A transformerek a mozi felülmúlhatatlan sztárjainak tűntek mindaddig, amíg a gyerekek nem unták meg a magukat reprodukáló emberszerű ötvözeteket, és visszatértek a drótból hajtogatott egyszerűbb hősökhöz. A Csatahajó című, nagyvízkiszorítású amerikai film komolyságáról igazán sokat árul el, hogy a Hasbro nevű játékgyártó cég áll mögötte. Nem cinikus, alábecsülő vagy aljas megjegyzés ez, mert a Hasbro valójában nagyon is profin vizionálta a transformer-bábuk és építmények piaci perspektíváit.

Mi lenne – és itt már egy míting közepén találjuk magunkat, ahol mindenféle kreatívok a mekdonaldsz menühöz ajándékba adott tárgyak bekerülés/megtérülés mutatóit kalkulálják –, ha egyszerre hoznánk vissza a transformereket, a sós vizet és a rakendrollt. A többi a filmes szakemberek dolga, nem is annyira a forgatókönyvíróké, inkább a szereposztóké és a CGI-seké. A filmnek nagyon vizesnek, nagyon hangosnak kell lenni, az ilyesmi az Apokalipszis, most óta nem probléma, a háború rakendroll vagy fordítva, ezt mindenki vágja. Helyenként nem árt viccelődni, ám mivel a játékokat Kínában gyártják majd, csak finoman a sárgákkal. Nincs letiltva poén, de a felelősség-részben inkább Észak-Korea legyen hangsúlyozva – emelte fel a mutatóujját valaki, majd továbbkavargatta 100 százalékos trade fairből származó lattéját.

Universal Picture

A Csatahajó alkotói nemcsak ott voltak ezen a beszélgetésen, hanem nagyon is felkészülten érkeztek. Látták az összes Transformers-filmet, továbbá a szóba jöhető inváziós-, hajós- és rombolós filmeket: az Úszó erődöt, a Nimitzet, valamint a fantáziavilág továbbgondolható részét, a legtökéletesebb alkotást, a hősiesség és a spiritualizmus manifesztumát, a Végső visszaszámlálást is. Pont ilyen ötletre van szükségünk – érveltek –, csak egy kicsit még jobbra.

Mint ismeretes, Pearl Harbor traumája beégett a nemzetbe – a Tora! Tora! Tora! és a Pearl Harbor: Égi háború is nekünk dolgozik –, máig feldolgozatlan élmény, a néző revansra vágyik. Az amerikai közönség nagy része két dologban biztos, az egyik az, hogy a Titanic amerikai hajó volt, a másik pedig, hogy a csendes-óceáni amerikai flotta megsemmisítése és a Toyota gépkocsikat sújtó diszkriminatív intézkedések között közvetlen összefüggés van.

Az amerikaiak politikai korrektség nevű projektjében azonban a megbékélés is fontos alkotóelem, ezért a meseszövésben romantikus invokáció szükséges: a film szereplői egy csirkés burritó köré szervezett rövid kocsmai felvezetést követően immáron a vízen, az első össznemzeti tengeri hadgyakorlaton találkoznak: amerikaiak, ausztrálok, koreaiak és persze japánok. A szereposztás a szokásos ajánlat – egy nagyon jóképű, felelőtlen fiú az összes szomszédlánynak, egy nagyon hosszú lábú szőke lány az összes recskázó szomszéd fiúnak, mély víz, nagy csatahajók és közepes méretű rombolók mindenkinek, akik máig sem kaptak választ arra a kérdésükre, hogy a víznél nehezebb fajsúlyú tárgyak miért nem süllyednek el.

A filmben félóra után hangzik el a félelmet keltő mondat: „Az emberiséget újra a kipusztulás fenyegeti.” A főhős ezt annyira komolyan veszi, hogy a film végén – már elnézést – visszautal rá: „Éppen az előbb mentettem meg a Földet.” A Csatahajóban a „nemrégiben felfedezett G-bolygóról” éri támadás a Földet. Öt ellenséges repülő tárgyból az egyik műholddal karambolozik, és miközben a hulladékok a vízben újraépíitik magukat, jelentős károk keletkeznek Hongkongban és Iowában. Az emberiség felveszi a harcot az idegenekkel, ami akár az üzletemberek metamorfózisát is okozhatná, hiszen a Hasbro éppen ezekből kíván a jövőben minél többet értékesíteni.

A Csatahajó(k) legénységét – álljanak bármelyik oldalon – Piszkos Fred sem tudta volna jobban összeválogatni, pedig a rangooni kikötőben rendelkezésre álló választék párját ritkította. Ütődött és szorongó amerikai miniszter, feszült NASA-alkalmazottak, kizárólag műlábakkal rendelkező afganisztáni veterán – „Ááuuh, egy cyborg”! – rémül meg a látványától dr. Zapata, aki a földönkívülieket leszámítva csak főnökétől, dr. Nógráditól tart jobban –, harc közben elbukott lúzer testvérbáty. Plusz: gépfegyvert kezelő Rihanna, az ifjú hős, akire nem a John Paul Jones hajót, hanem egy teknőt sem bízna rá az ember, és persze a sapkája alól kibeszélő szigorú Liam Neeson, mint megkomolyodott Fülig Jimmy.

A kétórás film nagy részét természetesen az akciójelenetek teszik ki. Ezek színvonala megfelelő, de a túl sok ismétlődés miatt semmiképpen nem elegendő annak a másfél órának a kitöltésére, amíg a film nem szól semmiről. A Hasbro egy évtizede jó érzékkel emelte a bizonyos termékeit – jellemzően a transformerekét – vásárló közönség korhatárát, meghosszabbítva ezzel a játékos gyerekkort. A tudományos kísérletek után akkor Steven Spielbergre bízták a kivitelezés irányítását, ő pedig nem okozott csalódást. Most újrapozicionális zajlik, és ugyan a Hasbro komoly dilemma elé került annak megoldásával kapcsolatban, hogy miként lehet a gyilkos-romboló transformereket, fényelnyelő sisakot és egyéb szürkére festett műanyagtárgyat a gyerekszobák környékén népszerűvé tenni, megoldotta a problémát. Becsületes transformer fegyvertelen emberre nem támad.

Ha azt gondolják, hogy a filmművészek rovására túl sokszor hangzott el a tulajdonképpeni megrendelő játékgyártó cég neve, önök nem tévednek. Ez egy ilyen világ. Mit lehet tenni? A Csatahajóban elhangzik a válasz. „Olyan fura érzésem van” – mondja Hopper, a főhős. „Milyen fura érzésed?” – kérdezi az egyik matróz. „Hát olyan, hogy hamarosan új bolygóra lesz szükségünk.”

(A Csatahajó csütörtöktől látható a mozikban.)