HVG

Színházi konjunktúra van Magyarországon

A HVG összesítése szerint tavaly 4,5 millió néző 423 darabot látott 13 430 előadásban.

A teátrumok a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején produkáltak utoljára ekkora nézőszámot, 2000 óta például csaknem félmillióval gyarapodott a látogatók száma, és ezerrel az előadásoké.

A publikum tavaly 6,6 milliárd forintot áldozott arra, hogy Thália kegyeiben részesülhessen, a szféra összes bevétele azonban - az állami, önkormányzati és egyéb mecenatúrának köszönhetően - a 36 milliárd forintot is meghaladta.

HVG

A kulturális tárca és a KSH kimutatása szerint 2005-ben (a bábszínházakat nem számítva) 52 pénzügyileg önállóan gazdálkodó, állandó épülettel és hivatásos társulattal rendelkező színház működött az országban. A tényleges színházak, színjátszóhelyek száma azonban meghaladja a százat, a legtöbb fenntartó ugyanis több, gyakran önálló néven futó színházat, kamaratermet működtet. Ilyen például a Madách esetében a nagyszínháztól eltérő profilú Örkény István Színház és a Tolnay Szalon vagy a budapesti Katona József Színház Kamrája és Sufnija. A "fiókszínházak" rendszerint önmagukban is értelmezhető teljesítményt nyújtanak, az anyaszínházak és leányaik különböző minőségi és mennyiségi mutatói mégis sok helyütt összemosódnak. A nem hivatalos becslésekből ugyanakkor az is tudható, hogy a fentieken kívül még további 30-40 olyan társulat van, amelyik több-kevesebb rendszerességgel önálló produkcióval jelenik meg a közönség előtt.

HVG

A színházi konjunktúrára utal - miközben a minőségről nem sokat árul el -, hogy se szeri, se száma az olyan produkcióknak, amelyek előadásain még a csilláron is lógnak. Minden hetedik színházban az összes előadás előtt kitehették a "minden jegy elkelt" táblát, és minden harmadikban egész évben legalább 90 százalékban megteltek a széksorok. Rangsortorzító tényező azonban, hogy egy kisebb befogadóképességű teátrumot értelemszerűen könnyebb megtölteni - akár még az azonos fenntartóhoz tartozó színházak esetében is: a Debreceni Csokonai nagyszínházában csupán 2 százalék, miközben a kamarában 64, a stúdióban pedig 78 százalék a telt házas előadások aránya. Ráadásul a statisztika méltánytalan azokkal a társulatokkal szemben, amelyek megengedik maguknak azt a "luxust", hogy egy-egy népszerű előadás kontójára esetleg kevesebb nézőt vonzó, de magas művészi értéket képviselő darabot is műsorra tűzzenek.

HVG

A klasszikus és kortárs prózai darabok - a HVG összesítése szerint - az összes előadásnak tavaly alig több mint a felét tették ki. A "magas kultúráért" aggódók számára azonban még ez az arány is biztatónak tűnhet, az igényeket tekintve ugyanis toronymagasan vezetnek a könnyedebb műfajok. A Magyar Művelődési Intézet és az MTA Szociológiai Kutatóintézete két éve, a budapestiek kulturálódási szokásairól készült felmérésében legalábbis azt mutatta ki, hogy a zenés és nem zenés vígjátékoknak Budapesten 600-700 ezres, a kabarénak és a musicalnek fél-fél milliós, a klasszikus színműveknek viszont csak 400 ezres, az operettnek 300 ezres, az operának pedig 250 ezres potenciális közönsége van. Igaz, a törzsközönség - a gyakran színházba járók - aránya a potenciális közönségnek mindössze fele-egyharmada. Amíg például a vígjátékra vágyók alig harmada megy el egy-egy előadásra, a klasszikus színművekre vágyók fele meg is teszi ezt. (Az alternatív színházi darabok 141 ezres "szurkolótáborával" szemben a performance-szerű, kísérletező darabok tényleges budapesti közönsége 82 ezres volt.)

HVG

Amikor a színházi munka egyik mérőszámát keresve a vendégelőadásokra is rákérdeztünk, abból indultunk ki, hogy egyfajta rangot jelent, ha egy produkciót valahol vendégül látnak. Az így kialakult sorrend azonban azt is megmutatja, hogy az ilyen típusú összehasonlítás egy-két speciális csoportnak kedvez. Például a nemzetiségi színjátszóknak, akik a rangsor első három helyére kerültek. A Német Színház összes előadásának jóval több mint a felét (62 százalék), a Magyarországi Szerb és a Pécsi Horvát Színház pedig közel felét "házon kívül" játssza. A vendégelőadás-statisztika felértékeli a mobilabb előadásokkal operáló társulatokat is, így például a táncszínházakat vagy a gyerekdarabokkal sokat utazó kis színházakat. Valamivel arányosabb a kép, ha csak a külföldi vendégszerepléseket vesszük számba. Ez a megközelítés már olyan műhelyeket is "díjaz", amelyek más kategóriákban is az élbolyban vannak.

HVG

Ha a színházak tevékenységét az elmúlt évben bemutatott produkcióik, illetve az azokban kimagasló alakítást nyújtó színészeik által begyűjtött díjak száma alapján osztályozzuk, nagyjából a klasszikus erősorrend érvényesül: a nagy nevű, régóta a csúcson lévő társulatok többnyire az élbolyban vannak.

Igaz, a díjak száma többnyire olyan alacsony, hogy már egy-két elismerés is jelentős elmozdulást eredményezhet a rangsorban. A budapesti Katonának például tavaly kimagaslóan jó éve volt a maga 19 díjával, a Krétakör viszont, amely egy évvel korábban tarolt, s így az élen állt volna, most a harmadik. Igaz, az ötödik és a tizedik helyezett színházat mindössze "kétdíjnyi" távolság választja el.

A "történelmi" teátrumokban általában az állami kitüntetésekkel elismert színészek aránya is magasabb a - 17 százalékos - átlagnál, hiszen a régebben pályán lévő színészek többnyire a nagy nevű színházak oszlopos tagjai. De vannak figyelemre méltó kivételek: a Kolibriben vagy az egyharmad részben gyerekdarabokat játszó RS 9 Színházban például közel olyan arányban dolgoznak állami díjjal elismert művészek, mint a listát vezető budapesti Nemzetinél. Az is igaz persze, hogy sokféle rendű-rangú állami díj létezik, és egy kis létszámú társulatnál már néhány elismert művész alkalmazása is jelentősen javítja az arányokat.

HVG

A társulati tagok elismertségén alapuló összevetés igazságtalansága az is, hogy ebben a megközelítésben labdába sem rúghatnak azok a befogadó színházak, amelyeknek nincs állandó társulatuk. Márpedig sok rangos alkotóműhely is ilyenként működik - például a Madách, a Jászai Mari, a Thália -, amelyek virtuális társulatát azonban rendszeresen visszatérő művészek alkotják. Hasonló cipőben jár a kisebbek közül például a Merlin és a Komédium is.

Szakmai berkekben évek óta vita van arról, mi a nagyobb garancia a minőségre: ha egy színház erős kohézióban lévő állandó társulattal rendelkezik, vagy inkább a produkciós létforma, amikor nincs állandó csapat, és a szakmai-művészeti vezetés minden darabra külön szerződtet szereplőket. A legtöbb színház ma valamiféle középutat keres: egy-egy produkcióban átlagosan 25-30 százalék a vendégművészek aránya. Ugyanakkor a művészeti szempontok mellett alighanem adózási megfontolásokkal is magyarázható, hogy miközben a színházak tavaly 1875 főállású színészt alkalmaztak, majd kétszer ennyien léptek színpadra megbízásos, vállalkozási formában.

HVG

Miközben a teljes színházi szakma jelenleg több mint 8 ezer embernek ad munkát, egy-egy teátrumban az alkalmazottaknak jellemzően kevesebb mint az egyharmada főállású színész. Csekély kiszolgáló személyzettel és adminisztrációval dolgozik például a Radnóti, ahol az alkalmazottak 86 százaléka színész, és kétharmados művészarány jellemzi például a Győri Balettet is. Az Operában viszont csak minden második alkalmazott előadóművész, ami persze összefügg a dalszínház műfaji sajátosságával is.

HVG

A színészfizetésekről kevesen és keveset árulnak el. Ahol pedig mondtak számokat a HVG jövedelmeket firtató kérdésére, általában azt is rögtön hozzátették: a szakmában már-már kezelhetetlen probléma az alulfizetettség. Kivált, hogy eközben minimális teljesítménnyel lehet jelentős jövedelemhez jutni például a tévék környékén (reklámok, műsorvezetés, szinkron, hakni). A legmagasabb színészi jövedelemről (bruttó havi 680 ezer forintos fizetés) a Budaörsi Játékszínnél adtak számot, a jobban eleresztettek közé tartozó budapesti Katonában 365 ezres, a Budapesti Kamaraszínháznál 360 ezer forintos csúcsfizetésről számoltak be. A beérkezett válaszok alapján a legmagasabb színészi fizetések átlaga tavaly mindössze 254 ezer forint volt. Ahol pedig fellépti díjat fizettek, ott jellemzően 3-10 ezer forint járt a művészeknek egy-egy előadásért.

HVG

A színházak bevétele koránt sincs arányban például a nézőszámmal. A tíz legnagyobb árbevételű színház - az Operaház, az Operettszínház, a budapesti Nemzeti, a Madách, a Víg, a szegedi és a győri Nemzeti, a Csokonai, a Pesti Magyar és a miskolci Nemzeti - a nézőszámot illetően is a rekorderek között van, ám például a budapesti Thália, amely a bevételeit tekintve csak a középmezőnyben foglal helyet, a nézőszám alapján a rangos 6. helyen áll.

A bevételi források egyenlőtlen eloszlására enged következtetni, hogy - ha a költségvetésből kiemelten támogatott Operaház pénzeit nem is számítjuk ide - a tíz legnagyobb árbevételű színház tavaly közel annyi pénzből (14 milliárd forint) gazdálkodott, mint az összes többi együttvéve. A nagyvonalú fenntartói - költségvetési, önkormányzati - mecenatúra rendszerint csekély jegyárbevétellel párosul. Az Operaház esetében például az eladott jegyekből befolyó összegek a teljes bevétel mindössze 13 százalékát teszik ki, de a jegyárbevétel alacsony aránya a színházak döntő többségére jellemző: háromnegyedük esetében az összbevétel negyedénél kevesebb folyik be a jegyekből (amelyek 54 százaléka a közönségszervezőkön keresztül kel el). Kivételek persze itt is akadnak: a Madáchnál például, amely jelentős mértékű fenntartói támogatást tudhat magáénak, a bevételek több mint fele a jegyárakból származik.

A civil mecenatúra gyengeségére utal ugyanakkor, hogy a szponzori és pályázati pénzek aránya - nyolc színház kivételével, ahol az összbevétel felénél is több folyik be ilyen úton - általában elenyésző. A színházak kétharmada esetében a szponzori pénzek aránya pedig még a 10 százalékot sem éri el.

DOBSZAY JÁNOS