Melka Gábor a rendszerváltás után néhány évvel az elsők közt varázsolgatta színessé a város szürke falait és a rozsdás vonatok oldalait festékszóróival. Hasonló kézügyességű és gondolkodásmódú társaival megalakította a PNC (Pride Not Crime) nevű graffiticsoportot, akikkel nemzetközi graffitis körökben is letette névjegyét. Ugyanezekkel a fiúkkal társulva gyakran mikrofont ragadott, hogy rímekben fejezze ki gondolatait. Ma már keresett kortárs képzőművész, nem mellesleg a Színes Város projekt művészeti vezetője.
A civil szervezet oktatási programjában a ferencvárosi Zöld Kakas Líceum középiskola diákjai hat hónapon keresztül felépítettek egy teljes köztérszínesítő projektet a Pöttyös utca környékén. Az üzleti tervezést, a fotós és videós dokumentációt, a grafikai tervezést, a kivitelezést, az átadási ceremóniát és a kommunikációt mind diákok végezték a Színes Város órán, a művészeti képzés keretében, ami ugyanolyan kötelezően választható óra volt, mint a színjátszás vagy a videoszakkör. Két végzős diák, Bán Zsófi és Csató Noémi vizsgafeladatként kapta, hogy készítsenek Melka Gáborral interjút. Az alábbiakban az ő munkájukat közöljük.
- Igaz-e, hogy ön a magyar Banksy?
- Banksy stencillel dolgozik, én pedig festékkel. Vagy eleinte festékszóróval, és ráadásul minden munkám legális, szóval nincs közöttünk hasonlóság.
- Hogy került a hiphop kultúrába?
- Valamelyik nap kellett írnom önéletrajzot egy galériába, ahova bekerültek a képeim egy street art kiállítás kapcsán. Így kezdtem: ’73-ban születtem, pont akkor, amikor a graffiti elindult New Yorkban. Aztán jött a Style Wars, egy ’82-es dokumentumfilm a New York-i graffitiről, onnantól lettem graffitis.
- A kultikusnak nevezhető film elsősorban a graffitiről szól, de jelentős teret ad a breaktáncnak és érintőlegesen említi a rapet is. Itthon mi volt előbb: a zene, a rap vagy a graffiti?
- A graffiti.
- A szülei mit szóltak ehhez, hogy zenél és graffitizik is?
- Apám nem nagyon érintett művészeti tevékenységekben. Tudja, hogy festek, de nincs sok kapcsolatom vele. Anyám értékeli és szereti is, szokott jönni kiállításokra. Ő szobrász amúgy, szóval inkább kultúra-közeli.
- Hová festett először, emlékszik még?
- A Filatorigátra, ami akkor még kék-fehér-kék csíkos volt. Csak néhány tag volt rajta, meg az említett film ihlette festések. A barátaimmal kitaláltuk a „D class” nevű csapatot, akikkel úgynevezett ,,wild style” dolgokat festettünk a falra. Mivel ott laktam, ott kezdtem el festeni is.
- Sokat futottak a rendőrség elől?
- Általában nem. Mindig úgy csináltam, hogy ne kelljen futni, nem is volt sok ügyem. Egyszer polgárőrök rontottak ránk, de nem csináltunk semmit. Mégis ott álltunk a hidegben öt órán keresztül, amíg megjött a rendőrautó. Ma már nem csinálok olyat, amivel esélyt adnék arra, hogy ilyen szituációba kerüljek.
- Ha már itt tartunk: mit szól az új graffititörvényhez?
- Valahol érthető. Ha elkapnak, vállald a következményeket. Ez egy olyan műfaj, amit ha illegálisan csinálsz, hatalmas károkat tudsz vele okozni. Ez a törvény engem nem érint már.
- Mi a különbség az ön munkája és a graffiti között?
- Már a technika sem ugyanaz. A graffitit szórófestékkel viszik fel a felületre, amit én csinálok, az többféle technika. Persze a technika meg a stílus, az mind a graffitiből jött.
- Jó néhány héten keresztül részt vett az órákon, és próbált segíteni nekünk a látványtervek kialakításánál. Megtanultuk, hogy nem lehet bármit bárhova felfesteni. Miért jó önnek, hogy segít nekünk, mi haszna származik ebből? Szórakozás vagy kényszer?
- Nincs olyan dolog az életemben, amit kényszerből csinálnék. Ha valami kényszeres dolog, akkor elengedem. Hogy mi előnyöm származik ebből? Ez nem előny, inkább tapasztalat. Érdekesnek találom, hogy olyan fiatalok színesítenek köztereket, akik annyi idősek, mint amennyi én voltam, amikor elkezdtem. Valamit lehet csak azért csinálni, mert jó. Ha jól jön a segítségem, és tudok segíteni, az nekem örömet okoz. Például legutóbb egy aukción befolyt összeg egy gyermekalapítványnak ment. Emellett jártam Ghánában is többször, ahol világhírű művészekkel festettem, a befolyt összeg nagy részét pedig egy szívkórház számlájára utalták. Azt sem a pénzért csináltam.
- A Színes Város elmúlt másfél éve alatt mindössze egyszer adott interjút. Miért nem szeret interjút adni?
- Mert azt gondolom, hogy ha bármi is fennmarad rólam, az ne egy interjú legyen, hanem a munkáim. Persze ez úgy hangzik, mint valami prófécia, de nekem nem az interjúkban kell tudnom kifejezni magam.
- Mégis: úgy vettük észre az órákon, hogy szeret mesélni magáról. Ezzel egy kicsit ellentétben áll az, hogy nem szeret interjút adni.
- Igen, mert szívesen megosztom a tapasztalataimat. Bár, ha belegondolok, ha annak idején valaki azt mondta, hogy nem így, hanem máshogy kéne, azt mondtam, majd én eldöntöm. Ezért én ezeket úgy adom tovább, hogy csináld, ahogy jólesik, viszont ez is egy opció.
- Ha jól tudom, ön volt az első graffitis Magyarországon, aki ebből megélt.
- Igen, már elég korán kerestem vele pénzt, 91-ben. Az első munkám egy zöldséges volt: ki kellett írni, hogy zöldség-gyümölcs, meg festeni pár kenyeret, kiflit, szőlőt és banánt.
- A mai napig meg tud ebből élni?
- Igen, de ez azon is múlik, kinek milyen igényei vannak. Mert ha én egy Bentley-t szeretnék, akkor azt mondanám, nem lehet megélni. Viszont én nem akarok luxusautót; enni tudok, a lakást fent tudom tartani, és ha el akarok utazni valahova, azt is megteszem. Másra nem nagyon akarok költeni. Néha kell venni ruhákat is, de igazából lassan minden ruhám festékes, így annyira nem érdekel már ez sem.