Bocsánat, hogy konyhai hasonlatot hozok, de talán így, sarkítva jobban meg tudom mutatni, hogyan látom ezt a problémahalmazt. Szóval, körülbelül olyan ez, mint mikor egy háziasszony összeszedi egy sütemény hozzávalóit, amiben benne van egy finom desszert lehetősége, aztán nem vesz elő receptet, hanem csak úgy összedobálja a hozzávalókat, beteszi a végeredményt a kamrába, és nem foglalkozik azzal. Hetek múlva előveszi a megromlott, penészes valamit, és kiabál, hogy mi ez, és az alapanyagokat, meg azok készítőit vádolja a kudarc miatt. Pedig a hiba nem azokban volt, hanem benne, aki nem megfelelően dolgozott azokkal. A megromlott anyagból pedig nagyon nehéz lesz újra használhatót varázsolni. Abban az állapotban már szinte lehetetlen.

Az iskolai erőszak is valahogy így alakul. A rendszer működési hibái hozzák létre. Számomra egy látlelet ez, olyasvalami, ami ráadásul pontosan megjósolható volt. Legalábbis a terepen dolgozva, a családok, a szegregált iskolák, és a feladatait betölteni nem képes intézményrendszer szintjéről megtapasztalva ezt az egészet, már sokkal korábban világosan látszott, hogy ez megtörténhet. De hiába volt jelzés sokfelől, a döntéshozói szint ezekről nem akart tudomást venni, és most sem ez történik – sokkal inkább a hibáztatás és a hatósági eszközök újra hadba állítása.

A megoldáshoz most már bizonyára azok az eszközök is kellenek, mert a probléma jelen állapotában, a mostani középiskolásoknál, már nem tudom, hogyan kezelhető. Azt hiszem, őket már elveszítettük. Nemcsak azokat, akik ütöttek, hanem azokat is, akik elnézték, szórakoztak rajta, nem akadályozták meg. Az pedig, hogy miért és hogyan jutottunk idáig, igazából most sem érdekli a rendszert. Éppen ezért a helyzet romlik tovább, az esetek egyre korábbi életkorban fordulnak majd elő, és növeljük tovább a problémát, ami most még az iskolában mutatja a jeleit, de ne legyen kétségünk afelől, hogy kikerül majd az épületeken kívülre is.

Meggyőződésem, hogy minden kezelhető pedagógiai eszközökkel, ha azokat a megfelelő életkorban és a megfelelő háttér meglétében használjuk. Az iskolának pedagógiai eszközöket kell használnia. Ami problémát okoz és okozott mindig is, az az, amit megfelelő háttérnek nevezek. A család, a közösség, a szocializáció, amelyekkel, ha nem foglalkozunk, amelyeket, ha nem hangoljuk össze a gyerekek oktatásával, amortizálja annak hatásait. A megfelelő háttér kialakítása során nagy részt szintén alkalmazhatók pedagógiai eszközök, de nem minden esetben. Van ugyanis olyan helyzet, amikor az nem használ, csak a hatósági út. Amikor már olyan mélyre kerültek a tudások, készségek, és olyan túlélési stratégiák társultak, hogy azon már nagyon nehéz fogást találni. A pedagógiai eszközöket azonban mindig előre kell venni, és a kettő (a pedagógia és a hatósági út) ötvözésével dolgozni a változások eléréséig.

Az iskolai erőszak jelensége egy összetett problémahalmaz hozadéka. Megpróbálom szintenként megmutatni, hogyan látom.

Az első szint a családé. Amit ugye könnyű hibáztatni, elítélni, hiszen a gyerek nevelésének elsődleges színtere, melyhez mindenki megfelelő szülői felelősséget vár el, jelzem, jogosan. Ám azon kevésbé gondolkodunk el, hogy mitől lesz egy család olyan, amilyen. Miért nem tudnak megfelelő hátteret adni a szülők a gyerekeik fejlődéséhez? Ha megnézzük ezeket a problémás családokat, azt látjuk, a szülők is úgy kerültek ki az iskolából, hogy az különösebb nyomot nem hagyott rajtuk. Alapkészséghiányosan, szakma nélkül léptek ki az intézményből, és hamar rátaláltak azokra a túlélési stratégiákra, amelyekkel boldogulnak. Ha még egy generációt nézünk ezekben a családokban, a kép ott is, nagyszülői szinten is hasonló. Tehát kimondhatjuk: ezek az emberek sem a családjukból, sem az iskolától nem kaptak olyan tudást, amelyekkel másfelé tudnák kanyarítani az életüket.

Ha van módunk ezeknek a családoknak a mindennapjaiba belenézni, akkor tovább sötétedik a kép. A családon belüli verbális és fizikai erőszak, a konfliktuskezelések módja, a mesélési, beszélgetési kultúra hiánya, a szocializáció a születéstől olyan hatással van a gyerekekre, melynek nyomán ők mentálisan (is) sérülnek. A sérüléseik egymásra halmozódnak és kialakítanak bennük egy olyan viszonyulást, világképet, amely az utóbbi években mindenhol egyre negatívabb képet mutat. Mert rárakódnak a modern kor hatásai, a virtuális világ, a fogyasztói társadalom kihívásai, a média manipuláló hatása. Ezekkel szemben pedig a tudás és képességhiány miatt védtelenek. Nem tudják megfelelően azonosítani az érzelmeket, nem tanulják meg kezelni az indulataikat. Sajnos azt is látnunk kell, hogy amit a családok mindennapjaival kapcsolatban leírtam, az nem csak a szegénységben élők problémahalmaza.

A szükségletekhez, a 21. századi jólét attribútumaihoz való viszonyulás, a családon belüli kapcsolatok átrendeződése formálja a gyerekeket. Aki otthon azt a mintát látja, hogy a felnőtt erőből sikeresen pozícionálja magát, s így a hierarchia csúcsára kerülve bármit megtehet, az ilyenné akar válni. Mert uralkodni máson jobb, mint alárendelt szerepben lenni. Aki a közösségben, rokonok között, vagy az utcában, a faluban, a településrészen is ugyanilyen mintákat lát maga körül, annak mindez megerősítés, hogy ez az ő útja. Annak a gyereknek a fantáziájában is az jelenik meg, hogy ő a legerősebb, ő parancsol mindenkinek, mindegy, hogy az felnőtt vagy gyerek. A nárcisztikus énje kórosra változik, és ha nem kap korlátokat, mindez csak tovább erősödik.

A korlátokat pedig nem adja meg a család. Ahogy nőnek, a gyerekek vagy uralkodnak a felnőtteken, és a testvérek „lemeccselik” egymás közt az erőviszonyokat, vagy olyan mértékű elfojtásban van részük, hogy terepet kell keresniük az általuk felépített minta megéléséhez.

Korlátokat szabhatna az iskola is. Ami azonban már eszköztelenné vált azzal a problémahalmazzal szemben, amit a gyerekek behoznak magukkal a tantermekbe. Megnézhetjük mindenhol az íveket, alsóban még csak-csak boldogulnak velük, felsőre aztán felborul minden. A középiskola szintjén pedig már olyan mértékű a probléma, amire nem lehet hatni.

A szegregálódó vagy szegregált iskolák ma remek terepet nyújtanak e negatív folyamatok megerősödéséhez.

Már az alapozó szakaszban nem tudják azokat a fejlesztéseket megadni, amire felsőben építeni lehetne. Mert ezekhez a gyerekekhez másféle módszertan szükséges, olyan, ami készségfejlesztő szemléletű. Szakmai segítő is kellene a pedagógus mellé: pszichológus, gyógypedagógus, fejlesztő pedagógus, logopédus, szociális munkás. Csoportbontás, hogy mindenkire elég idő és figyelem jusson. Mindez azonban hiányzik. A gyerekeket viszont nem hagyják osztályt ismételni, maximum egyszer, inkább tovább görgetik a problémát, mert tudják, ahogy nőnek, még több probléma kerül elő, és egyszerűen nem tudják beilleszteni a két évvel idősebbet a kisebbek közé.

Így aztán feljutnak felsőbe, ahol viszont főleg az alapkészségek hiánya miatt nem képesek haladni a diktált tempó szerint. Egyre kevésbé értik a tantárgyakat, mert ahhoz egyre többet kellene olvasni. Aztán feladják ezt a vonalat, és másfele keresgélnek. Mert őket nem érdekli az, amit a tanár mond, fontosabb lesz a pozíciójuk a kortárs csoportban, jön hát a deviáns viselkedés, amivel az érdeklődés középpontjába kerülhetnek és kivívhatják a többiek figyelmét. Minél inkább uralják a terepet, annál magabiztosabbak lesznek. A pedagógus pedig eszköztelen, hiába próbál korlátokat állítani. A gyerekek egy idő után már nem tűrnek semmit. Megérzik, hogy felülkerekedtek.

Ha a tanár mégis megpróbálja valahogy mederben tartani a dolgokat, a gyereknek ott a háttér, a szülő, aki mindig az ő pártját fogja, anélkül, hogy meggyőződne a történtek igazságtartalmáról. Berontanak az iskolába “rendet tenni”, ami szólhat a másik gyerekről, aki szerintük az övékét megbántotta – vagy a pedagógusról. Ez újra megerősíti a gyereket abban, hogy neki mindent lehet. Neki nem parancsol senki.

Ez a kép ma a szegregálódó vagy szegregált iskolák felső tagozataiban tipikus. Innen lépnek át ezek a gyerekek a középiskolába, ahonnan a legtöbb iskolai erőszakról szóló eset a nyilvánosság elé kerül. Ami ott van, a szakképző iskolákban, az napjainkban a magyar közoktatás legszomorúbb kórképe. A kihangosodó tragikus események mellett sokkal súlyosabbak a mindennapok.

Újra és újra megéljük a szakképzés átszervezését, de nem nyúlunk vissza a probléma gyökeréig, legalább az általános iskoláig. A döntéshozók egyszerűen nem értik meg, minden kudarcos program ellenére sem, hogy ezen a szinten már nem lehet kezelni a problémát, hogy megoldás sosem lesz, ha nem próbálnak meg az általános iskola szintjén beavatkozni. Amíg olyan szakpolitika van, ami támogatja az oktatási szegregációt általános iskolás korban, és nem próbál tenni valamit a helyzet megoldására, nem lesz változás.

Azt a generációt, amelyik most tanul, elvesztettük.

Ők ugyanazokat a viszonyulásukat termelik újra, ugyanazokkal az életstratégiákkal, mint a szüleik. Talán csak annyi a különbség, hogy a globális hatások miatt még nagyobb problémák elé nézünk majd velük, mint a szülők generációjával.

A kérdés az, lesz-e politikai szándék arra, hogy a folyamatot megállítsuk? Megértik-e a döntéshozók, hogy ekkora társadalmi problémát nem lehet hatósági eszközökkel kezelni? Szembenéznek-e úgy a problémával, hogy értsék is a miérteket?

És főleg: látják-e a felelősségüket ebben az egészben, vagy valamiféle torz igazságérzetet emlegetve ássák tovább az árkot a társadalomban – addig, míg mindannyian belezuhanunk.