Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Tom és Jerry meg Miki egér országában ki gondolta volna, hogy egy egerekkel és macskákkal előadott holokausztsztori bárkinek bejöhet? Bejött.
A kefebajuszos macskahitlerrel küzdő Maus a világ legismertebb túlélő egere. Miért éppen a 40 éve megjelent Maus az, amelyet 18 nyelvre lefordítottak, rengeteg díjat gyűjtött be, és óriási siker világszerte? Miért ez az egyetlen képregény, amely valaha is Pulitzer-díjat kapott? Miben áll a rendkívülisége? Bejöhet-e Tom és Jerry meg Miki egér országában egy egerekkel és macskákkal előadott holokauszt-sztori?
Art Spiegelman, a Maus alkotója az 1980-as évek elején sorra kapta a visszautasító leveleket a kiadóktól, ahol az iránt érdeklődött, hogy megjelentetnék-e egy kötetben is a feleségével kiadott RAW magazin mellékleteként részletekben közölt művét. A nemleges válaszlevelet aláíró szerkesztők nem gondolták, hogy ezúttal megcsalja őket a szimatuk. A Maus első fele a sok-sok elutasítást követően 1986-ban jelent meg kötet formájában.
A Maus elsősorban Spiegelman szüleinek, Vladek és Anja Spiegelmannak a története, lengyelországi zsidóké, akik túlélték a háborút és Auschwitzot, majd New Yorkba emigráltak. De épp annyira Art története is, aki interjúk során át faggatja apját, s egyszerre küzd meg annak nehéz természetével, anyja 1968-as öngyilkossága miatti gyötrő bűntudatával és az auschwitzi krematórium kéményének az ő életére is rávetülő hosszú árnyékával. Az elbeszélés folyamatosan ugrál a New York-i jelen és Vladek 30-as 40-es évekbeli élményei között. Egyszerre látjuk a kész művet és a munkafolyamatot .
A két idősík vizuálisan is elkülönül: a jelen kockái csaknem mindvégig egyforma méretűek, szabályosan követik egymást, míg a visszaemlékezés már megjelenésében is hordozza természetét: váltakozó panelméretek, változatosabb grafikai megoldások. A párhuzamos szálak közötti rengeteg váltásnak kimondottan kedvez a képregény műfaja: amit filmben csak gyakori, s így minden bizonnyal egy idő után igen idegesítő fade in - fade outtal lehetne megoldani, azt képregényben egyszerű panelrendezéssel. Évtizedeket választ el egymástól a kockák milliméteres kerete.
Nem lett volna egyszerűbb egy emberekről szóló, ráadásul nem is fikciós történetet emberi figurákkal megrajzolni? Az állatos metafora hagyományát kutatva Ezópuszig is visszamehetünk az időben, a Maus szempontjából talán Orwellig is elég, de irodalmi párhuzamok helyett a Maus borítóján kefebajuszos macskaként feltűnő Hitler adja meg a választ a fenti kérdésre, aki szerint „a zsidó kétségtelenül egy faj, de nem emberi.” A náci propaganda szívesen emlegette a zsidókat a társadalom kártevőiként: a dehumanizált ellenséget könnyebb szívvel lehet megsemmisíteni.
Az ötletet a kényszer szülte. 1971-ben Spiegelmant - több más művésszel együtt - felkérték, hogy rajzoljon a Funny Aminals (sic!) című, antropomorf állatfigurákat felvonultató képregény antológiába. Tőle is olyan oldalakat vártak, melyeket állatok népesítenek be, kifigurázva a társadalom visszásságait vagy az emberi természet sötét oldalát. Mivel a régi animációs filmekben a feketéket gyakran ábrázolták egérként, adott volt a képlet, hogy Spiegelman az afroamerikaiak, és az őket elnyomó fehér többségi társadalom közötti szembenállást dolgozza fel macska-egér harcban. Csakhogy nem igazán ismerte a feketék világát. Így döntött végül a holokauszt témája mellett, melyhez forrásért nem kellett a szomszédba mennie.
Egyik kritikusa Spiegelman szemére vetette, hogy különböző népeket különböző állatfajoknak megfeleltetve ábrázolni maga a fasizmus. És mennyire igaza volt! De ha egy kicsit továbbgondolja, megérthette volna, hogy Spiegelmannak éppen ez volt a célja: nála a tipizálás a tipizálás tagadásaként működik. Annak ellenére, hogy a zsidók egérként, a németek macskaként, a lengyelek disznóként jelennek meg a Maus oldalain, az olvasó mindvégig emberként látja őket, akik fura módon a rendszer, a fajelmélet vagy csak simán az európai nemzetállamokat meghatározó sztereotípiák szerint viselik a rájuk osztott állatmaszkot. Az álarcosbál nem csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Spiegelman arca elé kötött egérmaszkkal ábrázolja rajzasztalnál görnyedő önmagát, hanem amikor néhány kockán keresztül arról cseveg francia (egér)feleségével, milyen állatnak is ábrázolja őt a képregényben. Szóba kerül a béka, a nyúl, végül arra jutnak, hogy mivel Francoise betért a zsidó hitbe, ő is egér lesz.
A maszkszerűségnek, az egyedi vonások mellőzésének a filozófiai mellett egy jóval egyszerűbb praktikus oka is van, erre Scott McCloud világít rá A képregény felfedezése című könyvében: minél egyszerűbben van megrajzolva egy figura, annál könnyebb vele azonosulni. A legenda szerint Walt Disney először szőrösnek és valósághűbbnek teremtette meg Miki egeret, mint amilyennek most ismerjük. Senkit sem érdekelt. Amikor testvére, Bill javaslatára szőrtelenítette és felöltöztette a figurát, az rögtön népszerű lett.
A Maus kulisszatitkainak nagy részére magában a műben fény derül. Az alapanyag hatvan százalékát a szalagra rögzített interjúk teszik ki, a többi telefonon hangzott el vagy csak beszélgetés közben jegyzetelte le Spiegelman. Mivel az emberi emlékezet szubjektív és nem is mindig megbízható, túlélő rokonokat, barátokat is kikérdezett, könyveket olvasott el a témában, régi fotókat, albumokat tanulmányozott, és maga is elutazott a kelet-európai helyszínekre. Persze nehézség is akadt néhány, például arról egy fotó sem maradt, hogy nézett ki egy bádogosműhely Auschwitzban. Az alkotófolyamat igazi problémája viszont sokkal inkább az volt, mennyire szabad hozzányúlni Vladek szövegéhez.
Ez az apám története. Próbáltam minél kevesebbet változtatni rajta” – vallja Spiegelman, és rögtön hozzá is teszi, hogy „hamar rájöttem, hogy amint struktúrába szerkesztem, máris változtatok rajta.” A szerkesztetlen élőbeszéd viszont gyakran esetleges, csapongó, még egy hagyományos irodalmi műfajban is nehezen kezelhető, nemhogy a képregényben: „a felvett élőbeszéd a képregényben nem alkalmazható, hiszen akkor ötven centis buborékok tartoznának egy öt centis képhez.” A rajzoló itt nem mester, aki brilliáns technikájával kápráztatja el az olvasót, sokkal inkább krónikás, aki kézírással rója sorait.
A Maus puritán stílusának ereje elődjével, a Funny Aminals-ban megjelent három oldalas Maus strippel összehasonlítva érezhető leginkább. Spiegelman itt még részletező stílusban rajzolja meg egereit, akik egymástól jól megkülönböztethető karakterrel bírnak. Igazán döbbenetes, hogy néhány, később a kötetben szereplő történet itt még mennyivel gyengébb hatást ér el, csupán a stílus miatt. Mindez tágabb értelemben arra is rávilágít, hogy egyáltalán nem elég a felkavaró, tragikus téma - akár a Pulitzer-díjhoz, akár a katarzishoz – azt el is kell tudni mesélni.
