Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Akar ön kémeket látni egymás közt, akik nem olyan elegánsak és nem annyira sikeresek, mint James Bond? Szeretné megtudni, miként sikerült megakadályozni a harmadik világháború kitörését? Minden Budapesten kezdődik.
Ki emlékszik már arra, hogy 1973-ban a Párizsi udvarban meghiúsult egy akció, amelynek célja egy magyar tábornok átszöktetési kísérlete volt? Senki. Azért nem, mert ez a jelenet eredetileg Prágában játszódott le, ám mivel az angol stáb a magyar produkciós partnertől jóval olcsóbb ajánlatot kapott, végül is egy kicsit átformázva John le Carré 1974-es Árulás című regényét, Budapestre fókuszálták a történetet.
Érdekes látni, mi maradt a hetvenes évek elejének pesti idilljéből: egy borozó portálján a Búfelejtő felirat, a kutyájával a dolga után siető bohém öregúr, akit - ha még élne - Horváth Gyula játszhatna, néhány statisztaként vonuló járókelő mögött a „Több kenyér, virágzó gépipar“ szocreál graffiti, valamint egy pesti bemondás, miszerint azért nem lehet mostanában jó pörköltet kapni, mert az összes disznó Moszkvába ment.
A nagytotállal induló, fél marokkal felszórt Budapest-retró látszólag nem az észbontó vizuális kollekcióval, az Engedj be!-vel feltűnt Tomas Alfredson terepe, de csak látszólag nem az övé. Valójában a Suszter, szabó, baka, kém olyan kiváló, a sűrű, áthatolhatatlan cigarettafüstből előbukkanó stílusgyakorlat, ami elvezeti a nézőt egy olyan rejtve maradt világba, amiről mindig is sokat akart tudni, de azoknak is kedvez, akik éppen a kulissza zárványait szeretik.
A nem hivatalos budapesti látogatás súlyos kudarccal végződik. Mucsi Zoltán magabiztosan nyegle összekötőt, Kálloy Molnár Péter izgatott, izzadságban fürdő pincért játszik. Az utóbbi a ki…szott magyar amatőrök egyikeként elszúrja a viszonylag rutinszerű lövéskombinációt: egy ellenséges ügynök, és egy gyermekét a teraszon szoptató édesanya halálos sebet kap. A forgalmas Belvárosban -a KGB által konrollált konspirációs beszélgetés háttérzajaként már dübörög a majd csak a következő évben átadott metró - mindössze néhány hivatásos szemtanú jelenlétében kibontakozó véres káosz következményeként felszámolják a Magyarországon rezidáló teljes brit ügynökhálózatot, és ez, meg még néhány összefüggés gyanút ébreszt az MI6 Control (John Hurt) nevű vezetőjében.
Nem kétséges, az angol titkosszolgálat legfelsőbb vezetői körébe az ördögi szovjet kémfőnök, Karla által irányított ügynök került. Ki lehet az? A cinikusan mosolygó, a „Körönd“ nevű bázisra biciklivel érkező, kellemes megjelenésű Colin Firth? Maga Smiley (Gary Oldman), akit közeli munkatársaival együtt nemrégiben kényszernyugdíjaztak? Csak nem a mindig exkluzív - tehát manipulált - információkkal rendelkező Percy Alleline (Toby Jones)? Mivel ő láthatóan nemcsak gyáva és korrupt, hanem félhülye is, ő az első számú gyanúsított, de csak addig, amíg egy kiugrott ügynök, Ricki Tarr (Tom Hardy) mindent összezavar. Smiley újjászervezi a csapatát, hogy végére járjon a kínos, a világpolitikai egyensúlyt veszélyeztető árulásnak.
Egy klasszikus, kivárásra és kifárasztásra egyaránt hajtó kémfilmben bármire jut idő. Az akciónál komolyabb jelentősége van a gyanakvó egymás szemébe nézéseknek, a sunyi célzásoknak, a nagy hallgatásoknak. A főszereplő, a Smiley-t játszó Gary Oldman először a 18. percben szólal meg. Ezeknek a nagyformátumú pozőröknek, ám valamiért mégis pitiáner férfiaknak - akik mindig tudják, mikor kell otthagyni egy partit - a kedvenc időtöltésük a kémkedés, az a kínos, kétségbeesett szerepjáték, mely alakítás jutalma akár a szemétdombra saját kezűleg kidobott életük visszaszerzése lehet.
Az 1975-ös BBC-tévéfilmsorozatban Alec Guinness alakította a gyötrődő Smiley-t. Alfredson az új változat előkészítésekor egy másik nagy angol színésznek, John Hurtnak szánta a szerepet - ő lett Control -, ám végül Oldman mellett döntött: ő pedig a filmművészet egyik legérdekesebb formájú, teknőckeretes szemüvégével az orrán lenyűgözően alakítja a súlyos titkok megőrzése felett őrködő férfit, akinek a magánéletét a szeme előtt lopták el.
A Suszter, szabó, baka, kém-ben megmutatott világ nem tűnt el, ugyanazt a játékot az új generáció tagjai más eszközökkel játsszák. Pedig azok voltak a szép napok, amikor a fontos információk nem bejegyzések, hanem feljegyzések voltak, a határozott ízléssel tervezett töltőtollal nem lehetett elektronikus aláírást készíteni, így az igazán fontos döntéseket törölni sem lehetett. Ha valaki meg akart találni egy rejtélyes - és nem is mindig létező - feljegyzést, fel kellett forgatni az egész lakást, a kutatónak papírhegyeken és súlyos fiókok tartalmán kellett átrágnia magát, miközben egy valamiben lehetett biztos: nem egy pendrive-ot kell keresni.
A kémek, árulók, besúgók és - a filmben a tégla helyett használt kifejezés szerint - a vakondok lélekromboló metamorfózist kiváltó machinációi nem először jelennek meg átélhető, izgalmas interpretációban. Maxim Gorkij Az áruló című műve a Katona József Színház Sufnijában Lengyel Ferenc főszereplésével megnézhető Lószúnyog is a rommá változtatott élet visszakeresésének története - csak éppen a másik oldalon. Itt az ideje elgondolkodni a pályamódosításon - javasolta egyszer Sztálin az orosz írónak, de a tanácsot John le Carré hősei sem fogadták meg.
