„Ennek a térségnek nincs jövője, mert nincsen munka. Az emberek pedig éhesek, enniük kell és el fognak érte menni. Nyílt politikai vagy etnikai feszültségek nincsenek, de senki nem akar arra ébredni, hogy elvágták a torkát” – mondja a hvg.hu-nak Salátáné Debróczki Judit, a bódvaszilasi általános iskola igazgató helyettese. Hasonlóképp látja a helyzetet egész napos idegenvezetőm, Julika, az általános iskola harmadik osztályos tanulója, aki arra a kérdésre, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, először lemondóan azt a választ adja: „semmi. Nem lehetek semmi.”

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei edelényi kistérség az ország egyik leghátrányosabb helyzetű területe, ahol a nyilván tartott munkanélküliek aránya 28 százalék. A kistérség állami általános iskoláiban a mélyszegénységben élő, főként roma tanulók aránya sok helyen kétharmadhoz közelít vagy meg is haladja. A kistérség egyik legszegényebb faluja Bódvalenke, az egyik itt élő, roma kislány egy napját kísértük végig.

Tizenöten egy lakásban

Julika kilenc testvére közül sorban a hetedik, édesanyja, Rita éppen tízedik gyermekét várja. A népes, tizenöt fős család (kiegészülve Laura, a nagyobbik lány gyermekével és a második nagyfiú élettársával és gyermekével) Bódvalenkén, a freskófaluban él, ahol a jelenlegi egy főre jutó átlagos jövedelem egy helyi felmérés szerint 10-12 ezer forint. Bódvalenkén mindössze két embernek van munkája, akiket az önkormányzat foglalkoztat, a munkaképes korú népesség (a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat 2012. júniusi adatai szerint) 116 fő, de hasonló arányszámokat találhatunk a kistérség számos másik településén is. A faluban – a környező aprófalvakhoz hasonlóan – nincs általános iskola, se óvoda, minden gyerek Bódvaszilasra vagy Hídvégardóra jár át reggelente. Ritáék havi összjövedelme 70 ezer forint körül mozog, amelynek jelentős részét a háztartásban élő, kisgyermekes anyukák után járó Gyes, illetve Gyed tesz ki. Jelenleg egy nagyobb, fürdőszobás, önkormányzati lakást bérelnek.

Az egyik utolsó tanítási nap reggelén érkezem hozzájuk. Kutya nincs, se csengő, belépek egy bizonytalan jó reggelttel. Rita kócosan jön ki a szobából, ahol férje és két legkisebb gyermeke még alszanak. „Ne nézz szét, még nem tértünk magunkhoz.” Julika már felöltözve és hosszú, fekete haját rendbe téve, táskával a vállán vár. Nem túl lelkes. Fél hét sincs még. A másik szobában a három fiú is alszik, a legnagyobb lány, Laura a kétéves kislányát igazgatja. Reggeli nyomát nem látom. Julika kortyol párat a kólának nevezett neonszínű üdítőből és felkerekedünk.

El a romáktól

Az etnikai különbözőség az iskolában láthatóan nem okoz feszültséget a gyerekek között. „Alsóban ez egyáltalán nem jellemző. Ott, ahol többen vannak, a nem romák talán jobban elkülönülnek, de nem bántják egymást. Az elkülönülés inkább azért van, mert egy faluból érkeztek, egy óvodába jártak” – mondja Molnárné Nagy Anikó, Julika osztályfőnöke. „Az én osztályom például száz százalékig roma, de el kellett telnie egy kis időnek, hogy összebarátkozzanak – teszi hozzá az igazgató helyettes. – Az is igaz, hogy most már, hogy többen vannak a roma tanulók, a nem roma szülők elviszik a szendrői alapítványi iskolába a gyerekeket.”

Bódvalenkén a cukrász szakközépiskola jelenti az álmok netovábbját egy gyereknek

Stiller Ákos

Még útközben megtudom Julikától, hogy ismételte ezt az évet, de idén mindenből átengedik és, hogy a matekot, az informatikát és a testnevelést szereti, de az olvasást annyira nem. Kiderül, hogy holnap sportnap lesz az iskolában, de – mint mondja – attól őt eltiltották. Később kiderül, hogy azért nem megy, mert nincs megfelelő sportcipője. Ami rajta van, az már kicsi. Amikor csak teheti, még a tanteremben is leveszi, mert nyomja a lábát.

És mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – próbálkozom újra a kérdéssel valamelyik szünetben. Pék-cukrász! – feleli most lelkesen, a körülötte álló kislányokkal együtt. „Miért?” Vállat von. „Szereted az édességet?” Bólogat. Később Salátáné Debróczki Juditól megtudom, hogy azért népszerű a pék-cukrász képzés, mert ez van a legelérhetőbb távolságban, a 30 kilométerre található kistérségi központ, Edelény egyik iskolájában.  „A családok a kollégiumot a költségek miatt általában nem vállalják és az ingázás is költséges. Tavaly ballagott az osztályom, mindenkit felvettek valamilyen középiskolába, de nem mindenki tanul már” – mondja az igazgató helyettes.

A matekórán laptop és digitális tábla, játékos feladatok valamint a kedves és nyitott osztályfőnök fogad. Rövid terepszemle után megállapítom, hogy a tanító nénit és két szőke kislányt leszámítva az osztályban mindenki roma. Beülök a hátsó padba, Julika ügyesen számol, a gyerekek figyelnek, ki jobban, ki kevésbé. A figyelem aztán a következő órára elfogy – az olvasás, úgy tűnik, másnak sem tartozik a kedvencei közé. Azt viszont lelkesen, egymás szavába vágva mesélik, hogy a múltkor az egyik kislány papagájt talált az öltöző előtt és, hogy az egy különlegesen vidám nap volt. Néhány pillanatra egy készülő Hrabal regényben érzem magam.

Tornaórán, míg a gyerekek játszanak, az osztályfőnököt faggatom a mindennapos nehézségekről. „Az a legnagyobb probléma, hogy nem becsülik meg, amit kapnak. Hiába biztosítunk ingyen tankönyvet, a legtöbb gyereknek novemberre már nincs meg a felszerelése. Eltüzelik, ha elfogy a fa vagy nem tudom. A lényeg, hogy nincs meg.” Akkor mi az, amit megbecsülnek? – kérdezem. „A család nagyon fontos nekik. És a szeretetet megbecsülik. Ha az ember szeretettel fordul hozzájuk, azt nagyon tudják viszonozni. Meg hát, azon is sok minden múlik, milyen volt az éjszaka, veszekedtek-e a szülők, hányan aludtak egy ágyban. Sokan itt esznek először a nap folyamán, délben.” Nagyszünetben a gyerekek tejet kapnak, mi pedig az igazgató helyettessel folytatjuk a beszélgetést.

„Senki nem tudja, hogyan segítsen jól”

„A munkanélküliség óriási probléma, a térség összes fiatalját érinti. Itt vannak az önkormányzatok, meg az iskolák, mint lehetséges munkaadók. A gyárak megszűntek. Hogyha egyszer valaki kiesik a munka világából, nem talál vissza, az biztos. A feketegazdaság viszont kiválóan működik. Talán egy általános társadalmi etikai felkészültségre lenne szükség. Mert most sehol nincsenek normák, példaképek” – mondja az igazgató helyettes, amikor arról kérdezem, milyen megoldást tartana célravezetőnek a kistérség és az itt élő rengeteg roma gyerek felzárkóztatása érdekében.

Reménytelen kitörni a nyomorból

Stiller Ákos

Az állami szerepvállalásról Salátáné Debróczki Judit sommásan úgy vélekedik: „az egész napos iskola és a tanoda kötelezővé tétele elviekben jó lehet, de az az általános tapasztalat, hogy semmilyen fórumon, semmilyen szinten, senki nem tudja, hogyan segítsen jól. A piros és fekete pontok a kicsiknél még hatnak, a nagyoknál már nem. Az sem működik, ha büntetik a hiányzást, most ezeket a kormányhivataloknak kell jelenteni. Ezzel csak annyit értek el, hogy mi járunk a rendőrségre jelentgetni, de a hiányzások nem csökkentek. Most az állam arra törekszik, hogy az emberek gondoskodjanak magukról, mivel az előző, államtól függő helyzet nem hozott változást. Egyelőre nem tudni, hogy ez hova fog vezetni.”

Ebédnél a gyerekeket roma pedellus felügyeli, míg ők esznek, egy fiatal tanítónő elmondja, hogy nagyon szeret itt tanítani, bár eleinte adódtak nehézségek, mivel „erre, ami itt van” semmilyen szinten nem készítették fel a pedagógusképzés során. Megtudom, hogy a tanárképzők legtöbb gyakorló iskolája elitiskola, igazán hátrányos helyzetű gyerekekkel a fiatal tanítók csak élesben találkoznak, hiába felülreprezentált a roma gyerekek száma az ország általános iskoláinak 10 százalékában és Borsod megye iskoláinak egyharmadában.

A falu hírnöke

A buszon hazafelé Hidvégardóban felszáll Julika egy évvel idősebb bátyja és a haverjai, néhány kanyar után feltűnnek az első freskók. A projektirodánál Zsófi, Julika egyik legjobb barátnője vár minket: „menjünk az epres dombra”. De az messze van, nem baj, menjünk, megszavaztuk. „A szüleiteknek nem kellene szólni?” Vállat vonnak és kézen fognak. Végül is, mi baj történhet egy olyan úton, ahol a csúcsforgalom tulajdonképpen az a napi négy busz, amiből kettő már elment?

Elérünk az epres dombig, ahol ugyanakkor epret már nem találnak, kissé nyűgösen és csalódottan indulnak visszafelé. Egyszer csak rákezdenek a cigány himnuszra, kisebb-nagyobb szövegátdolgozással: „egész világ ellenségünk, űzött tolvajok közt élünk.” Közben a falu határában feltűnnek az első freskók, majd L.L. Junior slágerek és különböző szerelmes népdalok következnek. Közben folyik az információcsere, Zsófi a hidvégardói iskolába jár, szóval mindent részletesen meg kell beszélni, ki, kivel, mikor, mit, miért csinált.

„Ő a falu hírnöke – mondja Rita, miután hazaérünk –, ha történik valami, mindig ő az első, aki megtudja.” Később az is kiderül, azért tud Julika ennyi népdalt, mert amikor az asszonykórussal be kellett tanulniuk a szövegeket, az írni-olvasni nehezen tudó anyukáknak a kislányok tanították meg a szövegeket, míg meg nem jegyezték. Julika bablevest lapátol és kap egy szelet vakarót, meg egy pohár kólát is, amivel később az öccsével „bizniszelnek” a kerti, autóülésekből eszkábált hintán.

Ritáék házábanházban van víz (ami ritka kincsnek számít Bódvalenkén), most mégsem tudják használni, mert rosszul szerelték be a csöveket, az egészet szét kellene verni, de arra meg nincsen pénz, hogy utána helyrehozzák. A polgármester szerintük „semmit nem intéz el”. Hamar rátérünk a nehéz anyagi helyzetre és felvetődik a kérdés, akkor mégis miért vállaltak most még egy gyereket. „Már nem lehetett elvenni, mikor orvoshoz mentem. Ezt adta a Jóisten, hát felneveljük. Különben meg tisztességgel nevelem a gyerekeimet, nem csaltam meg soha az uramat, nem hagytam el a családomat, pedig gyakran elkívánkozom innen. Mégis kinek fáj, hogy lesz még egy gyerekünk? Legyen a mi gondunk.”

Később átmegyünk a projektiroda udvarára, ahol Esti Nóra felzárkóztató foglalkozásokat tart. Julika egy kinn felejtett mesekönyvből kezdi el felolvasni a Hamupipőkét. A herceges résznél tartunk, amikor megkérdezem, ő milyen férjet szeretne. „Semmilyet” – feleli. És gyereket? „Egyet. Úgysem lehet több, mert beteg a szívem, azt mondta a doktor néni.”

A projektirodán a foglalkozás után is nagy a nyüzsgés, míg valaki meg nem unja és hazaküldi a gyerekeket. Estefelé Julika körbevezet a szobájában, amin egyik nővérével osztoznak. A lakásból délután kiállító terem lett, ágya fölött Zoran Tairovicz szerb roma festőművész képei lógnak, aki Erzsébet királynő tiszteletére rendezte be lakásukban a bódvalenkei Albert Hallt. Miután Tairovicz befejezte a munkát – a legújabb freskó az ő házuk falára készült – és a gyerekek is kifecsegték magukat, lassan elcsendesül a ház, Laura, Julika nővére altatódalt énekel kislányának. Néhány nap múlva lekerülnek a királynő arcképei a falakról, ma éjszaka viszont királyi család alszik itt, akik holnap ünneplőbe öltözve fogadják a látogatókat.

Az írás a Mathias Corvinus Collegium es a Cook Communications együttműködésében létrejött Komáromy Gábor-ösztöndíj támogatásával jelent meg.