Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Budapesten nem jött be a városi szőlészkedés: a budai Vár oldalában a 2010-ben indított ültetvényprojekt befulladt, ma kutyafuttatóként használják a területet. Van viszont példa arra is, hogy városon belül szuperül működik a borászkodás. Stuttgartban a városhatárokon belül, teraszokon, kézzel zajlik a szőlő művelése, a bort pedig a helyi piac szívja fel.
Sokan emlékezhetnek arra, hogy 2010-ben szőlőskertet kezdtek kialakítani a budai Vár déli lejtőin. Az ötletnek sokan örültek, hiszen így a térség korábbi történetének egy darabja elevenedhetett volna meg újra. A 14 millió forintos szőlőtelepítési projekt azonban balul sült el, az oltványok jelentős része kevesebb mint egy év alatt kipusztult: a területet nem őrizték, a kutyák kikaparták a tőkéket, bár tulajdonképpen az ültetés sem sikerült a legjobban. A szőlőskert egy blogbejegyzés szerint 2014-ben – dicstelen módon – már kutyafuttatóként üzemelt, így teljes kudarc lett a projekt. Pedig az 1800-as évek végéig a területen rengeteg szőlőt műveltek, utána azonban a filoxérajárvány elvitte az ültetvényeket, vissza pedig már nem telepítették.
Nem kell azonban nagyon messzire menni ahhoz, hogy olyan példával találkozzunk, ahol az urbánus szőlészkedés, borászkodás nagyon is működik. Baden-Württemberg fővárosában, Stuttgartban a vasúti főpályaudvartól alig pár ugrásra ugyanis egy domboldalon szőlőtőkéket művelnek. A térségben már a 12. század óta foglalkoznak szőlőtermeléssel, a bor a következő évszázadok folyamán olyannyira fontossá vált a város gazdaságában, hogy az értékesítéséből származott Stuttgart legtöbb bevétele egészen a 19. századig. A várost azért is tartják jó bortermő vidéknek a környéken, mivel a dombok között megül a meleg, a teraszos műveléssel – kövekkel támogatják meg a teraszokat – még több meleget tudnak elraktározni, ez pedig a tőkék javára válik.
Bár a bor gazdaságban betöltötte szerepe mára lényegesen csökkent, a város területén most is több száz hektáron folytatnak szőlőművelést, termelésből és feldolgozásból pedig főként a kis- és középvállalkozások veszik ki a részüket. A sikeres urbánus szőlőművelést ugyanakkor nem adják könnyen, ráadásul megélni sem igazán lehet belőle.
Nincs más német városban szőlő, csak itt
Stuttgart az egyetlen olyan település Németországban, ahol a város területén folyik szőlőtermelés. Itt viszont több mint 400 hektáron gazdálkodnak. Leginkább szövetkezeti formába tömörülnek azok, akiknek fontos a szőlő, és szeretnék a helyi értékeket megőrizni. Stuttgartban összesen 500 kisebb-nagyobb szövetkezet készít borokat, és zömmel a helyi piacra értékesítik az éves szinten megtermelt 3,5 millió litert.
| Nekünk Etyekig kell menni borászkodásért |
| A budapestieknek az fájhat a legjobban, hogy ha nem is a központban, de egy külsőbb kerületben sincs hasonló szőlészet, borászat, mint Stuttgartban, pedig a város adottságai megfelelőek lennének. A magyar fővároshoz legközelebbi borvidék Etyeken és környékén található, ám oda tömegközlekedéssel bonyolultan lehet kijutni: Kelenföldig kell elmenni, onnan pedig majdnem egyórás zötyörgéssel, már Volánbusszal kell kimenni Etyekre. |
A Weingartnergenossenschaft Rohracker szövetkezet is egyike azon társaságoknak, melyek a lokális bortermelő tradíciók megőrzésére törekednek. A helyi sajtó által csak a legkedvesebb, legszebb pincészetnek becézett borászat évente 50 ezer palack bort állít elő, jellemzően helyi fajtákkal dolgoznak, mint a Trollinger vagy a Lemberger. Igaz, a globális klímaváltozás hatására már a pinot noirral is kísérleteznek a szövetkezethez tartozó 3-4 kisebb dombon.
A szövetkezet 1919 óta létezik, azóta igyekeznek a helyi fajták megőrzésére koncentrálni. A társaság működését az sem vetette vissza, hogy a második világháborúban Stuttgartot, a német ipar egyik központját szinte porig bombázták a szövetségesek. A dombokra, ahol a szőlőültetvények találhatóak, a helyiek elmondása szerint csak tévedésből hullottak bombák, itt nagy kárt nem okozott a bombázás, így nem kellett mindent újra elölről kezdeni.
Szövetkezeti borászat, 14. századi pincével
Az önmagát kicsinek definiáló borászat ugyanakkor a kisebb magyar pincészetekhez képest bizonyos szempontok szerint teljesen más ligában játszik. A legmodernebb technológiával dolgoznak, emellett egy, a 14. századból megmaradt pincerendszerrel is büszkélkedhetnek – a pincét a második világháború után bővítették, kézzel ásták ki –, ahol patikaszerű rend és tisztaság uralkodott ottjártunkkor.
A lakóházak között elhelyezkedő kisebb szőlőterületek rengeteg kézi törődést igényelnek. A teraszos művelés miatt ugyanis a gépesített szőlőművelés ki van zárva, mindent kézzel kell csinálni, ez viszont drágítja a bort. A 30 tagú szövetkezet közül sokan nem főállásban művelik a szőlőt, hanem hobbiként foglalkoznak vele. Martin, aki bemutatta nekünk a szövetkezeti borokat, például saját ügyvédi irodát visz, csak szabadidejében foglalkozik szőlőműveléssel és promotálással, és a többi tag jelentős része is mellékállásban viszi a szőlőművelést.
A borárak viszont a magasabb költségek mellett sem szálltak el, 4-5 euróért már lehet gyöngyözőbort, vagy schillert vásárolni, utóbbit literes kiszerelésben. Azért így, mivel a szövetkezet tagjai szerint a helyiek, akik közül a legtöbb vevőjük kikerül, nem vennék meg a bort, ha 0,75 literes palackban árulnák. Az ugyanis ott nem hagyományos kiszerelés. A mennyiség eladásával viszont nincsenek problémáik: a helyiek szinte az egész készletüket szép lassan megveszik egy év alatt.
A rendkívül munkaigényes gazdálkodás mellett további nehézséget jelent a szövetkezeteknek az elöregedés. A szabadidejükben borászkodó tagok egyre idősebbek, a teraszokat már mind kevésbé tudják megmászni. Bár a részt vevő családokból van bizonyos mértékű utánpótlás, ám többen egyáltalán nem foglalkoznak már a szőlővel, így félő, hogy egy idő után kihalnak azok, akik a helyi fajtákat, illetve a stuttgarti szőlődombokat életben tartják. A kisebb szövetkezeteket is a lelkes helyiek csoportjai tartják életben, akik különböző fesztiválokkal is igyekeznek a helyi borok iránti igényt fenntartani és az italokat népszerűsíteni.
Helyi BKV-val a pincéhez
Stuttgartban a pincészetek helyi, városi tömegközlekedéssel könnyen megközelíthetőek, csak fel kell pattanni egy villamosra a központban, és 20 perces utazással, majd még párpercnyi buszozással a helyi borvidék egyik pincéjénél találhatjuk magunkat. A legrosszabb az, hogy az utolsó busz este 10 után nem sokkal indul a pincészet elől, ez pedig erősen korlátozza, hogy meddig tudunk kortyolgatni. Természetesen taxiba is lehet ülni, ám ekkor már a 4 eurótól induló borok többszörösét kell kifizetni a fuvarra.
A cikk a Visitor's Program of the Federal Republic of Germany at the Invitation of the Federal Foreign Office program keretében készült.
Ha a cikket érdekesnek találta, látogasson el a hvg gazd Facebook-oldalra, és nyomjon rá egy "Tetszik"-et. Plusztartalmakat is talál!
