Bár a „nagykonferenciának” önmagában nincs sok értelme, a meghívott vendég mondandójának legalább volt: a Demokratikus Koalíció Cas Mudde holland szélsőjobb- és populizmuskutatóval elemezte a szociáldemokrácia és a populizmus szembenállását és jövőjét szombaton, felemás sikerrel.
Szombat délelőtt „nagykonferenciát” tartott a Demokratikus Koalíció: a 3 órás esemény két fő témája a szélsőjobboldal és a populizmus elleni küzdelem, valamint az ezekre adott szociáldemokrata válasz megkeresése volt. Arról, hogy mennyi értelme van az efféle eseményeknek, minden bizonnyal hosszan lehetne vitatkozni, az azonban biztos, hogy a DK-nak sikerült egy igazi nagyágyút is meghívnia, név szerint Cas Mudde holland politológust, a Georgia-i Egyetem holland professzorát, a szélsőjobb és a populizmus nemzetközileg talán legismertebb szakértőjét. Muddéval 2021-ben beszélgettünk legutóbb és mostani budapesti útján is sikerült elcsípnünk, interjúnk hamarosan érkezik a hvg360-on.
Ha az efféle konferenciákkal kapcsolatban alapvetően is kritikus az ember, akkor a fő kérdésfelvetéseket látva össze is szorul a gyomra, Magyarország legerősebb ellenzék pártja ugyanis az alábbi problémákra keresett válaszokat 2023-ban, a NER 14. évében:
„Vajon miért fordultak el a társadalom egyes rétegei a baloldaltól és hogyan találhatnak vissza hozzá? Miért fordulnak sokan a szélsőséges, radikális jobboldal felé? Mi a populisták veszélyes receptje?”
A kérdések valós gondokat húznak alá, de az, hogy a válaszkeresés 10 évet késett, érzékelhető volt Dobrev Klára beszédében az első perctől kezdve. A DK árnyékminiszterelnöke azzal kezdett, hogy „az utóbbi időben látjuk, hogy a szélsőjobboldal erősödik”, az utóbbi idő alatt azonban az elmúlt 10-15 évet értette, s példái között a Brexitet vagy a Recep Tayyip Erdogan által átformált török államot hozta fel, természetesen Orbán Viktor, Vlagyimir Putyin és Donald Trump mellett.
Ha eltekintünk ettől az apróságtól, no meg attól, hogy Dobrev a szélsőjobb, populizmus és illiberalizmus kifejezéseket szinonimaként használta, jóllehet, messze nem ugyanazt takarják, a beszédnek fontos pozitívuma volt, hogy a DK keresett magának egy víziót, ami túlmutat Orbán Viktor leváltásán, és szociáldemokrata fordulatot sürget. Különös szegénységi bizonyítványa a magyarországi ellenzéknek, hogy ki kell emelni, ha egy párt rendelkezik értelmezhető ideológiával, Gyurcsány és Dobrev azonban relatíve koherensen próbál érvelni egy társadalmilag igazságos és európai, baloldali átmenet mellett.
Tény, itthon a kormánypártoknak sincs ideológiájuk, ami érezhetően megnehezíti azt is, hogy hatékonyan kommunikáljon velük szemben a DK. Dobrev szerint túlzott leegyszerűsítése a dolognak Orbánékat gonosz és egyszerű politikusoknak hívni, és őt személy szerint „nem érdekli, mi van a fejükben”, az az állítása azonban, hogy nem azzal kell foglalkozni, miként politizálnak az illiberálisok, hanem azzal, mi változott az emberek hétköznapjaiban, és arra reagálva mozgósítani őket, egyedül egy demokráciában állná meg a helyét.
Magyarországon az átlagembert ugyanis nem egy felmérés, konferencia vagy utcafórum alapján lehet megérteni, hanem annak fényében, hogy többségük vígan él egy őket kizsákmányoló rendszerben. Ezután tehát sokkal relevánsabb kérdés, hogy hogyan politizálnak Orbánék, ugyanis a kormány nem társadalmi elvárásokat elégít ki, hanem igényeket kreál és legitimációt gyárt. Dobrev szerint egyébként az emberek „nem lettek rosszabbak, nem lettek rasszistábbak, nem lettek fogékonyabbak a konteókra”, ami pozitív üzenet, és csak őszintén remélni lehet, hogy igaza van, bár a valóság valószínűleg inkább azt mutatja, hogy a Fidesz kiengedte a szellemet a palackból és legitimált mindennemű bunkóságot, amely 2010 előttig jótékonyan a magyarok nyelve hegyén maradt. Azt viszont jól ismerte fel, hogy Orbánék és elvbarátaik azért verik szét a civil társadalmat és a szakszervezeteket, hogy az emberek egyedül maradjanak, ne tudják érvényesíteni az érdekeiket, és az ellenzéki pártoknak fontos feladata ezeket az intézményeket gerilla módszerekkel újjáépíteni – mindaddig viszont szembe kell nézni azzal, hogy az egyedül maradt sértettekkel szemben egy szekértábort kovácsolt bully áll.
Jobb választás vagy kevésbé rossz választás?
Bár az eseményen felszólalt még Andor László volt EU-biztos, egy panelbeszélgetésen pedig részt vett Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus és Kováts Eszter politológus is, érdemi újdonság egyedül Cas Mudde beszédében hangzott el.
A sztárprofesszor azzal kezdte, hogy Nyugat-Európában nincsenek átfogó politikai-ideológiai trendek, ugyanis az látszik, hogy a pártpolitika széttöredezett, egyre több formáció kerül a parlamentekbe és fogyóban vannak a 40-50 százalékos pártok. Mindeközben azonban az az egyensúlyi állapot állt be, amelyben a rendszerellenes pártok 10 százalék körül, vagy akár afelett stabilizálódtak, ami azt jelenti, hogy az országok többségében a három legerősebb közé kerültek.
A széttagoltságból azonban adódik, hogy a kormányzáshoz legalább 3 párt koalíciója kell, viszont ha meg akarják kerülni az anti-establishmentet, akár 4-5 pártnak is együtt kell működnie. Ez nem csupán azzal jár, hogy nehézkesebbé válik az együttműködés, hanem azzal is, hogy a végén mindig ugyanazok kormányoznak, a „kartellszerű” berendezkedés pedig épp azoknak a populistáknak a malmára hajtja a vizet, akik azzal kampányolnak, hogy egy szűk vezető elit látszatvitákat rendez a soraiban, de valójában ugyanazok állnak az ország élén, akárhogy is hívják őket.
Ahogy Dobrev is arról beszélt, hogy a szociáldemokrácia visszaesésben van és tenni kell ez ellen valamit, úgy Mudde is megerősítette a balközép erejének folyamatos csökkenését, de messze nem tartja apokalipszisnek azt, ami történik. Szerinte a szociáldemokrata szavazók alapvetően a mainstream jobboldali, illetve a zöld pártokhoz vándoroltak, de nem a szélsőjobbhoz – igaz, ez a trend Közép-Kelet-Európában bonyolultabb, mert gyenge a pártok ideológiai profilja, és cserébe rendszeresen változik is. Azt is hozzátette: a közhiedelemmel ellentétben a szocdemekre nem mindig a fehér munkásosztálybeli férfiak szavaztak, mert a munkások jó része is jobbra húzott, és nem esett elég szó a felsőbb rétegek baloldaliságáról sem, mára pedig a munkásosztályról szinte lehetetlen homogén tömbként beszélni.
A kérdés tehát, amelyre Mudde végül válaszolt, kétrétű volt: egyfelől, hogyan lehet a populistákkal felvenni a harcot, másfelől hogyan lehet mindezt szociáldemokrata eszközökkel megtenni. Az szerinte vegyes sikert arat, ha megpróbálják átvenni a jobboldali, például bevándorlásellenes narratívákat, az viszont biztos, hogy idősödnek a választótáborok és emiatt a szocdemek nehezebb helyzetbe kerülnek a maguk fiatalabb bázisával – kiemelkedő tehát a potenciál a fiatalokban, igaz, az ő megmozgatásuk különösen nehéz feladat.
Mudde szerint tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a populisták a demokrácia nevében ássák alá a demokráciát, Magyarországon például alkotmányba foglalták a demokráciaellenes létet, a kisebbségjogok, a bíróságok és a média szabadságának eltemetését. A politológus úgy véli, a szélsőjobboldaliak egyre inkább művelt választók, viszont felhívta a figyelmet arra, hogy nem érdemes nagyobbnak tartani a radikálisokat annál, mint amekkorák: ő úgy látja, a jobboldali szavazók (többsége) számára az Orbán- vagy Trumpfélék nem a legjobb megoldást jelentik, hanem valami ellen szavaznak, amikor rájuk voksolnak. Szerinte a demokraták és a liberálisok nem tudták mainstreamesíteni magukat, s ami még fontosabb: az elmúlt 20 év válságaira, 9/11-től 2008-on és a Covidon át a háborúig, nem tudtak választ adni arra, hogy miért legyünk szolidárisak.
Éppen ezért az ennek kárára felépült autoriter rezsimek lebontása hosszú idő lesz: mint mondja, a hosszútávú átalakulásokat kell figyelni, mert láthatóan a Covid sem tudta átalakítani az emberek gondolkodását egyik percről a másikra. Mudde csak itt, a legvégén említette meg,
hogyha a DK egyáltalán átvenné a hatalmat, akkor is évtizedek kitartó munkája kellene a liberális demokrácia visszaépítéséhez.
