A szakképzés tervezett átalakítása a kommunista munkaerő-tervezés gyakorlatára hasonlít leginkább, amely különböző érdekek mentén egyre többeket terel rossz képzésbe – véli az oktatáskutató. Nem igaz, hogy kevés a szakmunkás, a baj az, hogy a végzetteknek csak az egyötöde helyezkedik el a saját szakmájában.
Képzeljünk el egy autógyárat, ahol a gyártás végén kikerült kocsiknak csak a 20 százaléka működne autóként, a többi vagy nem működik, vagy valami egészen más funkciója lenne. Erre ez a gyár a termelékenység javítása érdekében még több autót gyártását határozza el.
Bár minden hasonlat sántít egy kicsit, mégis ez juthat eszünkbe a kormány legújabb – az előző években hozott saját intézkedéseit is felülíró – oktatási tervezetei kapcsán. Ezeknek az elvi alapja most is a miniszterelnök (és e témában komoly tanácsadója, az iparkamarai elnök) és a szakképzésért felelős államtitkár által gyakran hangoztatott „túl sok a diplomás és túl kevés a szakmunkás”-elképzelés.
Két koncepció, egy cél
A munkaerő-piaci elemzések mind cáfolják ezt a mítoszt, a kormány mégis ragaszkodik hozzá, és megoldási lehetőségeket is felvázolt. Ezt szolgálta a 2010 óta bevezetett összes közoktatási – és különösen a szakiskolai átalakítás. Ez utóbbinak része volt többek között, hogy négyről háromévesre csökkentette a képzést, szinte lenullázta a közismereti tartalmakat (heti 5-6 órára!), a gyakorlati képzésre helyzete a hangsúlyt, a szakképzést kiemelték a közoktatásból és a Nemzetgazdasági Minisztériumhoz rendelték.
Nem is titkolják, hogy a cél, mesterségesen csökkenteni a gimnáziumi férőhelyek számát, és a gyerekeket a szakképzés felé terelni. Két oktatási koncepciót is kidolgozott 2015 elejére a kormány, az egyiket, a köznevelési iskolaszerkezet átalakításáról (9 évfolyamos általános iskola, szakgimnáziumokra átkeresztelt szakközépiskola, szakközépiskolára átkereszetelt szakiskola) szóló előterjesztést már bemutattuk. A másik a szakképzés legújabb reformelképzeléseit írja le (és több tekintetben – pl. iskolaszerkezet, alaptanterv, tankönyvek – írja felül az eddigi változtatásokat), illetve erősen kritizálja a közoktatási rendszert.
Mindezt erősen szofisztikáltan a dokumentumok úgy írják le, hogy a reformok számos eleme már megvalósult a közelmúltban, de a hosszú távú eredményekhez szükség van azok kiszélesítésére. Ami különösen aggasztó, hogy a tervezetek szerint felmenő rendszerben már a következő, 2015/2016-os tanévtől életbe lépne az új – talán minden eddiginél átfogóbb, bonyolultabb – reform. Ilyen sebességgel ez borítékolhatóan újabb kaotikus tanévet fog eredményezni, maga az erről szóló kormány-előterjesztés is felhívja a figyelmet erre a kockázatra.
Kompetenciamérés mint pályaválasztás – még csak terv
Hetekkel ezelőtt kiszivárgott, csütörtökön a Magyar Nemzet megint elővette, hogy gyakorlatilag a 7. évfolyamosok számára az állam döntené el (és nyilván a szakképzés irányába „hajlana a keze”), mely pályára mehetnek. Egy olyan megoldást ír le a dokumentum, hogy az évfolyam végén lebonyolított kompetenciamérés eredményei alapján derülne ki, kik azok a szerencsés kevesek, akik gimnáziumokba mehetnek, kik azok, akik a szakgimnáziumokba, és kik azok, akik a szakközépiskolába.
Az NGM csütörtök délután cáfolta, hogy döntés született volna ez ügyben. Mint közleményükben írták, „amennyiben a későbbiekben ilyen felmérés bevezetésére sor kerül, annak eredménye a diákok számára nem kötelezettséget, hanem ajánlást, iránymutatást jelent, ettől függetlenül szabadon dönthetnek majd a pályaválasztásról”.
Egyébként – mint írtuk – az NGM-koncepcióban azt is meglebegtetik, hogy célszerű volna a tankötelezettség korhatárát újra visszaemelni, de az NGM ezt is cáfolta.
Most tekintsünk el attól, hogy a kompetenciamérések funkciója nem arra való, hogy szelektálja a gyerekeket, és attól is, mennyire hazug átkeresztelni a szakközépiskolákat szakgimnáziumokká (így, ugyebár a statisztikák szerint nem fog csökkeni a gimnazisták száma). Koncentráljunk inkább az elérendő célra: a szakmunkás végzettségűek felduzzasztott arányára, és így a munkaalapú gazdaság megnövekedett munkaerő-szükségletének kielégítésére.
Öt végzettből egy helyezkedik el
A szakiskolai koncepcióban több helyen is szerepel egy adat, amit a hangzatos kommunikációk során jótékony homály övez: Magyarországon a tanult szakmában elhelyezkedés aránya mindössze 20 százalékos. Azaz csak minden ötödik gyerek helyezkedik el – a szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebében – a saját szakmájában.
Megkérdeztük a Nemzetgazdasági Minisztériumot többek között arról, hogy szerintük miért orvosolja hatékonyan a „kevés a szakmunkás-problémát”, ha minél többen szereznek ilyen bizonyítványt, ha egyszer nem helyezkednek el. Két hét után kaptunk nehezen értelmezhető választ: „A munkahelyi környezetben történő tanulás erősítése az oktatási rendszereken belül, a foglalkoztatottságot is egyértelműen javítja. Ennek érdekében a Kormány szeretné elérni, hogy a vállalati képzőhelyek száma és a képzési lehetőségek bővüljenek, a duális képzési formában részt vevők száma pedig növekedjen”.
A magyar szakképzési átalakítás példaországa Németország. Ott viszont 60 százalék felett van az elhelyezkedési arány (és ez is csak azokat jelenti, akiket a duális képzés gyakorlati képzőhelye foglalkoztat tovább, azaz a szakmában való tényleges elhelyezkedés ennél még nagyobb). Ez felveti azt a kérdést is, hogy a magyar gazdaság képes-e egyáltalán a szakmunkástanoncok gyakorlati felkészítésére, illetve fel tudja-e szívni a képzett munkaerőt.
Ahogy a közoktatási koncepció a lengyel oktatási modellt, a szakiskolai koncepció a német duális modellt ültetné át magyar viszonyokra. Mint írtuk, az előbbit teljesen torz – és így veszélyes – módon. A duális modell adaptálására ugyanez igaz. Több alapvető különbség is van ugyanis a magyarított és az eredeti duális modell között.
Mit tud a német modell?
A német gyerekek eleve 9 évig járnak alapiskolába, sőt sokan 10 évig, több mint hétezer tanórán vesznek részt, míg Magyarországon a nyolcéves általános iskolában összesen alig több mint 5300 órájuk van. Sőt, Németországban egyre többen érettségi után kezdik el a szakképzést.
Míg a németeknél – a több szakóra és a jobb alapképzés miatt – a sokkal jobb alapkészségekkel rendelkező diákokat a vállalatoknál is mestervizsgázott, szakképzett oktatók tanítják az adott szakmákra, Magyarországon semmilyen pedagógiai végzettséggel nem rendelkeznek a szakoktatók. Ott egy jól működő gazdaság szereplői finanszírozzák döntő részben a gyakorlati képzést, és ők is határozzák meg azokat a szakmákat, amelyekre a beiskolázás megtörténhet. Nálunk – mint azt maga Czomba Sándor államtitkár mondta – az állam fizet és ő diktálja (nyilván nem függetlenül gazdasági érdekcsoportoktól) a képzési területeket is.
Ebből az is következik, hogy a német vállalatok saját maguknak képzik a munkaerőt (ezért is a jó elhelyezkedési arány), míg Magyarországon sok cég leginkább az ingyen munkaerőt látja a tanoncokban. A német szakmunkások – a jobb alapkészségekkel és közismereti tudással, a hosszabb tanulási idővel – továbbépíthető tudást kapnak, míg a magyar gyerekek – a lenullázott közismerettel, a rosszabb alapkészségekkel, az aktuális igényeket kiszolgáló képzéssel – egy zárt tudást, amivel nagyon nehéz akár már egy technológiai váltáshoz is alkalmazkodniuk.
A kulcs az általános iskola
Abban minden oktatáskutató egyetért, és a szakképzési kormányzat is mindig hangsúlyozza, hogy a terület már egy hozott problémát kapott örökül, jelesül, hogy az alapfokú oktatásból belépők képzettsége gyakran rendkívül gyenge. Ez konkrétabban annyit tesz, hogy a szakiskolába kerülők nagy része gyakorlatilag funkcionális analfabéta, a legalapvetőbb matematikai műveleteket sem tudja elvégezni, motiválatlan, kudarcos.
Eddig ezt a kényszerpályát úgy próbálták kezelni a szakképzőkben dolgozó pedagógusok, hogy megpróbálták kisebb-nagyobb sikerrel valamennyire felzárkóztatni a diákokat. Most nemhogy erre nincs idő a 3 éves képzés során, de a közismereti órák drasztikus csökkentésével gyakorlatilag rendszerszinten lemondtunk róluk.
Érettségizhetnek a szakik?
Mint Mártonfi György oktatáskutató a hvg.hu-nak elmondta, az alapkérdés valóban az, hogy mit tudunk csinálni a 7-8. évfolyammal. A kompetenciamérésekből ugyanis az derül ki, hogy az általános iskola utolsó két évfolyama gyakorlatilag funkcionálisan nem működik, a szakiskolába bekerülő gyerekek ezen évek alatt sem matematikából, sem szövegértésből nem fejlődnek semmit, ők ellátatlanok maradnak. A közoktatás nem tud mit kezdeni a rosszabb tanulókat, az alsó egyharmaddal.
A szakember egyébként leszögezi, hogy a kutatások szerint a szakmunkásokat tekintve a munkaerőpiacon minden területen minőséghiány van, de mennyiségi hiány szinte alig. Úgy véli, a szakképzés átalakítása a kommunista munkaerő-tervezés gyakorlatára hasonlít leginkább, amely különböző érdekek mentén egyre többeket terel rossz – a tartós munkaerő-piaci integrációt és a tartós versenyképességet nem garantáló – képzésbe.
Azt viszont jó üzenetnek tartaná Mártonfi, ha megszüntetnék a szakiskola zsákutca-jellegét. A tervek szerint ugyanis a 3 évfolyamos – szakközépiskolának átkeresztelt – szakiskolai képzés után lehetőség lenne két év után eljutnia a diákoknak az érettségiig. Azt ugyanakkor hozzáteszi, hogy az elégtelen alapkészségekkel az intézménybe lépő, ott közismereti fejlesztést nem kapó gyerekekkel ez leginkább illúzió. Czomba Sándor a nol.hu-nak mindenesetre reális lehetőségként vetette ezt fel. A lapunknak küldött NGM-válasz szerint „megfelelő alapkompetenciákkal érkező tanulók a szakiskolai 3 éves képzés sikeres teljesítésével rendelkeznek azokkal a tudáselemekkel és motivációval, amely biztosítja a további két év alatt az érettségire történő sikeres felkészülést”.
A legfontosabb változás – akár kompetenciaméréssel, akár mással oldják ezt meg –, hogy nagyon korán, 13-14 éves korban el kell dönteni (vagy eldönti az állam), hogy milyen pályára megy a gyerek.
A cikk elején felvázolt képzeletbeli autógyárban tehát ugyan tisztában vannak azzal, hogy a kocsik alváza gyenge minőségű, szétesős, ám úgy vélik, nem az ő problémájuk ennek kijavítása. Inkább egyre nagyobb számban szerelik össze az alig használható járműveket.
