Csütörtök délután a konzervatív történészről, Hóman Bálintról tartottak akadémiai vitát. A Veritas Kutatóintézet Horthy-kori kutatócsoportjának vezetője, Ujváry Gábor arról beszélt, hogy milyen nagytudású történész volt Hóman Bálint, illetve, hogy pályája elején liberális indíttatású volt, akit a Tanácsköztársaság idején történtek közelítettek a konzervativizmus felé. Arról is beszélt Ujváry, hogy a pénztörténészként komoly szaktekintélyre szert tett Hóman különböző vezető posztokat kapott a tudományos és a kulturális életben (Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Nemzeti Múzeum), s közben reformkonzervatív lett, és csak a harmincas évektől érintette meg őt a szélsőjobboldali gondolatrendszer.

Az Orbán-kormány 2013-as rendelete alapján megalapított intézet vezetője szerint Hóman jó viszonyban volt – feleségeik révén - Gömbös Gyulával, az 1932-36 közötti miniszterelnökkel, így hatott rá a fajvédő nézetrendszer is, de Ujváry kitért arra, hogy a későbbi „zsidótörvények megszövegezéséhez” Hómannak „semmi köze sem volt”. Hóman egyébként 1932-38 és 1939 között volt kultuszminiszter. Vallás- és közoktatási miniszterként pedig hozott jó szakpolitikai döntéseket is, így a nyolcosztályos iskolarendszert ő kezdte kialakítani, és a paraszti sorból származó tehetséges fiatalok ösztöndíjjal való támogatását is elősegítette. Így a második világháború után, amikor Hóman már a népbíróság által elítélt háborús bűnösként börtönben ült, politikájának egy részét éppen ekkor valósították meg. (A nyolcosztályos általános iskola 1945 után vált egyeduralkodóvá, és a „fényes szellők” nemzedéke, a népi kollégiumokból kikerült diákok is átmenetileg fontos szerepet játszottak a háború utáni években.)

Zavar az érvekben

Ujváry érvelése már a saját előadásában is megingott egy pillanatra, amikor arról beszélt, hogy Hóman viszonya „némileg megromlott” Angyal Dáviddal, egykori tanárával, a híres történésszel. Ennek oka pedig Hómannak „a zsidótörvények megszavazásában játszott szerepe” volt. Ujváry sem kerülhette meg tehát a Hómannak a magyar történelem egyik legsúlyosabb időszakában játszott szerepét. Szerinte is Hóman „egyre inkább jobbra tolódott”, „a jobboldali radikális eszmék is megihlették”, és a nagypolitikában „helytelenül határozta meg a követendő irányt”. Bár utólag könnyű okoskodni Ujváry szerint, hiszen a harmincas-negyvenes évek fordulóján csak a német és a szovjet orientáció között lehetett választani Magyarországon. Hóman hiába próbálkozott szerinte a nyugati hatalmakkal való kapcsolatfelvétellel, így végül is „kisebbik rossznak tekintve” ezt, a „feltétlen németbarátság” jellemezte őt. Ezt Ujváry végzetes tévedésnek nevezte, s Hómant szelektív antiszemitának nevezte, mármint hogy a néhai miniszter a nem asszimilált zsidóságot tartotta „ellenségnek”, majd megemlítette, hogy Hóman „óriási hibákat” követett el, és „egy nyilvánvalóan bukásra ítélt politika bűnös intézkedéseihez asszisztált”.

 

Kevésbé kerülgette a forró kását az Ujváry után felszólaló másik történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, az OSZK-1956-os Intézet munkatársa, Ungváry Krisztián. Ő arról beszélt, hogy a zsidótörvények meghozatalában igenis komoly szerepe volt Hómannak. Minderről a hvg.hu-n már írtunk. korábban már minden fontosabb részletet áttekintő cikket közölt. Ezt a kérdést ugyanakkor új kontextusba helyezte Ungváry: Hóman szerepét a zsidótörvények előkészítésében és meghozatalában a népbírósági perben és az eljárás során adott vallomásaival vetette össze.

Hóman rehabja a politika rehabja?

Hómant a háború után ítélték el, mint olyan háborús bűnöst, aki a világháborúba való belépésről döntött 1941-ben, az akkori kormány tagjaként. E népbírósági verdikt alól bűncselekmény hiányában a Fővárosi Törvényszék idén posztumusz felmentette a néhai kultuszminisztert, mert az 1941-es kormányülésről rendelkezésre álló információk alapján nem bizonyítható tettének szándékossága.

Ungváry szerint azonban a háborús bűntett alóli felmentés nem jelenti azt, hogy Hómant – ha erről külön döntöttek volna 2015-ben – fel kellett volna menteni (az egyébként kisebb büntetési tétellel járó) népellenes cselekmények vádja alól. Konkrétan a zsidótörvények és a zsidók diszkriminálása esetében már nem lenne ilyen egyértelműen kedvező Hómanra nézve a kép (de ezt a Fővárosi Törvényszék idei ítélete nem vizsgálta az MTA doktora szerint). Ungváry utalt arra, hogy Hóman rehabilitációja azért emelkedett szimbolikus jelentőségre, mert erről a Nemzeti Fórum egyik nemrégiben rendezett tanácskozásán is szó esett. Ungváry ugyan a Hóman rehabilitálását kezdeményező Varga Istvánt idézte ennek kapcsán, de a Nemzeti Fórum honlapján Lezsák Sándor nyilatkozata is olvasható: eszerint „Hóman Bálint néhai kultuszminiszter rehabilitálásának története a rendszerváltoztató folyamatnak is a története”.

Vagyis Ungváry szerint „Hóman Bálint rehabilitációja, annak a politikának a rehabilitálását is jelenti, ami a két világháború között volt”. Mint ismeretes, ennél többről is szó van: Székesfehérváron szobrot is akarnak állítani Hómannak, mint a város egykori országgyűlési képviselőjének, aki sokat tett a megyeszékhely fejlesztéséért. A kormányzat által egy pályázat során 15 millió forinttal támogatott szobor felállítása ellen hazai és nemzetközi zsidó szervezetek tiltakoztak, és a hvg.hu információi szerint diplomáciai körökben is aggodalmat keltett már az ügy.

Hazugságok sora

Ungváry előadása ezért is vált fontossá, hiszen a történész felidézte, hogy a népbírósági per és eljárás során Hóman nyilvánvaló valótlanságokat mondott saját szerepéről. Így például nem mondott igazat akkor, amikor azt állította, hogy „csak akkor volt hajlandó a zsidókérdést kézbe venni”, ha arra a kormány többi tagja ösztökélte. Ezzel szemben Ungváry szerint Hóman „magától és felszólítás nélkül is tervezeteket készített elő”, például Darányi miniszterelnök 1938-as győri beszéde után egy nappal. (Éppen Ungváry mutatott rá korábbi könyveiben arra, hogy Darányi beszéde nemcsak az erőltetett iparosítás, a háborús fegyverkezés politikájának a meghirdetése volt, hanem a zsidóság kezdődő diszkriminációjával is egybefonódott – a háborús programot ugyanis a zsidóktól elveendő forrásokból tervezte a kormány finanszírozni.)

Ugyanakkor Ungváry szerint még a háborús bűntett kapcsán is hazudott Hóman az ellene folyó eljárásban: amikor a hadiállapotot szentesítő kormányülésről kérdezték, azt állította, hogy „a németek részéről burkolt fenyegetésről volt szó”, ám ez nem igaz Ungváry szerint, vagyis Magyarország nem német fenyegetésre támadta meg a Szovjetuniót. Ráadásul Ujváry értelmezésével szemben Ungváry azt emelte ki, hogy Hóman a zsidóságot alapvetően fajnak tekintette, és nem az asszimiláltság fokától tette függővé a diszkriminációs intézkedések egy részét. (Ezzel Ujváry megállapítását a szelektív antiszemitizmusról akarta cáfolni Ungváry.)

 

Különösen érdekes, hogy a történész kiemelte: a zsidók ellen hozott törvények, jogszabályok közül egyet Hóman személyesen terjesztett elő a parlamentben, másokat pedig előkészített. Egyelőre nem tisztázott azonban az MTA doktora szerint, hogy milyen szerepet játszott Hóman a kormánypárt úgynevezett „zsidóbizottságában”, ahol feltehetően szó esett a zsidóságot érintő diszkriminációs intézkedésekről is. Ungváry szerint miniszterként és politikusként Hómant a zsidóság számaránya foglalkoztatta, az, hogy a magyarság ne kerüljön „kisebbségbe”, azaz a fontosabb gazdasági és politikai pozíciókat keresztény kézbe adják. Ungváry szerint a zsidóság országból való teljes eltűnése is szerepelt Hóman intenciói között, s a miniszter szerint az országban nyugtalanságot keltettek volna a „félmegoldások”. (Ujváry olvasata ezzel megint csak ellentétes, szerinte Hóman a nem asszimilált zsidókat tekintette ellenségnek, mint már említettük.)

A zsidók kiszorításáról is hazudott

Hóman több más hazugságát is felemlegette Ungváry, aki szerint az 1945-46-os vizsgálat idején a miniszter nem mondott igazat a zsidók kiszorításáról sem. Eszerint Hóman azt állította, hogy ez nem volt cél, hiszen ez addigra már megtörtént. Ám Hóman minisztersége idején, 1941-ben még számos területen pozícióban voltak a zsidónak minősített személyek. Így a gazdaságban nem hajtották végre teljesen még a meghozott jogszabályokat sem, de a törvények is engedélyeztek ekkor még bizonyos százalékban pozíciókat a zsidónak minősített személyek számára.

A numerus clausus, azaz a zsidóság felsőoktatásbeli továbbtanulása esetében is „lódított” a miniszter: nagyjából úgy próbálta beállítani az általa hozott korlátozásokat, mintha azok egy „alsó” határértéket jelentettek volna a harmincas években, vagyis hogy legalább annyi zsidónak minősített személy tanulhasson tovább, mint amennyit a törvény meghatároz. (A valóság persze éppen ellentétes volt, felső korlátokat húzott az állam a továbbtanulásnál, sőt maga Hóman még a középiskolák egy részére is kiterjesztette a korlátozásokat.) Az értelmiségi munkanélküliség felszámolására indult program szintén kapcsolódik Hóman tevékenységéhez Ungváry szerint. Ez a valóságban szintén a zsidóság diszkriminációját jelentette, mert nem a munkahelyek számának növelésére, hanem arra koncentráltak, hogy az értelmiségi posztokat ne zsidók, hanem keresztények töltsék be.

Ungváry végül felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak a 2015-ös rehabilitáció idején nem tért ki a bíróság a népellenes bűntettekre, tehát a zsidósággal szembeni intézkedésekre Hóman kapcsán, hanem már az 1946-os népbírósági ítélet sem foglalkozott ezzel. Ungváry szerint ennek oka az volt, hogy a bíróság kínosan kerülte már 1945-46-ban is a „zsidó” szó emlegetését, nem akarták, hogy „zsidó bosszúnak” tűnjenek az 1945-46-os népbírósági ítéletek. Ezt azonban nem tudta elkerülni akkor a bíróság, a közvélemény egy része a háború után mégiscsak így tekintett a perekre.