Egyre dagad a kormányközeli média, a független média pedig az agónia szélén tántorog - a kormányközeli médiakonglomerátum hosszú távra rendezkedik be, évtizedekig fenntartható rendszer épül ki a szemünk előtt. Az egyre szürkébb médiasokszínűségért túl egyszerű lenne a kormányt vagy a társadalom közönyét bírálni - súlyos elmaradások vannak a rendszerváltás óta. De a lényeg ugyanaz: a kritikus tömeg már egy ideje leginkább a megbízható információkat olvassa és hiszi el. Egy médiaelemzővel beszéltünk.
Miközben a kedves olvasó tikkadtan kutat egy árnyat adó fa, egy hűsítő vízfelület után, vagy a tejfölös-sajtos lángos szája szélét zaklató maradékát próbálja meg letörölni, a kormányhoz közeli médiaberkekben lázas bevásárlások zajlanak. A hőségriadóban az emberek egy médiapiaci hír láttán leginkább arra képesek, hogy ropogósra sült szemhéjuk lezárják és délutáni alvásba fogjanak.
Holott az történik, ami 2010 óta folyamatosan: a magyarországi médiapluralizmus, -sokszínűség egyre halványabb, azaz a társadalom egyre kisebb eséllyel jut hozzá nem a kormányzati szempontok szerint megírt hírekhez. Ezt már Polyák Gábor, a Mérték Médiakutató Kft. vezetője mondja el a hvg.hu-nak. A Népszabadság bezárásában kulcsszerepet játszó Heinrich Pecina osztrák üzletember MDM nevű cége nemrég vette meg az utolsó független vidéki lapokat kiadó Russmédiát (az ügyletet az Együtt most megtámadja a Médiahatóságnál), most pedig ciprusi cége feltőkésítette a magyart 7,2 millió euróval, ami szintén nagy bevásárlásokra enged következtetni - úgy tűnik, a nyomtatott sajtó letarolása után az interneten is tovább terjeszkedik a cég.
Évtizedekig ez lesz
Amit lehet, bedarálnak, amit nem, kivéreztetnek,
szól Polyák egymondatos értékelése a médiapiaci eseményekről és tendenciákról. A médiasokszínűség nem szűnt meg teljesen, a piacon állnak még ellenzéki, kritikus médiumok - a Fidesznek nem is érdeke teljesen beszántani mindent, mert felmutathatja, hogy tessék, van itt ellenzéki média. De az ellenzéki médiumoknál egyre rosszabbak a körülmények. Azzal a húzással, hogy a kormány 2014-ben központosította az állami cégek, intézmények reklámozását a Nemzeti Kommunikációs Hivatal (NKH) létrehozásával, a közintézmények kezéből kikerült a reklámozási lehetőség. Az dönt, hogy az NKH melyik ügynökségekkel szerződik, és azok rendre kormányközeliek, és valahogy inkább a Habony-Vajna-Mészáros triász lapjaiban, weboldalain, tévéiben vagy a közmédiában hirdetnek.
Mondhatná valaki, hogy majd jönnek a választások 2018-ban, győz az ellenzék, és mindent visszacsinál, normalizálódnak a médiaviszonyok - hát nem. Polyák úgy látja, a most kiépült és továbbépülő rendszert évtizedek alatt lehet csak lebontani. A médiapiacról szinte teljesen eltűntek a tőkeerős, megbízható befektetők, tulajdonosok, a kormányzati propagandagépezet pedig egyre függetlenebb, színesebb gazdasági háttérrel bír, amely akkor is működőképes lesz, ha elzárják egy esetleges kormányváltás miatt az állami pénzcsapokat. És akkor ellenzékben ez a propagandagépezet majd olyan folyamatos össztüzet zúdít majd egy új kormányra, hogy az attól koldul. A széles gazdasági háttér abban is segít, hogy a veszteséges termékek továbbra is megjelenhessenek, finanszírozhatóvá váljon a teljes médiaportfólió.
Politikai tétje és jelentősége már nincs az újabb bevásárlásoknak, lefedték azt a kellő mennyiségű néptömeget, amelyhez el kell juttatni a kormányzati propagandát, és lehetőleg más ne háborgassa őket, mondja Polyák. Épp a fenti rendszer hosszú távú érdekeit szolgálják inkább a bevásárlások.
Kevesen tudnak olvasni a sorok között
Rendre előjön a médiapiaci cikkekben az olvasók felelőssége: miért nem érdeklődnek a saját életüket befolyásoló média helyzete iránt, miért nem tesznek többet a hiteles, kormánykritikus média fenntarthatóságáért. A közönség egyfelől nem tanult meg kritikus lenni, nem sajátította el a propagandaüzenetek, politikai üzenetek kritikus befogadásának képességét, vagyis azt, hogy felismerje, itt most megvezetnek, valamit le akarnak nyomni a torkomon. De ezt nem szabad neki felróni, mondja Polyák, ebben ludas az iskolarendszer, a rendszerváltás utáni kormányok és elit, amely ezt nem tartotta fontosnak. Illetve nem tartotta kifizetődőnek - a politikusaink az utóbbi 25 évben egyszer sem gondolták úgy, hogy a választóikkal dialógust kell folytatni, mert nem bíztak az emberekben, inkább próbálták manipulálni őket. Oktatás és képzés nélkül pedig nem elvárható, hogy a választók széles rétegei felfejtik a minden hájjal megkent politikai guruk által összerakott kampányokat, egyoldalú üzeneteket.
Szeretjük mondani, hogy a kádárizmusban megtanultunk a sorok között olvasni, de ez illúzió, Polyák úgy látja, ezt az értelmiségiek szűk rétege mondta magának. És van felelőssége a médiának is: 2010 előtt a média túlságosan betagozódott a jobb-bal felállásba, elfogadta a szekértábor logikát, elvétve jelent meg benne törekvés a párbeszédre. Így 2010-re egy sérülékeny myilvánosság jött létre, amelyben az egyik oldal médiája lassan felszámolódik. Ma már ott tartunk, hogy a független médiumokat olyan nagyon látványos kézi vezénylés nélkül is be lehet dönteni, el lehet sorvasztani. Mert a Fidesz-barát média szélesedése együtt jár azzal is, hogy elszívják a levegőt a maradék elől.
