenes években a Big Corn szabadalmaztatott valami új enzimet, ami ezt a mérföldet trilliónyi fruktózdarabbá szabdalta. Pár évre rá ezek a fruktózmolekulák megrohamozták az országos táplálékláncot. Baró! Amikor a fruktóz behatol a testbe, azt kérdezi, mit csinálják ebből: szart vagy zsírt? Legyen zsír. A kukorica kikapcsolja a szargombot.”
A szargomb visszakapcsolásához illuzórikus – vagyis: igazából soha be ne következő - összemberi elhatározás, együttműködés, már-már vallásos hit kell, ami jellemzően azért nem működik, amiről Pelevin ír. Pelevin új könyve, az Ananászlé a szépséges hölgynek jelenetek az isteni színjátékból, az eredetivel megegyező forgatókönyvvel, más rendezői felfogásban és felforgatott, a kétezres évekre jellemző szereposztással. Kiinduló pontja az, hogy az isteneket az emberek teremtették, nem pedig fordítva. Ennek a posztmodern mesének az elterjedését nehezíti, hogy a Bibliát lényegesen nagyobb példányban forgalmazzák, és a benne foglalt vallásnak jobb a marketingje, mint Pelevin, vagy bármelyik író könyvének, ám: az Ananászlé… annyira meggyőző, hogy akár még új vallás is lehet belőle.
Ha megvan az új vallás, a hívek köré gyűlnek majd, de mire éppen elegen lennének, hozzákezdenek egymás felnégyeléséhez. Az Egyisten cáfolata maga a sok ember, a legerősebb és legtartósabb szereplő. A kukoricafruktóz persze bekavar, de amíg végérvényes megoldást hoz, lesz elég idő háborúra és más földi örömökre.
Pelevin változatlanul élvezi az eddig érvényes történelem, és ezen belül a megbízhatatlan irodalom- vagy vallástörténet szétszerelésének procedúráját. Utolsó nagyregénye, a T például Tolsztoj újrapozicionálásával foglalkozik. Pelevint nem a klasszikus, az ikon, az Istenként tisztelt nagy író, csakis a hős keletkezéstörténete foglalkoztatja, mindig az. Tolsztoj is csak egy, magukat istennek képzelő szappanoperaíró-team teremtménye, a hívők elvárásai szerint alakított, megfelelően hájpolt történet.
Az Ananászlé… nem véletlenül kapta a H@ború és béke alcímet: ez tipográfiai-optikai trükk, utólagos beavatkozás, az elavultnak tekintett korrekciója, újabb tapaszték az isteni test formáját egyre jobban felvevő mardongon, egyben lehetőség ugyanannak az írsának a máshogy olvasására.
A H@ború és béke istenei annyian vannak, mint Coupland védettségre szoruló hősei, és a foglalkozásuk is hasonló: a magukat semmirekellő szemétzabálónak álcázó istenek a fénybe lépnek. Egy rosszul shortoló matemetikusból a tálibok légvédelmi rendszerének kidolgozója lesz, a szovjet dicsőségkrónikák rádiós hangját utánzó proliból Bush lelki gondozója, a még meg sem született, de máris átlagosan gyönyörű lány pedig azt gondolja, annyira szép, hogy választhat: Moszkvába vagy Los Angelesbe dobja le a gólya.
Coupland generációjának szinkronhangján beszél. Nem ír annyira jól, mint Pelevin, de nem gond, mert a generációja sem olvas olyan jól, mint Peleviné. Az A generáció arról szól, hogy a világ öt különböző pontján öt embert megcsípett egy méh. A méhekről azt kell tudni, hogy kipusztultak, eltűnt a polcokról a méz, a fákról az alma, aztán valami miatt az emberek kedve is. A tudósok – valójában az állítólagos jövő biztonsága érdekében tevékenykedő titkos ügynökök – összegyűjtik az öt embert, hogy megfejtsék: miért éppen őket választották a méhek. Csak nem a formák, ízek és az emésztési rendellenességek közötti különbség döntött?
Ahogy azt a két egymásra reflektáló könyvborító is mutatja, Pelevint és Couplandot ugyanaz a méh vagy egy méh-ikerpár csípte meg. A végére valahogy minden összeáll, az isten mindent jól csinál, valahogy így van a dalszövegben. Az A generációtól és az Ananászlé a szépséges hölgynek-től azért nem kell megijedni, mert ha ezekkel a példabeszédekkel valaki más valahol már megjárta, nekünk mi bajunk történhet. Ha mégis kukoricaformájú rákok fognak az Adrián velünk szembe úszni, mint fenyegető rákvacsora előképei, vagy mint valami isteni irányítás alatt álló harci dronok, majd meghozzuk az első komoly isteni intézkedésünket.
„Darázscsípés esetén, mondjuk, egy bankkártyának (e célra nyilván legalkalmasabb az arany Mastercard – a szerk.) a darázscsípés helyén történő ellentétes mozgatásával távolítsuk el a bőr alatt található méreganyagot.” Ez még dehogy Pelevin, már nem Douglas, hanem posztmodern-gyalázó jótanács a TV2 reggeli műsorából, a Mokkából. Helyben vagyunk, Disneylandban valaki már lekapcsolta a villanyt.
(Viktor Pelevin: Ananászlé a szépséges hölgynek, Douglas Coupland: A generáció, Európa, 2012)
