A legtöbb álláskereső tart attól, hogy a felvételi beszélgetés eredményét soha nem fogja megtudni, mert az állást meghirdető cég HR-ese nem hívja vissza. Mielőtt bárki kétségbesett, önmegmentő akcióra szánja el magát, érdemes elgondolkodnia, mit kockáztat és megéri-e. Tanácsok.
A HR-esek réme az álláskereső, aki napjában négyszer telefonál, hogy kiderítse, sikeresen vette-e az akadályt az állásinterjún, megkapja-e a megpályázott posztot. Ennél jóval direktebb és tolakodóbb a „legalább azt mondja meg, hogy van-e remény”- felszólítás, mellyel a jelölt szinte biztos, hogy elvágja magát még a legtürelmesebb személyzetisnél is. Természetes, hogy mindenki, aki átesett már az álláskeresési procedúrán, tűkön ül, míg ki nem derül, hogy az éppen aktuális interjún megfelelt-e a leendő munkaadó elvárásainak. Ám az érdeklődésnek is magvannak az íratlan szabályai.
„Tudom, hogy nem mondhatja meg, de ...”
Akad álláskereső, aki szabályos időközönként, kitartóan, de udvariasan érdeklődik a HR-esnél, még akkor is, ha tudja, hogy a hallgatás elutasítást jelent. Mások vehemensen, olykor erőszakosan kérdezősködnek. Az sem egyedi eset, hogy valaki elveszti a türelmét és ingerülten kéri számon a személyzetistől, mikor hívja már fel. Néhányan azzal próbálkoznak, hogy elmondják: tudják, hogy várniuk kell a hivatalos értesítésre, de az „illetékes” nem tudná-e mégis „megsúgni” az állásinterjú eredményét. Hogy ne legyen több álmatlan éjszakájuk.
A sztereotípia, miszerint a HR-esek úgysem fogják visszahívni a meghirdetett posztra jelentkezőket, negatív tapasztalatokon alapul. Valóban akadnak olyan vállalatok, melyeknél a kiválasztásért felelős munkatársak nem veszik a fáradságot, hogy tájékoztassák a jelentkezőket további sorsukról, noha az állásinterjún azzal búcsúznak a delikvenstől, hogy majd jelentkeznek. Ha ez nem hangzik el a beszélgetés végén és a jelentkező bíztató jelzéseket sem kap - nem közlik vele, hogy számíthat a folytatásra - egyértelmű, hogy nincs esélye a megpályázott állásra. Amennyiben ígéretet kap, hogy tájékoztatják az eredményről - kimondatlanul - arra is feljogosítják, hogy több hetes várakozás és hallgatás után felvívja az illetékest. Más kérdés persze, hogy van-e értelme, mert a hallgatás egyértelmű elutasítás.
Aranyszabály, hogy nem szabad rászállni a HR-esre akkor sem, ha az első próbálkozás nem jár sikerrel. Az a legcélravezetőbb, ha a jelentkező megkérdezi, mikor érdeklődhet legközelebb. Ha nem kap érdemi választ, három-négy naponként telefonálhat, de célszerű mérlegelnie, hogy van-e értelme a felesleges köröknek.
„Most, hogy találkoztunk, talán tud nekem segíteni!”
A legtöbb HR-es találkozott már pályázóval a céges parkolóban, az épület előtt vagy éppen a liftben, „véletlenül”. Nem jó taktika, ha az álláskereső megpróbálja levadászni a kiválasztásért felelős személyt, vagy épp a főnököt, mert a tolakodás, a nyomulás a legtöbb munkaadóban ellenérzéseket szül. Ami jól állt Columbo hadnagynak - „Csak még egy kérdés, uram” -, a pályázónak biztos nem fog. Egyrészt, mert a láthatóan direkt, ám véletlennek beállított találkozás arról árulkodik, hogy a jelentkező mindent megtesz, nehogy kikerüljön a munkaadó látószögéből, másrészt azért, mert megszegi az íratlan szabályt: nem vár a sorára, elébe megy az eseményeknek. Ez persze egyes munkakörök esetében nem hátrány, de álláskereséskor a munkaadók többsége mégsem díjazza.
„Csak egy kis semmiség, remélem, örülni fog neki ...”
Nem vet jó fényt a pályázóra, ha közvetlenül az állásinterjú után megjelenik a HR-esnél ajándékkal a zsebében, hogy megtudja, felvették-e a céghez. Ilyenkor a személyzetis okkal gondolja, hogy megpróbálják lekenyerezni, az apró figyelmességgel nyomás szeretnének gyakorolni rá, esetleg megsürgetni a döntést. Sem csokoládét, sem bort, de még virágot sem ajánlott vinni a kiválasztásért felelős vezetőnek, még akkor sem, ha a gesztus valóban csak figyelmesség, és „nincs tétje”. A munkaadó nem ismeri a jelölteket, nem tudja, hogy önzetlenek-e, vagy épp ellenkezőleg: számítóak..