Sylvia Fernández: A hódítás, 2005 olaj, digitális print, 200x146 cm Lucía de la Puente © Műértő

A tét az ARCO presztízsének és piaci pozíciójának megőrzése a vásárok egyre kiélezettebb versenyében, ahol Madrid - hagyományosan - az Art Basel mögötti második helyre tart igényt. Ám a londoni Frieze és az Art Basel miami mutánsa mintha máris „beelőzött” volna, és „Torschlusspanikja” nyomán a kölni Art Cologne is feltámadni látszik.

A művészeti igazgató, Lourdes Fernández a vásár napilapja, az ABCDARCO-nak adott interjújában a „kvalitás” közhelye és a művészeti boom kötelező felemlegetése köré építette mondanivalóját, de a rendezvény koncepciójára vonatkozó elképzeléseinek többi, meglehetősen „széttartó” eleme jól mutatja, hogy alapvető stratégiai problémákkal kell(ene) megküzdenie. Presztízs és pozíció szempontjából döntőnek látszik a piaci elit (a vezető galériák, legfontosabb gyűjtők és a média megmondóemberei) megnyerése a folytonos részvételre (Bázel-szindróma); vérátömlesztés és trendiség szempontjából pedig növelni kellene a feltörekvő művészeket képviselő „avantgárd” galériák számát (Frieze-szindróma). Rentabilitás és marketing szempontjából ugyanakkor a cégvilág művészeti piaci érdekeltségét kellene erősíteni, olyan újabb intézményi befektetőket vonzva a területre, akik valóságos és szimbolikus részvételükkel garantálják a túlélést és a fejlődést.

Az első szempont jegyében a 271 galéria (Kelet-Európát egyedül az orosz Aidan képviselte) közé 50 új résztvevő (47 külföldi) került; 230 gyűjtőt hívtak meg a világ minden sarkából, és két és fél napra növelték meg a „szakmai látogatás” időtartamát. A könyvkiadók és folyóiratok szekciója (amelyben régiónkból egyedül az osztrák Springerin árválkodott) mellett ötödször is megrendezték a Kortárs művészeti szakértők nemzetközi fórumát, ahol a felkért „vitatkozók” a „szcénára” vonatkozó eredeti és radikális gondolataikkal cicomázhatták fel a művészetipar csúf kapitalista ábrázatát.

A második szempont érvényesítése már nem sikerült ilyen könnyen: a Projektek elnevezésű kurátori válogatás és a videókat egybeterelő Black Box szekció innovatív energiák híján láthatóan haldoklik; hiába különítették el őket térben, teljességgel elmerültek a General Program kiállítói kínálta látnivalók tengerében.

Sun–Rae Kim: Tscho–Young barátai, 2005 Vegyes technika, egyenként 74x36x24 cm. Art Park, Szöul © Műértő

Sokkal jobban ment a harmadik: az állami és regionális intézmények, vállalatok, alapítványok (köztük a Fundación Coca-Cola és a Telefónica) művészeti szerepvállalását és gyűjteményeit bemutató egyre tekintélyesebb pavilonrészben még belsőépítészeti attrakciókra is futotta. Az intézmények kitüntetett megjelenését érthetővé teszi, hogy a vonatkozó spanyol adó- és pénzügyi rendelkezések értelmében a cégek alapítványaik részére itt tudják a legkedvezőbb feltételek mellett lebonyolítani műtárgybeszerzéseiket, ezért az ARCO a galériák számára éves forgalmuk komoly hányadával kecsegtet. Tavaly csak a Reina Sofia múzeum egymillió eurónál többet költött el itt művekre. Piaci szakértők a forgalom 10-15 százalékos emelkedésével számolnak 2006-hoz képest. Ebben nagy szerepük lesz azoknak a helyi (spanyol és portugál) gyűjtőknek, akik év közben nem utaznak vásárról vásárra, hanem kizárólag az ARCO-ra összpontosítanak.

Mindezek a körüludvarolt (VIP-programokkal, prezentációkkal, fogadásokkal kényeztetett) szakmai elitet érintő kérdések. Az outsider látogatókról nem sok szó esett, pedig az ARCO a vásárok közül a leginkább tekinthető tömegrendezvénynek. A 30 eurós belépők (diákoknak 20) dacára 200 ezer néző - köztük rengeteg 18-28 év közötti fiatal - veti bele magát a standlabirintus darálójába. Az ügyes marketing (meg persze a Spanyolországban igen népszerű, mindennapos múzeumba és kiállításra járás szokása) hatására tömegek fogyasztják populáris kultúraként a közelmúlt és a jelenkor magas művészetét. Láttam már itt-ott igazi vevőket galériában tárgyalni és üzletet kötni (igaz, nem túl sokat), de az egészen szokatlan, hogy ekkora számban találkozzak a hónuk alatt frissen műanyag fóliába csomagolt szerzeményeiket cipelő emberekkel. Kisebb méretű, valószínűleg alacsony vagy közepes (néhány száz vagy ezer eurós) árkategóriába tartozó tárgyakról lehet szó, melyeket a látogatók (akik zömmel biztosan nem professzionális gyűjtők) éppen úgy, minden különösebb megfontolást mellőzve vásárolnak meg, mint bármely más, számukra vonzó árut egy szupermarket kínálatából. Az iszonyatos mennyiségű (és Francis Bacon 7,2 millióért kínált munkájától egészen a 200-300 eurós darabokig terjedő árskálán mozgó) műtárgy beindítja a szupermarket-pszichózist: fogyasztói vágyakat kelt, és az artworldben való részvétel illúziójával jutalmazza meg a művészetbarát vásárlót.

Az árubőség egyébként nem tartogatott különösebb meglepetéseket; a múzeumi színvonalú avantgárd klasszikusok csaknem teljes névsorától a jelenkori sztárokig meghúzható ív a globális művészettörténeti kánonnak felelt meg. Emlékezetesek maradnak a remek Louise Bourgeios-kollekció (Karsten Greve, Svájc) rajzai és objektjei, Richard Serra és Tony Cragg több helyen is felbukkanó monumentális plasztikái, és nem lehet elfelejteni Damien Hirst hivalkodó one-man-show-ját (Hilario Galguera, Mexikó) sem, a pavilon légterébe toronyként magasodó óriásszobrával. A legérdekesebb mégis az a helyi értékrend, amit nemcsak a spanyol, hanem a tájékozottabb külföldi galériák is követni próbálnak. Természetes, hogy aki latin modern és kortárs művészetet keres, számos standon talál Torres-Garcia-, Chilida-, Esteban Vicente-, Antonio Saura-, Santiago Sierra-, Vik Muniz-, Juliao Sarmento-, José Manuel Ballester-, Pedro Cabrita Reis- és Pedro Calapez-munkát. Különös, hogy hozzájuk hasonló gyakoriságot mutat Imi Knoebel, Herbert Brandl, Franz West, illetve Julian Opie és Jason Martin. Feltűnő a monokróm és a minimalista festészet népszerűsége. Az elmúlt évek „projektjei” és vendégország-meghívottaiból a legfigyelemreméltóbb nevek közül számos újra felbukkan - többnyire ismert galéria művészeként -, ami annak a jele, hogy a kereskedelmi és szakmai szempontú szelekció professzionális szinten összeegyeztethető. A mexikói Suzy Gómez és Betsabée Romero vagy a portugál Joana Vasconcelos pályájának alakulása e tekintetben példaértékű.

Az idei vendég ország, Dél-Korea - szokásos módon - nemcsak az ARCO-n, hanem Madrid több fontos kiállítóhelyén adhatott áttekintést modern és kortárs művészetéről. A tavaly meghalt világhíres Fluxus-veterán, Nam June Paik retrospektívje mellett generáció- és művészetfelfogás alapján kettéválasztva két kiállítást szerveztek. Az egyiken a 6. Gwangju Biennálén szerepelt munkákat (zömmel az új ázsiai identitás kérdéseihez kapcsolódó installációkat), a másikon - a fantasztikus Canal Isabel II. víztornyában Genevieve Beerette francia kurátor válogatásában - alternatív csoportok és helyek képviseletében tíz „társadalomtudatos” alkotónak az urbanizáció árnyoldalait elemző műveit lehetett látni. A vásáron a két tömbbe rendezett 14 koreai galéria művészei között fel- feltűntek az említett kiállítások résztvevői is.

Az egyébként világszerte óriási promócióval divatba hozott dél-koreai kortárs művészet abszolút trendi és naprakész - mégsem lépheti át saját árnyékát. Ugyanazzal a sikerskizofréniával kell megküzdenie, amely már lezajlott az orosz, a balkáni és a kínai művészet esetében. A másságot egzotizáló művészetipar számára olyan termékeket kell előállítaniuk, amelyek a globális színtér nyelvét beszélik, de az adott hatalmas kultúrkörről élő sztereotípiákat idézik fel témaválasztásban, anyagokban. Az efféle identifikációra alkalmazott hagyomány a tradicionális kultúra groteszk önfelszámolásának és aprópénzre váltásának veszélyét rejti. Ahogy szánalmas látvány az exunderground Kabakov üres celebrityvé válása, ugyanolyan kínos a Dubosszarszkij-Vinogradov páros viccesen politikus mázolmányait látni az amúgy delikát ízlésű bécsi Krinzinger standján vagy kétszer is találkozni Marina Abramovic viszolyogtató giccsével, a „népi” kendőben hatalmas melleit masszírozó esőcsináló balkáni asszonnyal. A párába burkolózó tájak, a „távol-keleti város” kaleidoszkópszerű színes tarkasága, a bizarr szörnyecskék vagy hátborzongató mutánsok világa - mindezek hasonló buktatókat rejthetnek a koreai művészek számára.

Az ARCO példátlan árubőségéből kitűnni nehéz feladat. A szupermarketérzés öröme könnyen átválthat a fullasztó túladagoltság csömörébe. A figyelem felkeltéséért folytatott harcban - a vásár történetében ekkora gyakorisággal talán először - sokan olyan primer ösztönökre ható eszközöket vetnek be, amelyek hagyományosan a kommersz szórakoztatás területén mindennaposak. A nép - ha már túl sokat meditált Joseph Beuys konceptuális „lényegfirkái” előtt - horrorisztikus torszülött-imitációk, homunkuluszok és változatos akciókban lévő nemi szervek előtt is tolonghat, ha épp ehhez támad kedve. (IFEMA, február 14-19-ig.)

Andrási Gábor
(A cikk a Műértő című folyóirat márciusi számában olvasható.)