A finoman nyitó, de még mindig a világ egyik legsötétebb diktatúrái között számontartott közép-ázsiai ország első számú európai partnerként emlegeti Magyarországot. De mit akarunk mi Üzbegisztántól?
Bár Kína a hitelből ide tervezett Fudan Egyetemmel nagyon magára húzza a figyelmet a magyar kormány barátainak számító diktatúrák közül, azok, akik szerint az emberi jogokat sárba tipró országokkal csak a feltétlenül szükséges esetekben kellene együttműködni, szembesülhettek egy újabb baráttal, Üzbegisztánnal.
Üzbegisztán világban betöltött szerepe nyilván összehasonlíthatatlan Kínáéhoz képest, ezért a külpolitikában a morális kérdésekre is fogékony réteg hajlamos csak legyinteni arra, hogy Szijjártó Péter milyen gyakorisággal tűnik fel Taskentben mostanában, de márciusban Orbán Viktor is ellátogatott oda, akkor derült fény arra, hogy beindul egy közös krumpliüzlet is. A jó viszony azonban nem merül ki a gyökérzöldség termesztésében: kaptunk ajándékmaszkokat a koronavírus alatt tőlük, és 2019-ben már belengették, hogy a Wizz Air is közvetlen járatot indíthat a közép-ázsiai, egykori szovjet tagköztársaságba.
A közelmúltban ezenkívül bejelentették a Magyar–Üzbég Startup Programot, de terjeszkedik arra az OTP, és a Magyar Labdarúgó Szövetség is szakmai együttműködést jelentett be öt másik közép-ázsiai ország mellett üzbég partnerével. Júniusban pedig az MTI arról számolt be, hogy tízfős egyetemi delegáció részvételével megtartották a Magyar–Üzbég Rektori Fórum megnyitó ülését Taskentben.
Orbán Viktor és az üzbég elnök, Shavkat Mirizojev március 30-án írt alá együttműködési megállapodást, ez tíz dokumentumot tartalmaz, ezek között szerepel kereskedelmi megállapodás, atomenergiával kapcsolatos és finanszírozási. A cél a kétoldalú kereskedelem 100 millió dollárra, azaz úgy 30 milliárd forintra duzzasztása, ennek nagyjából a felénél járunk most, tehát egy közepesen túlárazott magyar stadion áránál. A látogatás előtt mindenesetre Mirizojev elmonda, hogy Magyarország lesz Üzbegisztán legfontosabb európai partnere – idézte fel a hvg.hu-nak a Szabad Európa üzbegisztáni állomásának újságírója, Pahvalon Turgonov.
Hogy miért érti meg ilyen jól egymást a két ország vezetése, arra csak tippelni lehet: a közös emlékek a Szovjetunióról, a magyarok hol erősebben, hol gyengébben hangoztatatott kapcsolódása a török világhoz, illetve a magyarok belépése a Türk Tanácsba mind szerepet játszhatott, de lehet, hogy csak piaci okai vannak. “Nagy szüksége van Üzbegisztánnak külföldi befektetésekre, különös tekintettel a fő bevételt jelentő agrárszektorban. A kormány privatizációt hirdetett meg, de nagyon lassú az átmenet a szovjet típusú tervgazdálkodásból a piacgazdaság felé, a legtöbb külföldi befektetőt pedig visszatartja a korrupció. A kormány minden befektetőt szívesen fogad, főleg olyanokat, akik nem törődnek az emberi jogokkal és a demokráciával. Kína és Oroszország a két legfontosabb partnerünk” – mondta Turgonov.
Bár a közös programokról nem sokat árul el sem a magyar, sem az üzbég kormány, utóbbinak nemcsak gazdasági okokból hasznos, hogy szoros kapcsolatban állnak egy európai országgal, hanem politikailag is, hiszen így valamivel növeli a gazdasági mozgásterét a két környékbeli nagyhatalom között. “A legtöbb üzbég nem sokat tud Magyarországról, sem az Orbán-kormányról, sem Orbán demokráciával vagy a migrációval kapcsolatos álláspontjáról” – mondta az újságíró.
Kemény diktatúra nem várt szövetségessel
Üzbegisztán nyilván összehasonlíthatatlanul kisebb súllyal rendelkezik a világban a jelenleg az Egyesült Államok ellenpólusát jelentő Kínához képest, viszont az ország a maga nemében még súlyosabb diktatúra, mint Kína: a nagyjából 30 milliós ország a Szovjetunió szétesése után is maradt a személyi kultusszal kiegészített úton, és bár Iszlam Karimov elnök 2016-os halála óta valamivel nyitottabb országgá vált, a Freedom House elemzése szerint még így is Azerbajdzsánnal és Belarusszal említhető egy lapon az ország szabadság- és politikai jogokat tekintve.
Az üzbég piac viszont kinyílt, persze van is honnan nyitni: az országra a mai napig alapvető hatással van Iszlam Karimov, aki a Szovjetunió alatt az árvaházból indulva Üzbegisztán első titkára lett 1989-ben, két évvel később pedig kikiáltotta a független Üzbegisztánt, ami önálló elnöki köztársaság lett. A hatalmat 78 éves korában bekövetkezett haláláig nem engedte ki a kezéből, az ötévente megtartott választásokra általában 90 százalék feletti eredményeket beírva magának. A máig ismeretlen okból elhunyt diktátor nem érte be a posztszovjet világ urainak szokásos módszereivel, és az ellenzék, szabad sajtó és úgy általában bárminemű kritika ellehetelenítése mellett nagyban épített például a kötelező gyermekmunkára: csoportosan szedték bárminemű ellentételezés nélkül az ország fő gazdasági lábának számító gyapotot. Ehhez kapcsolódva sikerült kiszárítania az Aral-tavat is.
Karimov, ha arany szobrokat nem is emeltetett magának, azért az ország büszkeségének számító Szamarkandban a friss házasok állandó hagyománya az ő szobra előtt fényképezkedni a ceremónia után. Ezen még akár mosolyoghatnánk is, de azon már nem lehet, hogy eközben a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozott az elnök kritikusainak kínzása, évtizedekre börtönbe zárása, de a kényszermunkában elégtelenül teljesítőket is azzal próbálják jobb teljesítményre sarkallni, hogy a hideg vízzel teli árokban kell állniuk mozdulatlanul egész nap. 2005-ben tömeggyilkosságot is rendezett, akkor az elnök narratívája szerint 200 szélsőséges iszlamistát lőttek le a csapatai Andezson főterén, valójában valószínűleg 1500 elnyomás ellen tüntető halt bele az állami terrorba. Az elnök simán megúszta a komolyabb nemzetközi szankciókat, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a 2001. szeptember 11. után Afganisztánt támadó Egyesült Államoknak kellett egy partner a környéken, Karimov pedig beillett a képbe már csak azért is, mert az iszlám építészet legnagyobb teljesítményeinek országában páros lábbal tipornak el minden vallást, így magát az iszlámot is.
Karimovnak a mai napig ingyenesen látogatható múzeuma üzemel Taskentben: a város talán legjobban ápolt részén angolul is megtudhatják a látogatók, hogy világszinten is a legjelentősebb politikusok közé tartozott a diktátor, aki nemcsak nagy politikus, de kiváló sportoló, és úgy általában makulátlan ember is volt. Ezt bizonyítva különböző stílusban készült festmények is találhatók róla, hol tigris, hol csecsemő, hol pedig az univerzum előtt saját maga társaságában.
A halála utáni helyzet is pontosan úgy nézett ki, mintha még mindig a Szovjetuniót látnánk: az utódlásért folytatott harc szellemében eltüntették az egykori pénzügyminisztert, Rusztam Azimovot (ő 2018-ban 14 évet kapott kínzásért), ezzel el is hárult minden akadály Shavkat Mirizojev elől. A katonai hátterű egykori miniszterelnök Karimov bizalmi embereként felügyelte a mostanra betiltott gyermekmunkát is magába foglaló gyapottermelést, de megerősített információk szerint személyesen adta ki a hatóságoknak, hogy az adósságba került gazdáknak akár a palát is levehetik a házuk tetejéről, ha nem tudnak fizetni. 88,6 százalékot kapott teljesen jelentéktelen ellenfeleivel szemben, akik között többek közt ott volt egy, aki csak a választás miatt börtönben töltötte az ezt megelőző 22 évet, amiért bírálni merte Karimovot.
Mirizojev kemény múltjához képest meglepően nyitottá tette Üzbegisztánt: bár elődjét továbbra is példaképként emlegette, rövid idő alatt lecserélt minden hozzá köthető embert, és a szakértők szerint reformerként szeretne bevonulni az ország történelmébe. Bár az ország továbbra is a legelnyomóbb diktatúrák közé tartozik, az elnök gazdasági nyitása miatt legalább munkahelyek születtek, miközben már az is nagy büszkeségnek számított, hogy 2018-ban hosszú idő után először egy újságírót sem zártak börtönbe. Elődjével szemben ellátogatott a Parlamentbe is, ahol bár az általa is lelkesen kínzott emberek nem kerültek szóba, meglepően őszinte beszédet tartott arról, hogy az országban eluralkodott a korrupció, és változtatni szeretne ezen. Egy évvel később bezáratta az ország leghírhedtebb börtönét, a rabok tucatjának halálra kínzásának helyszínéül szolgált Jaszlikot, ahova főleg iszlám extrémizmus vádjával vittek be embereket.
A Karimov-érához képest létezik már egy viszonylag szabadabb sajtó, és kommunikál is az emberekkel a vezetés, az emberek pedig hangosabban is panaszkodhatnak manapság.
Ez a változtatás odáig még nem ért el, hogy ne legyen betiltva a teljes ellenzék (májusban tiltották el az Igazság és Fejlődés pártot az októberi választásokon való indulástól hamis aláírásokra hivatkozva), kialakuljon valamiféle vallásszabadság, és bár mára már nem jellemző, hogy kritika miatt börtönöznének be civileket, 2020-ban a koronavírusra hivatkozva kriminalizálták az álhírek terjesztését, ami sokak szerint más témában is ellehetetleníti a nyilvános vita lehetőségét. Ugyanebben az évben nagy port kavart egy rendőrőrsön őrizetben brutálisan megvert üzletember halála: a férfit meggyilkoló három rendőr ellen látványos nyomozás indult, először váltak nyilvánossá kínzásokról szóló adatok. Augusztusban kiadatták Kirgizisztánnal Bobomurod Abdullajev újságírót, akit azzal vádoltak, álnéven működtet az üzbég vezetéssel kritikus hangot megütő oldalt a közösségi médiában, de más ellenzéki aktivistáknak is folyamatos megfélemlítéssel és zaklatásokkal kell szembenéznie.
Bár korrupcióról beszél az elnök, a saját lányának már hivatalba lépésekor felépíttetett egy dollárok százmillióiba került palotát, ami felett a légteret is lezárták, és nem kommunikálnak semmit róla, mi is ez az épület, amiről csak annyit tudni, hogy egyrészt az UNESCO által a világörökségnek nyilvánított helyre húzták fel, másrészt többek közt Olaszországból hozattak bútorokat.
Ennek fényében nem is meglepő, hogy Mirizojev októberben sima újraválasztásra készül. Talán ennek is a jele, hogy egyetlen új ellenzéki pártot sem jegyeztek be a választásra, mivel az elnök kiadta, minek kell megfelelnie egy esetleges új erőnek: “Meg kell teremteni a megfelelő környezetet ehhez. Ismerniük kell az emberek problémáit, át kell tudni élni ezeket a problémákat azokkal, akikkel ugyanazt a vizet itták és ugyanazt a kenyeret ették” – mondta.
Nagyon úgy tűnik, hogy egy régimódi diktatúrából modern diktatúrává váló Üzbegisztánt látunk magunk előtt, ezt támasztja alá Pagvalon Turgonov véleménye is: “Már nem tekintik annyira totalitárius diktatúrának Üzbegisztánt, mint az előző rezsim idején, de nehéz lenne azt mondani, hogy a valódi demokrácia felé halad az ország. Pár piaci reform a demokratizálódás részének tűnhet, de létezik egy kifejezés: “autoriter fejlesztés” (authoritarian upgrading – a szerk.), ami azt takarja, amikor az autoriter rezsimek alkalmazkodnak a globalizációhoz.”
