A rendszerváltás hajnalán a legtöbb magyar abban reménykedett, hogy az új korszak egyesíti majd a szocializmus és a kapitalizmus előnyeit, mindkettő hátrányai nélkül. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. A NER mára kifejlesztette a két rendszer hátrányainak szinte tökéletes elegyét, azok előnyei nélkül. Kádár rezsimjében a pártállami kiszolgáltatottság párosult a viszonylagos társadalmi egyenlőséggel, míg az Orbán-érában a nagyfokú társadalmi egyenlőtlenség jár együtt az állampárti kiszolgáltatottsággal. A kommunista „átkosban” az egypárt tartott rövid életszínvonal-pórázon mindenkit, útját állva egyszersmind az eléggé el nem ítélhető, úgynevezett polgári erények kibontakoztatásának – mint például egyéni tehetség, ambíció, szorgalom, szuverenitás. A fideszes változatban az

egy párt gondoskodik a felmérhetetlen gazdagság és az elviselhetetlen szegénység megfelelő elosztásáról,

ugyancsak függetlenül az említett polgári erényektől.

Az eljárás – ahogy mondani szokás – faék egyszerűségű. Most, hogy a fideszes elit további szélsebes anyagi gyarapodásának uniós forrásai befagytak, Lázár János építési és lebontásügyi miniszter lendült akcióba: már nemcsak felújított állami kastélyokat tervez ingyenesen birtokba adni kiválasztott oligarcháknak, hanem – mint Magyarország rovatunk feltárja – feloldaná értékes honi műtárgyak állami védettségét is, hogy azokat a parvenü új „arisztokrácia” szintúgy széthordhassa. Fókuszban rovatunk mutatja be a társadalom másik végletét, ahol idős emberek tömegei hitelezik az államot, és azoknak az öregeknek, betegeknek, otthontalanoknak a pokoljárását, akiktől a teljesítménye iránt toporzékolva tiszteletet követelő kormányzat az emberi méltóságot is megvonja.

A két extremitás között vergődik a társadalom nagyja. A tudományos élet berkeiben uralkodik a csendes beletörődés a kiszolgáltatottságba – állapítja meg az akadémiai függetlenség kormányzati megtiprásának utóéletével foglalkozó írásunk, hírt adva arról is, hogy a Magyar Tudományos Akadémiát még „a nemzet tanácsadójának” szerepében is megalázták. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken: Kontúr rovatunkban mutatjuk be Sándor Fegyirt, a Magyarországra kiszemelt új ukrán nagykövetet, amúgy az MTA tagját, akinek ungvári egyetemi tanár létére a bahmuti lövészárokban sem szállt inába a bátorsága.

Ellenállás helyett felállás, sokak számára ez, vagyis a pályaelhagyás a személyes stratégia

– jelezték a HVG-nek az oktatási frontról, ahol általános a kormányzati megfélemlítés okozta kilátástalanság. A művészvilág és a politikailag érzékeny fiatal nemzedék találkozási pontján tanyázik Portré rovatunk alanya, a rapper Dé:Nash, aki a közegére jellemző életérzést megkapó egyértelműséggel fejezi ki: a nemzeti témák kisajátítását a Fidesz részéről „gonosz és destruktív szarságnak” tartja, de ilyenként emlékszik Gyurcsány hasonlóan kártékony népszavazási kampányára is.

Csakhogy hiába kerüli valaki a politikát, mint például a vállalkozók zöme, egzisztenciáját nem kevésbé fenyegeti a nyomuló NER-henger. Gazdaság rovatunk sztorija, hogy a Mol miként próbál most kiszorítani minden független szereplőt a jövedelmező hulladéküzletből.

Ezeknél persze jóval nagyobb halak azok a német vállalatok, amelyeket szintén maffiaállami módszerekkel igyekeznek vagyonuk átadására „kérni” Orbánék, akiknek valamiért az a becsípődésük, hogy a magyar állampolgárok boldogabbak akkor, ha nem Otto Normalbürger német kisrészvényes tulajdonában álló külföldi tőzsdei cég alkalmazottai, hanem olyan, a miniszterelnök családjához közeli magyar milliárdosnál robotolnak, aki az általuk megtermelt profitot kiviszi mondjuk Szerbiába, a maradékból pedig két új jachtot vesz.

„Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – írta 1936 telén József Attila, és a dilemmával szemben találja magát azóta is minden felnövő magyar nemzedék.

A szerző a HVG szerkesztője