Nincs annál bosszantóbb, mint amikor egy bevetésre szánt harckocsit nem lehet beindítani, amikor egy vadászgép alkatrészhiány miatt nem emelkedhet a levegőbe, vagy amikor a légvédelmi rakétarendszer annyira elavult hogy már semminek a lelövésére nem alkalmas. Ezek az anomáliák sajnos sok európai hadseregben előfordulnak, ezért is vette fel prioritásai közé az Európai Bizottság új elnöke, Ursula von der Leyen – korábbi német védelmi miniszter - azt, hogy a következő EU költségvetésben több pénzt kell juttatni az úgynevezett Európai Védelmi Alapnak, amely a védelmi kutatásokat és a hadseregek harckészségének növelését támogatja.

A korszerű, 21-ik századi védelmi technológiára épülő fegyverzet hadrendbe állítása azonban csak az érem egyik oldala. Még ha az európai NATO-tagállamok komolyabban veszik is kötelezettségüket és GDP-jük két százalékát valóban hadseregeik korszerűsítésére fordítják, marad a hatalmas kérdőjel, hogy kik azok, akik ezeket a modern fegyvereket használni is tudják majd.

Az európai hadseregek szinte kivétel nélkül komoly toborzási problémával küszködnek. A legtöbb nemzeti hadseregből hiányzik a szükséges létszám 10-15 százaléka. A német Bundeswehrből, amelynek létszámát Berlin 180 ezer főről 200 ezerre szeretné növelni, éppenséggel 20 ezer, a korszerű technikához értő vagy arra kiképezhető katona nincs meg. A különböző EU-tagállamok katonai vezetése szinte mindenütt azt látja, hogy toborzási kampányaiknál a magángazdaság olyan szektoraival kényszerülnek reménytelenül versenyezni, amelyek sikerrel szipkázzák el előlük a nélkülözhetetlen számítástechnikai vagy egészségügyi szakembereket, orvosokat, a korszerű haditechnikát működtetni és karbantartani képes személyzetet. Egyes tagállamok fontolóra vették, vagy már újra be is vezették a sorozást, mások drága toborzási kampányokat indítottak be a siker reményében.

Minden EU tagállam más és más módon próbál úrrá lenni azon, hogy polgáraik közül egyre kevesebben választanak katonai karriert. Az Egyesült Királyság, Franciaország és Spanyolország e tekintetben különleges eset: ők felveszik hadseregükbe a volt gyarmataikról származó jelentkezőket. A brit hadseregben karriert futhatnak be a Nemzetközösség országaiból vagy Máltáról, Ciprusról illetve az Ír Köztársaságból érkező jelentkezők is. Spanyolország hasonló politikát követ: hadserege nyitva áll a latin-amerikai volt spanyol gyarmatokról származó – és természetesen spanyolul beszélő – férfiak és nők előtt. Egy kivétel azonban akad: kubai származásúak ne is próbáljanak jelentkezni, még akkor sem, ha Miamiban vagy az Egyesült Államok más részén, kubai emigráns szülők gyermekeként látták meg a napvilágot. Ami pedig a francia hadsereget illeti: ebben külföldiek ugyan nem csinálhatnak karriert, a hires-hírhedt speciális csapattestben, az Idegenlégióban viszont igen, jóllehet csak igen kevés EU-polgárt vonz a légiós katonai szolgálat. Ez leginkább az Európán kívülről, a volt gyarmatokról származó, franciaajkú emberek gyűjtőhelye.

A más nemzetiségűekkel szembeni enyhe diszkrimináció még a fejlett EU-tagállamok hadseregeiben is fellelhető. A dán hadseregbe jelentkező külföldi EU-polgárok maximum csak altisztek lehetnek, tisztek azonban nem. Hasonló a helyzet Luxemburgban: az őrmesteri csillag a legtöbb, amire egy, az országban legalább három éve már ott élő nem-luxemburgi számíthat, míg a ciprusi fegyveres erőkbe jelentkezőknek még azt is bizonyítaniuk kell hogy legalább valamelyik felmenőjük ciprusi volt.

A konfliktushelyzet feloldásának egyik lehetséges módja a nemzeti hadseregek megnyitása más EU-tagországok katonai szolgálatra alkalmas polgárai előtt. Erről – szakértői szinten – több tagállamban elkezdtek már beszélni. A német Der Spiegel szellőztette meg tavaly decemberben, hogy a német védelmi minisztérium azt fontolgatja: a létszámhiányt enyhítendő a Bundeswehr-beli karriereket más EU tagállamok polgárai számára is elérhetővé kellene tenni. A lap szerint a stratégiai tervezéssel foglalkozó német katonai vezetők lelki szemei előtt az a körülbelül 500 ezer, 18 és 24 év közötti lengyel, olasz vagy román EU-s polgár lebeg, akik Németországban telepedtek le. A minisztérium a sajtójelentésre hivatalos formában semmilyen módon nem reagált, mégis a Der Spiegel az egyetlen olyan lap, amely ezt a háttérben lappangó témára váratlanul felhívta a közvélemény figyelmét

A jelenlegi 28 EU tagállamból csupán kettő, Belgium és az Ír Köztársaság rekrutál mindenféle korlátozás nélkül külföldieket hadseregébe. (Komoly különbség közöttük persze, hogy az Ír Köztársaság hagyományosan semleges állam és nem is tagja a NATO-nak.) Az, hogy egy tagállam él-e ezzel a lehetőséggel avagy sem, természetesen nemzeti kormányzatának szuverén döntésén múlik.

Belgium már 2004-ben, tehát az akut emberhiány jelentkezése előtt megnyitotta hadseregét a többi EU tagállam illetve Svájc polgárai előtt. Az akkori döntés ma sem gerjeszt heves vitákat, valójában csak nagyon kevés belga vagy belga politikus van tudatában annak, hogy hadseregükben idegenek is szolgálhatnak. Ezek nincsenek sokan: összesen 162 külföldi – zömmel holland, francia és olasz – teljesít belga egyenruhában hivatásos katonai szolgálatot. A jelentkezőknek amellett, hogy beszélniük kell az ország három hivatalos nyelve, a francia, a flamand és német valamelyikét, ugyanazoknak a feltételeknek kell megfelelniük mint bármely belgának. A belgákkal egyenrangúan kezelik őket, bármilyen rangfokozatot elérhetnek és rendszeresen szolgálnak nemzetközi békefenntartó missziókban külföldön is. A belga hadsereg azonban (miként az ír is) nagyon kicsi: a 25 ezres sereg emberhiányát a soraiban szolgáló 0,7 százaléknyi külföldi nem orvosolhatja.

A Der Spiegel tavaly év végi cikke azonban egy valóban formabontó megoldási lehetőséget villantott fel. Európai katonai szakértők között ez a vita már jó ideje zajlik, és sokan vannak, akik úgy tartják, hogy a hadseregek létszámgondjain valóban úgy kellene enyhíteni, hogy az EU tagállamok politikai és katonai vezetése kezdjen el európai léptékben gondolkodni. A katonai szövetségek és szakszervezetek európai szervezete, az EUROMIL becslései szerint az EU-ban körülbelül 17 millió olyan polgár él, aki egy másik tagállamban telepedett le, ott lakik, dolgozik és beszéli az ország nyelvét. Ez a nemzeti hadseregek számára komoly utánpótlásforrást jelenthet, mondja az EUROMIL, amely még nem formált hivatalos véleményt arról, támogatja, vagy ellenzi-e az “idegenek a hadseregben” ötletet, de támogatja, hogy vita kezdődjék a kérdésről.

A vitát nyilván érdemes lenne megkezdeni, mondta egy közelmúlt brüsszeli konferencián Sebastian Vagt, a liberális Friedrich Naumann Alapítvány védelmi kérdésekkel foglalkozó szakértője, mert nagyon sok a tévképzet az igencsak életrevaló javaslat körül. A kiszivárgott német ötlet például komoly aggodalmakat szült a szomszédos országokban, melyek attól tartanak, hogy a bérkülönbségek miatt – melyek a nemzeti hadseregek között sokkal élesebbek, mint a civil munkahelyeken - az országok egymástól csábítanák el a jelentkezőket. Így egyes nemzeti hadseregek mind nehezebben lennének képesek hivatásos katonákat felvenni, e gyengülésnek pedig a közös európai védelmi képesség látná a kárát.

Az elemző szerint viszont a belga és az ír példa megmutatta: ha a katonai pályát az országban már letelepedett, tartósan ott élő EU-polgárok előtt nyitják meg, és nyelvi készségek meglétéhez kötik, az eleve megelőzi, hogy ilyen versengés alakuljon ki a jelentkezőkért. A liberális német kutatóintézet szakértője szerint az az ellenérv sem áll meg a lábán, hogy vajon hogyan esküdhet hűséget egy spanyol állampolgár Belgiumnak és hogyan fogadhatja meg, hogy azt az élete árán is megvédelmezi? Sebastian Vagt rámutatott, hogy a jelenlegi európai keretek között elképzelhetetlen, hogy bármely EU-tagállam fegyveres konfliktusba keveredhetne egy másikkal. A kérdésnek a nemzetközi dimenziója a fontos: manapság már minden katonai misszió vagy akció nemzetközi keretekben zajlik és nem egyetlen tagállam megvédéséről hanem az Európai Unió egészének biztonságáról szól. Hasonlóképpen: bármely tagállam, amely a saját határait védi egyúttal az Európai Unió határát védelmezi.

Az elképzelés ellenzői a Der Spiegel cikkének megjelenése után azzal érveltek: a német katonák Németország szolgálatára és a német nép szabadságának védelmére esküdnek fel. Szerintük nehéz elképzelni, hogy tudna egy külföldi állampolgár ugyanilyen kötelezettséget felvállalni. A tervet támogatók ellenérvei nem kevésbé érdekesek és nem kevésbé meggyőzőek. Nehéz belátni, mondják, hogy mennyiben különbözik mondjuk Németország szolgálata és a német nép szabadságának megvédése Európa polgárai szabadságának megvédésétől? Ma a nemzetközi katonai missziókba – akár az ENSZ, akár a NATO vagy az EU égisze alatt működjenek is – mindig egy sor EU-tagállam küld csapatokat. Egy német katona, aki a NATO-erők keretében Litvánia és a többi balti állam légterét őrzi, ugyanannyira szolgálja ott Németországot, mint – mondjuk – Magyarország biztonságát. Vagy az az olasz haditengerész, aki az Indiai óceánon járőrözve hárítja el a kalóztámadások veszélyét, nemcsak Olaszországot szolgálja, de mondjuk Finnország biztonságát is növeli ezzel. Az ilyen missziókban szolgáló katonák ugyanis – nemzetiségüktől függetlenül – egyúttal Európa katonái is.