Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egyre abszurdabb és értelmetlenebb határokat próbál feszegetni az ember: ki eszik meg több élő csótányt, ki kopaszt meg gyorsabban egy pulykát? A fogyatékkal élők korlátai és küzdelmei saját határaikkal egészen másutt kezdődnek, de meglepően messzire vihetnek. Tabudöntögető, felszabadult tánc és nevetés a színpadon – a Beszélj rólam című előadáson jártunk.
„Fejen egyensúlyozott teli tejesüveggel legyalogolt 130,3 kilométer, 159,6 kg-os személyautó fejtetőn egyensúlyozása, 58 könyv (3 204 764 szó) emlékezetből való visszagépelése hátrafelé, 17,35 másodperces 100 méteres mezítlábas jégenfutás, 1 perc 30 másodperces pulykakopasztás, 36 csótány élve elfogyasztása […] - nem tudom eldönteni, hogy az emberi legek könyvét, vagy egy elmeosztály pszichopatológiai kórjegyzékét tartom kezemben.”
Számok és mértékegységek - valóban errefelé kéne keresnünk az emberi teljesítőképesség végső határait? – Tarr Bence László Korlátlan korlátoltság című írásának mondatai lüktetnek a sötétségben, amikor a SÍN Kulturális Központ színháztermébe lépünk.
Téglakörbe zárva
A színpadon Bruckner Csaba (Bruki) és Tóth Károly (Karesz) ülnek egymás ölében egy kerekesszékben. Körülöttük téglák. Mindketten súlyosan, halmozottan fogyatékos és dizartriás (az artikuláció, a kiejtés zavara – a szerk.) színészek. Nyikorog a szék kereke, döntik a téglákat, de nagyon lassan tűnik el a körülöttük lévő fal. Külső segítség is kell hozzá, és végtelenül nyomasztónak tűnik ez a küzdelem.
Bruki és Karesz aztán kiszállnak a székből, és beszélni, táncolni kezdenek saját határaikon belül, saját korlátaikat nem szégyellve, együtt a velük játszó ép színészekkel.
Belerázkódnak a tabuk
Aztán a táncos, Nagy Andrea kitör ezek közül a határok közül, felborítja a betokozódott rendszert, és a környezetét semmibe vevő, harsány, szabálytalan mozdulatokkal kreál feszültséget és káoszt. A néző nem érzi, nem érezheti jól magát, pedig szeretné.
Aztán egyszer csak észrevétlenül jelenik meg az arcokon az első mosoly. Bruki és az ép színész, Kövesdi László beszélgetni kezdenek, a számtalan félreértés pedig nem kínos perceket szül, hanem természetesen csempészi be a térbe a humort. Mintha kedélyesen vállon ragadnák és megráznák a mélyen rögzült tabukat.
Egyenrangú félként viccelődnek egymással, a jelenetnek még sincs semmi köze az erőltetett esélyegyenlőségi propagandához, egyszerű és magától értetődő. Megfeszülve figyeljük Bruki szavait, beszédzavara miatt lehetetlennek tűnik megérteni, a gondolatai mégsem rekednek belül, színésztársa fejti meg a szokatlan kódokat. A mosoly és a tekintetek persze hozzánk is eljutnak, így pedig azzal is könnyebb szembenéznünk, hogy mi is akármikor a téglafal mögött találhatjuk magunkat.
Karesz aztán duetteket táncol Andival - „ha én határtalan vagyok, akkor ti is határtalanok vagytok” -, a kerekesszék erős szimbóluma belesimul a mozdulatokba, koreográfiai eszközzé csitul, a kezdeti feszült és nyomasztó káosz pedig lenyugszik. A végén egy kissé didaktikus kitérő után újra arcul csap a fekete humor: „A halál? Ezt a vérebet csak az riasztja meg, ha a szemébe nevetsz.” Ők pedig meg is teszik.
„Nehezen adtam meg magam”
Ahhoz azonban, hogy a fogyatékkal élő és ép színészek között működjön a kapcsolat, ugyanannyi feszültséget és előítéletet kellett legyűrniük, mint a nézőknek. „Az első találkozás nagyon nehéz volt, nehezen adtam meg magam” – mondta a Mészöly Andrea Beszélj rólam című előadása után Kövesdi László (Laci) színész, aki korábban sosem találkozott közelebbről fogyatékkal élőkkel.
„Nagyon nagy volt bennem a feszültség amiatt, hogy nem tudtam velük bánni, nem tudtam kezelni a helyzetet, az pedig ugyanúgy fogyatékosság, hogy ezt 45 évesen kezdtem el megtanulni” – magyarázta. Nehezítette a helyzetet, hogy először „egy szót sem értettek” abból, amit a fiúk mondtak. Azóta viszont sikerült a „konyhanyelvet” elsajátítaniuk. Laci végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy maguktól a fogyatékkal élő srácoktól kért segítséget.
Hülyéskedés lett a vége
Rengeteget gondolkodott rajta, hogy lehetne egy ilyen témát úgy megmutatni a színpadon, hogy az ne legyen ízléstelen, vagy rosszízű. „Idő kellett ahhoz, hogy ne üljek fel a látványnak, a külső benyomásoknak, és felfogjam, hogy ők nem értelmi, csak mozgásfogyatékos emberek.”
Karesz most fejezi be az egyetemet, Bruki pedig szívesen foglalkozik történelemmel és gimnáziumi érettségije van. Egyiküknek sem új dolog a színpadi szereplés, Bruki többek között a Bozsik Yvette társulat Lélektánc című produkciójában is fellépett, de ez az első olyan darab, ahol beszélt is.
Kövesdi azt mondja, meg kellett értenie, hogy nem ufókkal dolgoznak majd együtt. „Elképzelni sem tudtam, hogy viccelődni és hülyéskedni fogunk.” Mégis megtörtént – a színpadon és azon túl is. Karesz azt mondja, „tök, jó, hogy a színészektől emberséget kaptak és társsá fogadták őket”. „Barátok vagyunk” – teszi hozzá Bruki.
Karesz felszabadult mosollyal meséli, hogy „neveli a Lacit”, leginkább türelemre, de a hétköznapokban is megvannak a trükkjei. Sokszor tapasztalja, hogy miközben a gyerekek nyitottak lennének feléjük, a szüleik visszafogják őket, így pedig nehéz a tabukat feloldani. Karesz ilyenkor vagy a humor, vagy a meghökkentés eszközéhez nyúl, mondván: „hadd rágódjanak rajta”.
