Két német gazdasági folyóirat, a Capital és a Manager Magazin kortárs művészeket rangsoroló névsorait októberi számunkban már elemeztük; ezúttal a tekintélyes angol nyelvű folyóirat, az Art Review hagyományos Power 100 listáját mutatjuk be. Ez több ponton is eltér az egyéb rangsoroktól. Egyrészt együtt mutatja be a művészeti élet különböző szereplőit az alkotóktól a gyűjtőkig, a kurátoroktól a múzeumigazgatókig, a galériásoktól a műkritikusokig. Másrészt vállaltan szubjektív véleményét nem próbálja elbújtatni objektívnek tűnő, ám a valóságot nem mindig pontosan tükröző mutatók - mint például az árveréseken elért árak - mögé.

Az Art Review a kortárs képzőművészet és a kortárs művészeti piac fejlődésére globális szinten gyakorolt befolyást tekinti a minősítés fő elemének, amelynek nincsenek pontosan számszerűsíthető mutatói. Az eseményeket mozgatók, a trendeket meghatározók megnevezésével a folyóirat a művészeti piacot igyekszik egyúttal átláthatóbbá tenni. Sajnálatos módon ugyanakkor önmaga is rögtön ellentmondásba kerül az átláthatóság igényével, a lista összeállítóiról ugyanis csak annyit árul el, hogy közöttük a lap szerkesztői és a szcéna olyan insider ismerői kaptak helyet, akik „nyilvánvaló szakmai és társadalmi okokból névtelenek kívánnak maradni”. A lap nemzetközi tekintélye azonban így is elégséges ahhoz, hogy a Power 100 megjelenését minden évben világszerte élénk érdeklődés kísérje. Az összeállítási elvek egyedisége miatt nemigen kínálkozik lehetőség más rangsorokkal való összehasonlításra, annál érdekesebb viszont az egybevetés a korábbi évek Power 100-as listáival. (A két évvel ezelőtti rangsort a Műértő 2008. januári számában ismertettük.)

Elöljáróban megjegyzendő, hogy a listák közötti jelentős eltérések általában nem jelentik egy-egy életmű gyors fel- vagy éppen leértékelődését. A különbségek nagyrészt abból adódnak, hogy elsősorban egy adott év teljesítménye kerül mérlegre. Márpedig nincs az a művész, aki minden évben rekordárakat tudna elérni az árveréseken; amint nincs olyan kurátor sem, aki ilyen rendszerességgel tud szenzációszámba menő tárlatokat rendezni. Megemlítendő az is, hogy az Art Review a művészeti szcénára gyakorolt hatás nagyságát, és nem annak irányát méri - azaz például egy kedvezőtlen visszhangot kiváltó akció is feljogosíthat előkelő helyezésre. A legjobb példa erre talán Damien Hirst, aki 2008-ban több mint 200, kifejezetten erre az alkalomra készült művét kínálta eladásra egy Sotheby’s aukció keretében. Ez a lépés újszerűségével és az elért bevétel nagyságával az első helyet biztosította ugyan a művész számára a tavalyi ranglistán, ám a szakmai közvéleményben inkább negatív volt a fogadtatása.

Az idei lista érdekessége, hogy összeállítói már a bevezetőben jelzik: sem a top 10-et, sem a „győztest” tekintve nem volt közöttük egyetértés. Elvileg ennek a kiemelkedő teljesítmények szokatlanul nagy száma éppúgy oka lehet, mint azok hiánya; a valósághoz feltehetően az utóbbi interpretáció áll közelebb. A zsűri végül Hans Ulrich Obrist svájci kurátort tette az első helyre, aki az elmúlt években még nem jutott a 35. helynél előbbre. A neves londoni Serpentine Gallery társigazgatójának mostani első helye nemcsak a galéria nívós kiállítási programjának elismerése, hanem annak a szerepnek is a méltatása, amelyet Obrist - többek között a pekingi Mini-Maratonnal vagy a jokohamai Triennáléval - a nyugati és a keleti kultúra közelítésének előmozdításában vállalt. Két éve egy gyűjtő, Francois Pinault kapta az első helyet, tavaly az említett Damien Hirst személyében egy művész. Elképzelhető, hogy Obrist jelölése mögött az a megfontolás is szerepet játszott, hogy most a művészeti élet harmadik nagyon fontos szereplői köre kerüljön reflektorfénybe. Ha ez a logika működik, akkor jövőre nagy valószínűséggel egy galériás nyer majd.

A második helyen idén Glenn D. Lowry, a New York-i MoMA igazgatója áll, akinek hosszú évek óta bérelt helye van a top 10-ben. Természetesen most is elsősorban kiállítási programjával vívta ki az elismerést (Pipilotti Rist, Yvonne Rainer, Roman Ondák, Mark Leckey), de jó néven vették tőle azt is, hogy önként lemondott korábban bírált mamutfizetésének 10 százalékáról. Ugyancsak az élboly állandó tagja Sir Nicholas Serota, a Tate múzeumok igazgatója, aki idén a dobogó harmadik fokára állhatott fel. A döntő nála is kiállítási programja volt (Rothko, Bacon, Baldessari, Pop Life kiállítás, Roni Horn, illetve Liverpoolban Tinguely, Nam June Paik), ám az ő esetében is akadt egy gazdasági érv - igaz, egészen másféle, mint Lowrynál: Serota a lényegesen nehezebb gazdasági körülmények között is jól halad a Tate Modern bővítéséhez, illetve a Tate Britainben tervezett felújításhoz szükséges pénzek előteremtésével.

Bruce Nauman: 100 Live and Die, 1984

Műértő

Két éve a 20., tavaly a 13., idén pedig már a 4. helyen jegyzik a svéd Daniel Birnbaumot, aki 2009-ben a Velencei Biennále történetének legfiatalabb igazgatója lett. Ebben a funkcióban munkája még azok körében is elismerést aratott, akik vitatják az ilyen típusú rendezvények szükségességét. Javára írták azt is, hogy a biennále mellett is a szokott magas színvonalon tett eleget egyéb kötelezettségeinek, többek között a torinói és a jokohamai triennále szervezésében. Nem okozott meglepetést az 5. helyre történt jelölés sem: a híres New York-i galerista, Larry Gagosian ezúttal főleg Picasso-tárlatával érdemelte ki az elismerést.
Míg az elmúlt két évben a művészek közül Damien Hirstöt sorolták a legelőkelőbb - 6., illetve 1. - helyre, most az amerikai Bruce Nauman a legjobb, de ő is éppen csak belefért a top 10-be. Legalábbis elgondolkodtató, hogy a művészeti élet legbefolyásosabb személyiségei között éppen az alkotók szorulnak lassan háttérbe… Nauman megítélésében most úgy tűnik, elég egységes a szakma, hiszen ő vezeti a Capital említett rangsorát, és a Manager Magazinnál is dobogós. A magyarázat egyértelműen Velencében keresendő: Nauman szólóshow-ja a biennále amerikai pavilonjában (immáron másodszor) elnyerte az Arany Oroszlánt, és a közönség körében is sikert aratott. Rajta kívül Jeff Koons (13.), Takashi Murakami (17.), Peter Fischli & David Weiss (19.), Mike Kelley (20.), Liam Gillick (34.), John Baldessari (37.), Isa Genzken (38.) és Paul McCarthy (39.) szerepel még előkelő helyen a művészek közül.

Továbbra is őrzi pozícióját az élbolyban Francois Pinault, a 2007-es lista első helyezettje: idén hatodiknak rangsorolták. Pinault minden évre tartogat egy „nagy dobást”, sőt idén kettőre is futotta belőlük - ilyen volt az Italics című nagyszabású, bár vitatott kortárs olasz kiállítás az általa néhány éve megvásárolt velencei Palazzo Grassiban, illetve egy újabb jelentős velencei épület megszerzése és gyors felújítása a japán sztárépítész, Tadao Ando tervei alapján.
Érdemes megfigyelni a földrajzi, illetve az egyes kategóriák közötti arányok változását. Földrajzi értelemben a trend egyértelmű: bár az Egyesült Államok és - tőle erőteljesen lemaradva - Nagy-Britannia, valamint Németország biztosan tartja vezető szerepét, a két évvel ezelőtti 90 helyett már „csak” 74 helyet foglalnak el e három ország képviselői. Ugyanakkor egyetlen más ország vagy régió sem tudott komolyabban előretörni: Svájcot és Franciaországot leszámítva a többiek - így Kína és Oroszország is - csak 1-2 fővel szerepelnek. Ha magyarországi szereplőket nem is, magyar neveket azért találunk a listán. Idén 69.-nek rangsorolták Christian Borost, akinek kortársgyűjteménye alig két éve nyílt meg Berlinben egy erre a célra átalakított egykori bunkerben. Tavaly óta szerepel a listán, idén a 99. helyen, Peter Nagy amerikai galériás, aki elsősorban az indiai művészet amerikai és európai megismertetésében játszik fontos szerepet.

Ami a különböző kategóriákat illeti, megállt a gyűjtők képviseletének az elmúlt években tapasztalt lassú erősödése, sőt a folyamat most a visszájára fordult. Ennek legkézenfekvőbb, de feltehetően nem egyetlen magyarázata a gazdasági válság. Egyértelműen a válság okozta ugyanakkor a korábbi listákon szereplő két bank, az UBS és a Deutsche Bank eltűnését. A nehéz helyzetbe került UBS egész Art Banking üzletágát felszámolta, és mindkét pénzintézet csökkenteni kényszerült szponzorációs, illetve vásárlási keretét.

Emőd Péter