1988 decemberében a kormány úgy határozott, hogy több évtizedes szünet után újra nemzeti ünneppé nyilvánítják március 15-ét, 1989-ben a rendőrök gumibot helyett már kokárdát viseltek, az akkori ellenzék szabadon ünnepelhetett. Nem mindig volt ez így, 1986-ban például, a „lánchídi csatában” a hatóságok csapdába csalták és megtámadták az ellenzéki demonstrálókat, a karhatalom ütötte-vágta a felvonulókat. 1988. március 15-én pedig már az engedély nélküli tüntetés reggelén egy napra „preventív” őrizetbe vett a rendőrség kilenc ismert ellenzékit.

De 1989. február 11-én az MSZMP központi bizottsága határozatban ismerte el, hogy „a politikai élet pluralizálása – az adott hazai helyzetben – a többpártrendszer keretei között valósítható meg”, így az akkori március 15-e a viszonylag szabad hangulatban valósulhatott meg. Az ünnepre az állampárt is készült, a hivatalos ceremóniára hiába mozgósítottak, a beígért 50-60 ezer helyett jó, ha 15-20 ezren voltak.

A tömeget az ellenzék mozgatta meg, a 31 alternatív szervezet (köztük az MDF, az SZDSZ, a Fidesz, a Független Jogász Fórum, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Történelmi Igazságtétel Bizottság) hívására áradt a tömeg a hagyományos ellenzéki helyszínekre, elsősorban a Duna-parti Petőfi-szoborhoz, a Szabadság, a Kossuth és a Bem térre. Az ellenzéki megmozdulásokon 80-100 ezer ember volt az utcákon Budapesten, országszerte összesen még ennél is többen.

Ripp Zoltán történész a Rendszerváltás Magyarországon című monográfiájában a két legfontosabb politikai beszédnek két későbbi pártelnök, Kis János (az SZDSZ első elnöke) és Orbán Viktor (a Fidesz mai napig megkérdőjelezhetetlen vezetője) beszédét tartotta.

Kis János arról szólt hogy „1848. március 15-e két befejezetlen feladatot hagyott ránk: megvalósítani hazánkban a szabadság és demokrácia európai eszméjét, és kivívni a nemzeti függetlenséget.” A magyarok többször is kísérletet tettek ennek a feladatnak a beteljesítésére a 20. században, de a forradalmakat mindig vérbe fojtották. Kis békés átmenetet, nemzeti összefogást követelt. „Félmegoldásokkal azonban nem érhetjük be” – figyelmeztetett.

Orbán beszédét úgy kezdte, hogy:

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyar nemzet számára felállította a nemzeti függetlenség és politikai demokrácia európai mércéjét. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen kormány sem kerülhette el, hogy ezzel a mércével megméressék.

A harminc évvel ezelőtti Orbán szerint azt „a csődtömeget, amit a politikai hatalom birtokosai felhalmoztak nekünk, nem csak fiatalként, hanem apaként és nagyapaként is vállunkon kell majd hordanunk. A jövőt felfaló politika ma is folytatódik.” Beszéde végén egyenlő jogi és gazdasági feltételeket követelt a politikai szervezetek működéséhez, azt, hogy zárják ki a pártszervezeteket a munkahelyekről, a nómenklatúra lebontását, valamint a pártszervezetek kizárását a rendőrség, honvédség soraiból, a Munkásőrség feloszlatását. (Ez utóbbi követelések – kiegészülve azzal, hogy csak a választások után legyen-e köztársasági elnök megválasztása – később a négyigenes népszavazás kérdései lettek.)

Bánkúti András

Tamás Gáspár Miklós is felszólalt aznap, a filozófus az állampártnak azt üzente, senki nem bízta meg őket az uralkodással, az ellenzéknek pedig azt, hogy ideje lenne fölhagyni a torzsalkodással és az ábrándkergetéssel, helyette építkezni kellene.

Ripp azonban a leghatásosabb beszédnek az MDF nevében felszólaló író, Csengey Dénes szavait tartotta, ő a Magyar Televízió épületének lépcsőjén, a Szabadság téren szólt a tüntetőkhöz.

Sokan azt hitték, vagy azt akarták elhitetni, hogy ide, a Magyar Televízió székházához egy ostromló tömeg készülődik, a fenyegetés és a rombolás szellemétől vezérelve. Mondjuk ki együtt fennhangon, hogy ez nem igaz! Mondjuk ki együtt fennhangon, hogy rosszul ismernek bennünket azok, akik csőcseléknek tartanak, rosszul ismernek bennünket, azok, akik azt hiszik, hogy dúlásban és pusztításban leljük örömünket! Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk! És ugyanígy ne féltse tőlünk senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk.

Cserhalmi György színművész a lépcsőn állva felolvasta a békés ellenzéki tüntetés szervezői által közösen megfogalmazott 12 pontot.

„Mit kíván a magyar nemzet? Szabad, független, demokratikus Magyarországot.

1. Valódi népképviseletet és többpártrendszert. Biztosítsák a választások szabadságát és tisztaságát.
2. Rendőrállam helyébe jogállamot. Érvényesüljenek az emberi jogok, legyen bírói függetlenség.
3. Szólás-, sajtó-, lelkiismereti és oktatási szabadságot. Számolják föl a hírközlés állami monopóliumát. Oszlassák föl az Állami Egyházügyi Hivatalt.
4. Jogot a sztrájkra. Ne korlátozzák az érdekvédelem, a követelés és a szolidaritás szabadságát.
5. Méltányos közteherviselést, a közkiadások társadalmi ellenőrzését. Szüntessék meg az egyéni és csoportos kiváltságokat. Adják meg mindenkinek az emberhez méltó élet alapfeltételeit.
6. Észszerű gazdálkodást, működő piacot, a tulajdonformák egyenjogúságát. Állítsák le a pénzemésztő és környezetpusztító nagyberuházásokat, szüntessék be a veszteséges vállalatok támogatását, vessenek véget a vállalkozás és a lakosság megsarcolásának.
7. A bürokrácia és az erőszakapparátus leépítését. Oszlassák föl a Munkásőrséget és az Ifjúgárdát.
8. Szabadságot és önrendelkezést Kelet- és Közép-Európa népeinek. Szűnjék meg Európa katonai, gazdasági és emberjogi kettéosztása.
9. Semleges, független Magyarországot. Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről. Töröljék a magyar ünnepek sorából november 7-ét.
10. Felelős kisebbségi és menekültpolitikát. A kormány lépjen föl a nemzetközi fórumokon a magyar kisebbségek védelmében. Szűnjék meg a rendőri szemlélet és a jogtalan megkülönböztetés a romániai menekültek ügyében.
11. Nemzeti önbecsülést. Vessenek véget a történelemhamisításnak. Adják vissza a nemzetnek címerét.
12. Igazságot '56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak. Nyilvánítsák nemzeti ünneppé október 23-át.”

Cserhalmit kerestük most, de nem szeretett volna nyilatkozni a harminc évvel ezelőtti eseményekről. A Magyar Hangnak adott interjút, de az 1989-ben történtekre való visszaemlékezést ott is hárította. Úgy tudjuk, Cserhalmi végtelenül csalódott azzal, ahogy a rendszerváltás után alakultak a dolgok. Mostani lapinterjújában azt mondta, legszívesebben elfelejtené az elmúlt harminc évet, azt is, hogy 1989. március 15-én ő olvasta fel az ellenzék aktualizált 12 pontját, kiábrándult. Úgy látja, akkor és ott még minden rendben volt, de azóta szinte semmi nem teljesült a követelésekből.

Harminc éve az este végén közösen ment be a köztévébe a már említett Csengey, Andics Jenő (a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága osztályvezetője) és a fülbevalós Deutsch Tamás.

A harminc évvel ezelőtti március 15-e után nyolc nappal megalakult az Ellenzéki Kerekasztal. Az akkori százezres tüntetés és a közös ellenzéki fellépés nagy lökést adott a rendszerváltásnak.

(Cikkünk elkészültéhez elengedhetetlen segítséget nyújtott: Murányi Gábor írása a HVG-ben, Révész Sándor publicisztikája a Népszabadságban, akkori videófelvételek, a Beszélő folyóirat, illetve Petőcz György Csak a narancs volt és Ripp Zoltán Rendszerváltás Magyarországon c. könyve.)