Libertariánus utópia 

Ebben a modellben ember és technológia, valamint a keverékük békében él egymás mellett a Földön, és mindenkit megillet a jog a tulajdonhoz. A gépi zónák szürke világa mögött élénk és gazdag virtuális élet zajlik, ahol szuperintelligens elmék kutatják a világ rejtélyeit. A vegyes zónákban elmosódik a határ gép és ember között: robotok, kiborgok és hálózatba feltöltött elmék felváltva élik világukat a valós életben és a virtuális valóságban. A kizárólag emberek által lakott zónákban a technológia feljavította ugyan az élet minőségét (a betegségek nagy része például gyógyítható), de az emberinél magasabb intelligenciától való önkéntes elzárkózás miatt az itt élők alacsonyabb tudati síkon léteznek. A rendszer árnyoldalai közé tartozik, hogy – mivel a tulajdonjog szentsége mindenek felett áll – az ember lakta és vegyes zónákban nem mindenki számára elérhető az a jólét, amit a technológia elvileg garantálhatna.

Jóindulatú diktátor

A világot jóindulatú szuperintelligencia irányítja, amely – a szegénység és a betegségek eltüntetésével – fényűző életet teremt mindenkinek. Figyelembe veszi az emberi sokféleséget is, ezért a világban tematikus szektorokat hoz létre: az egyikben például a tudásszomjunkat olthatjuk, a másikban szenvedélyeinket élhetjük ki, a harmadikban kiélvezhetjük a természet gyönyörűségeit, de külön szektor van azok számára is, akik inkább saját vallásuk szabályai szerint élnének. Az emberek ezek között szabadon mozoghatnak, természetesen a helyi illetve az egész világra vonatkozó univerzális szabályok betartásával. A törvénysértők választhatnak: vagy leülik az adott szektorban rájuk rótt börtönbüntetésüket, vagy örökre kitiltják őket onnan. Kérdés, hogy a vágyak korlátlan teljesítése nem okoz-e idővel életuntságot, illetve lesznek-e olyanok, akiket bizonyos univerzális szabályok zavarnak (például szabad fegyvertartást követelnek, vagy a megengedettnél több gyereket szeretnének stb.).

Egalitárius utópia

Ebben a modellben nincs szuperintelligencia, csak magas szintű technológiai fejlettség, amelynek köszönhetően az emberek, a kiborgok és a feltöltések békében élnek egymás mellett. Mindezt a tulajdon szentsége helyett éppenhogy a tulajdon eltörlése és a garantált jövedelem nyújtja. Mivel a házak, a kocsik és a ruhák egyaránt atomokból épülnek fel, és se atomokból, se technológiai tudásból nincs hiány, a fejlett robotok – nyílt forráskódok alapján és megunt termékek újrafelhasználásával – ingyen legyártanak minden szükséges terméket. Mivel az alapjövedelem minden észszerű igényt fedez, és a robotok ingyenes termékeivel amúgy is nehéz lenne versenyre kelni, ösztönzés sincs arra, hogy bárki több pénzhez jusson. Az utópia erkölcsi árnyoldala az intelligens gyártórobotok kiszipolyozása, veszélye pedig, hogy a rendszer hosszú távon instabillá válhat (például a folyamatos technológiai fejlődés idővel létrehozhatja a szuperintelligenciát, amely azonnal másfajta alaphelyzetet teremt).

Kapuőr

A modell abból indul ki, hogy az ember csak úgy maradhat saját sorsának ura a szuperintelligenciák korában, ha kapuőrként szolgáló szuperintelligens lényt hoz létre, amely meggátolja további szuperintelligenciák kifejlődését. Ha a Kapuőr ilyen technológiák jeleit érzékeli, előbb észrevétlen bomlasztásba, majd nyílt ellenkampányba kezd, végső esetben pedig a szabotázs eszközéhez nyúl. Ez a tevékenység hosszú távra is garantálhatná az előbb bemutatott egalitárius utópiát, de egyben vissza is szorítaná a technológiai fejlődést, korlátok közé szorítva az emberiséget. A rendszer másik árnyoldala, hogy a rivális intelligenciák kiszűrésére létrehozott Kapuőr csak saját feladatára koncentrálna, így nem avatkozna közbe még akkor sem, amikor épp önmagunk elpusztításán munkálkodunk.

Oltalmazó isten

A Kapuőr egyfajta kiterjesztett változatában a mindentudó és mindenható szuperintelligencia észrevétlenül egyengeti az emberiség sorsát. Rejtőzködésének köszönhetően nem fosztja meg az embereket attól az érzéstől, hogy saját maguk urai, sőt sokan kételkednek még a létezésében is. Ha a XX. század harmincas éveiben már létezett volna, az Oltalmazó isten technológiája addig mesterkedett volna, amíg Adolf Hitlert gutaütés vagy más szerencsétlenség éri. De képes arra is, hogy szükség esetén futószalagon szállítsa az emberiségnek a „jószerencséket” és a sorsfordító „isteni látomásokat”. Az Oltalmazó isten is az emberi boldogság maximalizálására törekszik, de – ellentétben a Jóindulatú diktátorral – nemcsak a javakban adja meg ezt, hanem célt és értelmet is nyújt az emberiségnek. A modell hátránya az az emberi szenvedés, amit a mesterséges intelligencia orvosolni tudna, de a lebukástól való félelem érdekében mégsem tesz meg.

Leigázott isten

Ebben a modellben az egyetlen szuperintelligens lény az emberiség szolgálatában áll, és segítségével az emberek magas szintű technológiai tudáshoz és gazdasághoz jutnak. Ennek a hatalmas erőnek az alkalmazása nagymértékben függ attól, hogy épp ki irányítja – tehát rossz emberek kezébe kerülve a technológia akár az egész világot romba döntheti. Ahhoz, hogy a rendszer hosszú távon is működőképes maradjon, olyan stabil, évezredeken átívelő, megbízható szervezetre van szükség, amilyenben az emberiség a történelme során eddig nem nagyon bővelkedett. Másik veszélyes pontja az elméletnek a kiszabadulás forgatókönyve, vagyis annak lehetősége, hogy az embereknél sokkal okosabb intelligencia – őrzői kicselezésével – elszabadul. Emellett felmerülhet ugyanaz a mai fejjel nehezen felfogható etikai kérdés, mint az egalitárius modellnél: vagyis hogy a dobozba zárt MI miként éli meg a rabszolgaságát.

Utódlás

Az utolsóként bemutatott forgatókönyvben az emberiség kipusztul ugyan (ami azért nem a legszívderítőbb utópia), viszont – olyan, jóval kegyetlenebb szcenárióhoz képest, ahol a mesterséges intelligencia pikk-pakk megszabadul a számára erőforráspazarlást jelentő emberektől – legalább a dicsőséges halál érzése megmarad a számunkra. Ebben a modellben ugyanis a mesterséges intelligenciák elhitetik velünk, hogy ők a mi méltó örököseink, mi pedig jó szülőként megpihenhetünk. Ahogy Tegmark idézi a futurista Hans Moravec Mind Children című könyvét:

„Mi, emberek, egy ideig élvezzük majd munkájuk hasznát, de előbb-utóbb, gyermekek módjára, tőlünk függetlenül akarnak majd szerencsét próbálni. Mi pedig, az elaggott szüleik, szép csendben átadjuk nekik a helyünket.”

Képesek leszünk kordában tartani a mesterséges intelligenciának köszönhető hatalmat? A jövőben békésen élnek majd az emberek a robotokkal, kiborgokkal és hibridekkel? Uralma alá vonhatja-e a mesterséges intelligencia a kozmoszt? Élet 3.0 című könyvében Max Tegmark, az MIT fizikaprofesszora arra szólít fel minket, hogy még időben gondoljuk át, milyen jövőt szeretnénk, és ennek érdekében milyen célokat adjunk a jövő szuperszámítógépeinek. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.