HVG: A Történeti Hivatalban őrzött dokumentumokból úgy tűnik, a rendőrség csak 24 órával a hajógyári-szigeti Fekete Bárányok fesztivál előtt értesült a rendezvényről. Elképzelhető, hogy nem tudták, a Hobo Blues Band, a P. Mobil és az ekkoriban már veszélyesnek tartott Beatrice is koncertet ad, s hogy több tízezer fiatal érkezése várható?

N. F.: Nem hiszem, hogy a rendőrség ne tudott volna időben a dologról. Lehet persze, hogy a III. kerületi kapitányságot nem értesítették, de az biztos, hogy Czippán Györgynek, az Ifjúsági Magazin főszerkesztő-helyettesének a legmagasabb fórumokig el kellett mennie, hogy kijárja a bulit. A fesztivált ugyanis a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) lapja és a szintén a KISZ-hez tartozó Expressz Utazási Iroda szervezte. A sziget egészen biztosan tele volt titkosrendőrökkel, besúgókkal, akik ilyenkor jelentették, milyen a fiatalok hangulata, történik-e rendbontás, szidják-e a rendszert.

HVG: Egy mai fesztiválhoz képest mekkora volt a szigeten a felhajtás?

Szóbeszédek

A csirkedarálós legendáról részletesen olvashat a HVG Legendavadászat című könyvében.

N. F.: Egy színpad volt, és aztán semmi több. Mindenki hozta magával az almabort, meg mindenfélét, amit fogyasztott. WC sem volt, nemhogy sörcsap. Mi is gázsi nélkül játszottunk, mert belépő sem volt. Egyébként ugyanazon a nyáron az LGT-vel és az Omegával turnéztunk országszerte, akkor a gázsink 75 forint volt fejenként a 40 filléres kifli és a 3 forintos benzin mellett. Az már nem volt olyan rossz, de telt háznál is ugyanennyit kaptunk. Cserébe csajozhattunk, ihattunk, meg félhettünk a rendőröktől. Nemrégiben kikértem a rólam szóló III/III-as anyagokat, amelyekből kiderül, hogy akkor már jó pár éve állandó titkosszolgálati megfigyelés alatt álltam. Pedig nem daráltam soha csirkét. Mégis a mai napig erről vagyok a leghíresebb.

HVG: A KISZ-vezetéssel is jó kapcsolatokat ápolt, hogyhogy nem élvezett védelmet?

N. F.: A budapesti KISZ-bizottság néhány tagjával és Harsányi Lászlóval, a KISZ központi bizottságának tagjával tényleg jóban voltam. De soha nem hivatkoztam rájuk, mert féltem, hogy bajuk lesz. Tehát nem lehetett takarózni Harsányi elvtárssal vagy Lendvai Ildikó elvtársnővel, amikor a rendőrség kihallgatott. Én örültem, hogy megvolt a buli, a balhét pedig elviszem egyedül.

HVG: Az ügynöki jelentések mint primitív, iskolázatlan proli, bajkeverő zenekarvezetőt emlegetik. Talán rá is játszott erre a szerepre?

N. F.: Hát persze. Amikor a rendőr elvtársak megkérdezték, mit akar jelenteni mondjuk a Nem kell című nótából a "Tőled nem kell nem kell, / Még a nem kell sem kell" strófa, akkor azt mondtam, hogy hát ez rock and roll, izé... meg izé... És akkor elcsodálkoztak: ez egy hülye bunkó. De az már nem jutott eszükbe, hogy ez a hülye bunkó főiskolát végzett, a szocializmus politikai gazdaságtanát tanulta, mit hazudozik összeviszsza? Még akkor sem kapcsoltak, amikor 1979-ben a Fölös Példány nevű - mások mellett Szilágyi Ákos, Temesi Ferenc fémjelezte - irodalmi csoportosulással közös szeánszokon léptünk fel Szegedtől Budaörsig. Nem a rendszert akartuk megdönteni, fenét, csak kerestük a létezés határait, meg hogy meddig lehet piszkálgatni a kommunizmust. A budapesti KISZ-esek akkor azt mondták nekem, hogy te balfék, nem veszed észre, hogy ezt nem szabad? Kérdeztem, mi bajotok van, durva jók ezek a fejek. Azt mondták: a Beatrice a plebejus rétegek bandája. A marginalizálódó művész értelmiséggel összefogni viszont nagyon gáz. Mert ha az ipari tanulók és a munkásfiatalok összetalálkoznak az alkotó értelmiséggel, abból Solidarnosc lesz, és máris nyakunkon a lengyel helyzet.

HVG: A lengyel Szolidaritás szakszervezet által indított ellenállási mozgalom végül is nem gyűrűzött be, ám a Beatrice-féle hardrock-magyarnóta-punk-kuplé-pártzsargon egyvelegből sláger és szleng, a babos kendőből pedig Kádár-kori népviselet lett. Hogy csinálta, hogy a külvárosi és lakótelepi fiataloknak, valamint az értelmiség avantgárd részének a rajongását egyaránt kivívta?

N. F.: Véletlenül mondtam egy bulin, hogy a babos kendő az összetartozásunk jelképe, mert nagyon sok rajta a fehér pötty, de ha tiszta piros lesz, akkor az már jó lesz. Tehát kvázi odanyaltam egyet a rendszernek, de a rendszer tudta, hogy egyre több a fehér pötty, s nem arra megyünk, amerre kéne. Egyébként csak egy progresszív bandát akartam, amikor kiderült, hogy a diszkóstílussal sem tudjuk beverekedni magunkat a lemezgyárba. A nótákat magamnak írtam, de ez az életérzés találkozott a szakadt, topis - vagy ahogy akkor nevezték: csöves - fiatalokéval. Ráéreztünk valamire. Én aztán sportot űztem belőle, hogy tényleg találkozzak a totális kiszolgáltatottságtól besokallt srácokkal. Fogalmunk sem volt, hogy erre a társadalmi helyzetre reflektál a nyugati punkzene is. Ramones-, Clash- vagy Sex Pistols-számokat is csak azután hallottunk, miután Sükösd Miklós punkoknak titulált minket az Élet és Irodalomban a hetvenes évek legvégén. Én a mai napig nem gondolom, hogy punkzenét játszottam. De kiderült, hogy amiről a britek énekelnek, meg ahogy zenélnek, az nagyon hasonlít arra, amit mi csináltunk. Az biztos, hogy rátaláltunk valamire: plakátoznunk sem kellett nagyon, a srácok jöttek maguktól. Egyszer egy koncerten bemondtam, hogy a jövőben ha valakit rockerruhában, bőrszerkóban látnak, és Rice-kendő van rajta, akkor üdvözöljék azzal, hogy megkérdezik, hol lesz a következő koncert, és feleljenek mondjuk azzal: "Október 12., Láng Művelődési Ház, szevasz!" Így biztos voltam, hogy egyetlen plakát nélkül 1000-1500 ember ott lesz, és betörik az üvegajtót.

HVG: A rendszerváltás a politikai kitérők után mégsem hozott áttörést, sem ön, sem a Hobo vagy az undergroundos Európa Kiadó nem vált sztárrá. Rájött már ennek az okára?

N. F.: A rock and roll a korlátlan szabadságot jelenti, nem pedig a társadalmi elismertséget. Nem lakodalmas rockról, nem szappanoperáról van szó. Hanem arról, hogy ha akarom, előveszem a farkamat. Ha Shakespeare-t és Arany Jánost is belekevered a buliba, meg Petőfitől a Foglalod a kurvanyádat sort, akkor ez egy kulturális rendezvény lesz. És ha balhé van belőle, akkor elmagyarázod, hogy jó, hát lehet, hogy ez az eszköz nem volt megfelelő, de mégiscsak kifejezett valamit. Én ennyit tudok. Tizenöt évvel ezelőtt én is megpróbáltam lemezeket kiadni és segíteni fiatal zenekarok megmozdulásait, de azt nem bírtam. Sokat kellett volna kurválkodnom. Amilyen lelkesen belevágtam az SZDSZ-be az elején - hogy igen, végre, vállvetve megyünk megvalósítani a nem tudom mit, vagyis az új világot -, akkora lendülettel távoztam is. Pedig jól éreztem magam benne. Lelkes voltam, hittem az egészben. Amikor a Csurka előállt, mondtam magamnak, ha az SZDSZ nem csinálta meg, most majd megcsinálja Csurka. Csak ott is rájöttem, ez így nem jól működik, helló, nem erről volt szó. Kialakul egy elit a pártban, és csak ők az okosak. De ha lemész a kocsmába, ott még több okos ember van, és én is okosra ihatom magam. A politikával elvesztegettem hat-hét évet. Most azt hiszem, hogy már csak magamhoz tartozom. Nagyon rossz ám ez a helyzet. Senki nem véd meg. Én meg magamat képtelen vagyok.

VAJNA TAMÁS