Gerhes Gábor:  Akkor azért hallgattam el, mert nagyon gyorsan, órák alatt egy olyan perzselő kommunikációs térbe került az egész történet, ami nagyon ijesztő volt. Bármiféle megszólalás, vagy nyilatkozat valószínűleg engem is összemaszatolt volna. Másfél hónap távlatából már szívesebben beszélek róla. Most, hogy lecsillapodtak a túlhevült reakciók, érdemes a tanulságait levonni. Annál is inkább, mert másfél hónap alatt csak nagyon keveseknek esett le, hogy ez a szobor, ez a munka nem Kósa Lajosról szól. Ez a kulcsa az egésznek. Nem akarja őt semmiféle olyan helyzetbe hozni, ami a személyére vonatkozna, nem akar véleményt mondani róla. Sem állítani, sem sugallni nem akar semmit. Nem akarja rákosista diktátorként ábrázolni. Annyit tudok, hogy Kósa a magyar politikai közélet emblematikus figurája. Tényleg aljas és végtelenül kisszerű dolog lett volna részemről, ha a kiállítás nyilvánosságát használom fel az ő ekézésére. Ez egyáltalán nem érdekelt.

hvg.hu: Zokon veheti-e a közönségtől, hogy mégis Kósa Lajosra gondolt, ha egyszer őt ábrázolja a szobor?

G.G.: A társadalom mindenhol, nem csak nálunk, mintakövető. Ebben az esetben a mintát a magyar sajtó adta. Annak interpretációját, értelmezését vették át az emberek is. A kiállításról (Kis magyar pornográfia, MODEM, Debrecen - a szerk.) szóló tudósításokat végignézve azt látjuk, hogy a tényekkel foglalkoztak a legkevésbé. A megnyitó botránya után egy órával a nol.hu-n egy olyan szöveg jelent meg, amely tele volt tárgyi tévedésekkel. Azt írták, hogy Kósa megtekintette a szobrot és saját magára nézve előnytelennek gondolta, ezért vetette le. Ez nem igaz. Ilyen csúsztatásból volt még legalább négy ebben az írásban. Ez az első felelőtlen tudósítás rögtön kijelölte azt az információs teret, ami meghatározta és végigkísérte az egész történet recepcióját.

"...minden munkámban benne volt a rendszerhez való viszony" Gerhes Gábor műveiből - kattintson! © Stiller Ákos

hvg.hu: Ön mintha egy lépést hátralépett volna azokban a napokban.

G.G.: Nem egészen. Eldöntöttem, hogy egyetlen nyilatkozatot adok, ezt mindjárt az MTI első telefonjára meg is mondtam. A nyilatkozat az Indexen jelent meg, másnap. Ebben tártam fel azt, ami valójában történt. Addigra már olyan sok szálon futott a dolog, megterhelve különböző zavaros sajtónyilatkozatokkal, hogy ha bármi egyebet mondok, még nagyobb zűrzavart okozott volna. Úgy tűnt volna, hogy folyamatosan magyarázkodni kényszerülök. Volt olyan sajtótermék, amelyik következetesen a személyem lejáratására rendezkedett be.

hvg.hu: A műve utóéletét is a mű részének tekinti?

G.G.: Mindenképpen. Hihetetlenül érdekes, de egyben elkeserítő is volt. A hatalmas médiavircsaftban éppen az sikkadt el, hogy itt egy tematikus kiállításról volt szó, felkért, meghívott művészekkel. Tehát a leglényegesebb dolog tűnt el. Az a sok minden, amit a hazai politikai közeg működéséről gondoltunk, jól tapinthatóan megmutatkozott. A netes kommenteket olvasva kiviláglott az is, hogy a magyar lakosság egy komoly része kultikus viszonyt ápol a politika szereplőivel. Ami elképesztően beteg dolog. Mégiscsak a választott tisztségviselőinkről van szó, nem istenpótlékokról.

hvg.hu: Mi volt az eredeti szándék?

G.G.: A szobor műfaját Mélyi József definiálta legjobban az ÉS-ben, amikor azt írta, sajtószobor. Nálunk nem léteznek ilyesfajta szobrok, de ha mondjuk egy német vagy amerikai hivatalba belépünk, ott látni fogunk a közelmúlt politikai szereplőiről készült szobrokat. Hogy az aktuális politikai helyzetből fakadóan ki, milyen tulajdonságokat, jelentéseket aggat rá konkrétan erre a műre, az már tényleg az ő dolga. Elmondom a pontos koncepciót. Láttam Varga Ágota filmjét, amelyet Aczél Györgyről készített. Sok mindent felvetett a számomra, éppen akkor, amikor a debreceni kiállításra felkértek. Az “Aczél-korszakban” a kultúrának és a politikának valamilyen összejátszása, egymásra utalt, szimbiotikus kapcsolata volt. A paternalista viszonyt valamelyest a kultúra résztvevői termelték ki. Azért is viselkedhetett velük úgy a hatalom, ahogyan, mert ezt ők részben el is várták.

hvg.hu.: A cenzorral való személyes viszonynak hagyományai vannak a magyar történelemben.

G.G.: Azt gondoltam, nézzük meg egy provokatív gesztus segítségével, hogy milyen viszonyban áll ma a politika, a cenzúra, a hatalom a kultúrával és annak képviselőivel. Hadd idézzem ide szó szerint a beadott koncepcióleírást: „A koncepció nyilvánvaló provokatív jellege kísérletet tesz átgondolni és tisztázni a művészet és a politika mai viszonyát: milyen hatásokat és indulatokat kelt 2009-ben egy közismert politikusról készült realista mellszobor egy kortárs kiállítóteremben. (…) A projekt megoldása művészi oldalról is különösen érdekes és bizarr lehetőséget kínál fel: ideiglenesen és önkéntesen belehelyezkedni abba a tudat- és alkotói állapotba – egyben próbálni megérteni azt –, melyben a művész a politika kiszolgálójává válhat.” Hát, ez.

hvg.hu: Megtörtént.

G.G.: A kurátor kiválasztotta ezt a munkát, s addig minden rendben volt. Ott következett a hiba, amit nem lett volna szabad elkövetni, azaz, hogy a hatalom kiemelte a kiállításból. Aztán elkezdődött a cirkusz. Kósa visszakozott, mert a többi művész összezárt és sokkal nagyobb botrány lett volna, ha húsz művész visszalép. Azt a pozitívumot is el kell mondanom, hogy a polgármester úr itt felismerte és elfogadta, hogy erős intellektuális közeggel áll szemben. Az a művészkép, ami sokakban él, talán élt benne is, vagyis, hogy a művész saját személyes drámáit feltáró, “lila ködben” úszó, a valósággal semmilyen viszonyt nem ápoló fura lény. Ezt itt fel kellett adnia. Valamint az a retorikai módszert is, amiben nagyon otthonosan mozog, de itt nem működött.

© Stiller Ákos

hvg.hu: Hogyan illik ez a mű a munkái közé? Eddig nem lépett a politika területére.

G.G.: Valóban nem. Itt viszont a kiállítás koncepciója ezt kívánta. De minden munkámban benne volt a rendszerhez való viszony, az arról szóló vélemény.

hvg.hu: A nyolcvanas évek underground közegében indult, egy zenekar tagjaként. Az a társaság kapcsolatban volt az akkori ellenkultúra szereplőivel, színtereivel. Fontos volt ez az indulás a pályáján?

G.G.: Persze, nagyon fontos számomra az az időszak. Nagyon toleráns közeg volt, s már csak emiatt is értékesnek tartom azt a korszakot. Különleges periódusa volt ez Magyarországnak, ami sok szempontból még feldolgozásra vár.

hvg.hu: Tudta, hogy nem lesz önből zenész? Mit gondolt egyáltalán a jövőjéről?

G.G.: Ez nem volt szempont. Minden óránk el volt foglalva, napszaktól függetlenül, és az, hogy kiből mi lesz, nem volt érdekes. Akkor az intézményes kultúrának nem volt igazi tekintélye és minden felértékelődött, ami informális helyszíneken zajlott. Az utcán, koncerteken, klubokban. Egyfolytában csináltunk valamit, eltelt öt vagy nyolc év ezzel, sodródtunk folyamatosan. Aztán persze egyszerre csak más lett minden.

hvg.hu: Erős indítás volt 1989-ben a Kék Acél kiállítás. Ön ott egy nemzedék tagjának tűnt, egy olyan művészgenerációban, amelyet valami összeköt.

G.G.: Sokszor idézik azt a kiállítást, sajnos a mai napig nincs pontosan feldolgozva. A Kék Acél egyetlen kiállítás volt, amely a kurátor, Julius Gyula fejéből pattant ki, ő hívta össze a művészeket. Volt még két-három változata hasonló szereplőkkel és talán úgy tűnhetett, mintha mi egy csoportot alkotnánk. Egy csoport persze hatékonyan tud működni, a többszempontúság miatt is, meg attól is, hogy akik kontextualizálják, azaz írnak róla, könnyebben találnak fogást. Hálás dolog egy csoporttal indulni, de mi tulajdonképpen mégsem voltunk csoport. Mindenki meglepődött, hogy akkora visszhangja volt a maga idején. Attól viszont mindenki rettegett, hogy címkékkel illessék.

hvg.hu: Ott tűnt fel Kicsiny Balázs, Kungl György, Julius Gyula, Gerber Pál, Nagy Attila, Beöthy Balázs, a Hejettes Szomlyazók...

G.G.: ...egy csoport a csoportban...

hvg.hu: Önök egységes generációnak tűntek. Amiatt is, hogy a frissen magunk mögött hagyott világhoz, a kádárizmus idejéhez fogalmaztak meg újfajta viszonyt.

G.G.: Nem volna jó, ha a retró-nosztalgia lengené be a dolgot. Ami például az NDK tárgykultúrájából maradt, hogy Berlinben egy közlekedési lámpa figurájából városimázs lett, az azért más. Nem vagyok híve a nosztalgiának. Az akkori idők tárgykultúrájában tényleg volt valamiféle szellemi apport, s a Kék Acél talán erre is felhívta a figyelmet.

hvg.hu: Hogyan dolgozik?

G.G.: Párhuzamosan futtatok dolgokat, míg régen csak egy-egy konkrét kiállításra készültem. Mostanában folyamatosan dolgozom saját művészi munkákon is. Változó a módszer. Egyre többször bízom rá a részfeladatokat munkatársakra. Ez jó dolog, nagyon hatékony tud lenni. Nekem csak koordinálnom kell. Ilyen volt a MODEM-beli szoborprojekt is.

hvg.hu: Sokszor készít beállított fotókat, szinte teátrális jelenetekkel. Szerepelt is a saját művein.

G.G.: Az én történeteimről volt szó, ezért jelentem meg. De már kezd elmúlni. Most fotókból kiinduló, minimálisan megmozduló animációkat csinálok. Nem nevezném filmeknek. Ismétlődő mozgásokról van szó, nagyon bírom a loopokat. Törekszem a minimalista fogalmazásra. Foglalkoztat a kép és szöveg viszonya, a képhez tapadó fogalmi gondolat. Sokat vagyok fiatalok között. Tanítok, és nagyon sokat tanulok tőlük magam is.

hvg.hu: Például mit?

© Stiller Ákos

G.G.: Például, hogy nem a saját generációd fog életben tartani. Meg azt is, hogy nincs már az a tekintélyelvűség, amibe mi beleszülettünk. Nem érdekli őket, hogy te 82-ben kispolszkival vittél ki egy kiállítást Lengyelországba. Az is tanulság nekem, hogy interdiszciplináris módon jutnak el dolgokhoz. Hogy networkökben léteznek. Hogy a szerzőiség nem olyan fontos számukra. Persze ezek veszélyeit is látom, hogy az egymásra épülő kognitív ismeretek helyett a netes tudás, ismeretszerzés gyakran félrevisz. A kérdés az, hogy mit is főzünk azokból az összetevőkből, amiket valahogy megszereztünk? De hát az idősebb mester szerepe éppen az, hogy olykor ellenpólusként álljon ott. Miközben nem viselkedhet úgy, mintha minden válasza kész és lezárt volna.

hvg.hu: Volt ilyenfajta mestere?

G.G.: Ezt a szemléletmódot Bachman Gábortól ismertem meg. Abban az időben díszlet- és látványtervező volt a Filmgyárban és az akkori zenész közegből maga mellé vett minket Ocztos Istvánnal (ő szintén a 2. Műsor zenekar tagja volt, ma grafikus-tervező - a szerk.). Többször elmondta, hogy Bódy Gábor ugyanígy vette őt maga mellé, az FMK-ból (Fiatal Művészek Klubja - a szerk.), a pult mellől.

hvg.hu: Nem okoz tudathasadást, hogy alkalmazott grafikai munkákból tartja fenn magát?

G.G.: Ez alkati kérdés, nincs rá recept. Van, akit bedarált a létfenntartásért végzett munka, van, aki kilépett, külföldre ment, visszajött és a fogyasztását minimalizálja. Nekem jót tesz, hogy tudom a kettőt párhuzamosan csinálni. Erősíti egymást a két dolog. Ha hónapokra kiszakadtam a napi munkából, akkor a rám zuhant idővel nem tudtam annyira hatékonyan gazdálkodni. Furcsa módon akkor keletkezhet konfliktus nálam, amikor hirtelen vásárolni kezdik a műveket és abból meg tudnék élni. És el kell engedni azt a dolgot, amiből addig éltem. Szerencsére vannak erre jelek, az utóbbi évben kicsit komolyabb forgalom generálódott a művészi munkáimból, mint korábban.

hvg.hu: Milyennek látja a külföldi esélyeit?

G.G.: Érdekes tapasztalataim voltak, amikor az egyik komoly londoni galéria, az Anthony Reynolds foglalkozni kezdett velem. Elvitte a munkáimat vásárokra, például az Art Baselre. Nem feltétlenül a hírnév miatt fontos ez, hanem mert egy sokkal szélesebb térben kezdenek működni, kommunikálni a munkáid, és a hozzájuk való saját viszonyod is nagyon megváltozik ettől. Ugyanakkor kint meg többnyire az válik „érdekessé”, amire valamitől hirtelen ráirányul a közfigyelem, s ehhez minimum egy balkáni háború kell. A nemzetközi main stream-be magyar művészként betörni gyakorlatilag lehetetlenség. De talán nem is fontos. Merjünk végre kicsik lenni!