Nagyszerű és sikeres vállalkozás a Rubiconé, amely bár történelemnépszerűsítő magazinból már rég kinőtte magát (könyveket ad ki, tanárképzést szervez, portált működtet), mégiscsak leginkább névadó folyóiratáról a legismertebb. Nem lehet könnyű dolga Rácz Árpádnak, a Rubicon motorjának, hogy hónapról-hónapra érdekes írásokkal töltse meg a lapot, kiszagolja, milyen történelmi téma iránt van „kereslet”, mi van éppen a levegőben.

Rácz lapja azonban egyértelműen lekörözte a nyolcvanas évek népszerű történeti magazinját, a Históriát. Szerző- és olvasógárdáját is részben átcsábította, gusztusos megjelenése, aktualitása és problémaérzékenysége pedig biztosan elébe helyezik egykori mintaadójának, noha a Históriában ma is akadnak figyelemreméltó írások. Glatz Ferenc egykori nagy ötlete, hogy élvonalbeli történészek írjanak „tudományos-népszerűsítő” cikkeket a Rubiconnál is bevált. Mint ahogy saját újításuk is, hogy tematikus összeállításokkal igyekeznek kiszolgálni az olvasói igényeket. 895 forintért többnyire nem történeti monográfiákat kapunk (bár arra is volt példa!), hanem színes, olvasmányos, tematikájukban és megközelítésükben változatos egyveleget, ami sokszor nem csak könnyebben fogyasztható, mint egy komoly szakmunka, de tanulságosabb is.

Teleki Sámuel a vadonban. Magyar agyar

A történészek az elmúlt években nálunk is (újra) megtanultak népszerűsítő cikkeket írni, a piacgazdaság és a kiszélesedett nyilvánosság körülményei között felismerték, hogy nem húzódhatnak meg intézeti és egyetemi világuk rejtekében. A fiatalabb történészgenerációknak ma már természetes, hogy „prostituálják” tudásukat. Mit mondjuk, mi sem találunk abban semmi kivetnivalót, ha a történész nem csak a másik történésznek, hanem alkalomadtán a szélesebb közönségnek is ír. Mert hát a Rubicon esetében teljesen indokolt széles közönségről beszélni, azon maroknyi magyar folyóirat közé tartozik ugyanis, amelynek sikerültebb számait szélsebesen elkapkodják a standokról, és újra kell őket nyomni. A húszéves Rubicont rendszeresen tízezrek olvassák. A piacon méretteti meg magát, és képes a „kapitalizmus farkastörvényei” között is talpon maradni.

Új csapásirány

Nyilván olykor kompromisszumokat is vállalva. A fentebb dicsért tematikai, megközelítésbeli változatosság olykor fajsúlykülönbségekkel jár, a jó és értékes cikkek mellé becsúsznak kevésbé jobbak, néha olyanok is, amelyek egy magazinba gond nélkül bekerülhetnének, de egy történeti magazinba már nem.

A legújabb szám a vadászatról szól, és az alant olvasható morgolódásaim ellenére is érdemes számnak tartom. Javaslatom tehát: beszerezni és elolvasni!

A témaválasztás egyenesen briliáns, megvan benne az ínycsiklandozó kuriozitás, mégis sok minden általánost árul el az emberről és a maga történelméről. Mert hát, bármennyire is szeretné azt hinni a vadász, a vadászat nem csak a vad és az ő magánügye, mindenkor komplex társadalmi-közösségi jelenségről van szó. Akkor is, amikor célja az élelemszerzés, és akkor is, amikor a szórakozást, az „aktív pihenést”, a presztízst vagy az elkülönülést szolgálja. A vadászatnál egyszerre nyilvánul meg az ember ösztönvilága és nembelisége. E lapszámban a legjobb írások éppen azok, amelyek nem ragadnak le a vadászat vagy a vadászok puszta leírásánál, hanem másról, fontosabbról szólnak. A vadászattól elindulva új csapásokon haladnak.

Majtényi György kiváló társadalomtörténeti írása például az elvtársi vadászatok révén a létező szocializmus olyan felhőrégióiba nyújt bepillantást, amelyet mindig is legendák öveztek. Bemutatja az uralkodó osztály társadalmi reprezentációjának rendszerről-rendszerre öröklődő mintáit. Hadas Miklós a falkavadászat XIX. századi elterjedése kapcsán pedig azt vizsgálja, hogyan változik, szelídül meg a férfiuralmú társadalmi berendezkedés egyik ősi alapintézménye (a vadászat), és válik szabályozott keretek közt zajló, játékos és többesélyes passzióvá, sporttá. Felfogása szerint nem csak szociológiai, politikai, gazdasági vagy történelmi jelentőségű tehát Széchenyi meg Wesselényi buzgolkodása a falkavadászat és a lósport elterjesztése érdekében, hanem a civilizáció/a modernitás nyomán bekövetkező antropológiai változásokról is tudósít.

Széchenyi Zsigmond leopárd áldozatával. Szabad préda

A szenvedélyes vadásznak, persze, ma is aligha van fontosabb magánál a vadászatnál, az ő szívét biztosan megdobogtatják a pompás lőeredményekről, terítékekről, izgalmas kalandokról szóló híradások, de az ilyesféle írások inkább a Nimródba, mint a Rubiconba valók. A történelem iránt érdeklődő olvasó többször is azt érzi, ott érnek véget a cikkek, ahol el kéne kezdődniük. Az afrikai magyar vadászutazók arcképét felvillantó összeállításban például a kelleténél kevesebbet kapunk az expedíciók hátterét láttató tényekből. Mennyibe kerültek, hogyan lehetett őket megszervezni, milyen volt a gyarmati hatóságok, a helyi társadalom, illetve a vadászok kapcsolata? Az európai vadászkultúra afrikai térhódítása és a gyarmatosítás kapcsolata régtől ismert, kár, hogy erről itt említés sem esik.

Teleki Sámuel, Kittenberger Kálmán vagy Széchenyi Zsigmond valóban vonzó figurájának felidézése talán több eddig ismeretlen tényt megérdemelt volna, mint az őket övező legendák felmondása. Izgalmasabb lehetett volna két utóbbi életútját részletesebben is bemutatni a népi demokráciában. A Széchenyi ellen folyó eljárás megírása nagy dobás lehetett volna. Nem tartom túlzottan szerencsés megoldásnak, hogy az összeállítás készítője, Kubassek János szinte csak a vadászok saját visszaemlékezéseikre meg szekunder forrásokra hagyatkozott. Az újszerűséget és az új tényeket hiányoltam, de a terjedelmi korlátok, persze, sok mindent megmagyaráznak.

Kormányzó puskával

A hiányok sokkal nehezebben indokolhatók a Horthy Miklósról szóló írásban, amely a lapszám egyik leghosszabb cikke. Zoltán János akkurátusan sorra veszi vadászkalandjait tengerésztiszt korától egész az összeomlásig. Hosszasan idéz Horthy visszaemlékezéséből falkázásról, szalonkázásról, foglyászásról, sikertelen tigris- és sikeres bantengvadászatokról, Bad Ischl zergéiről, aranyérmes szarvasbikákról és Gödöllő vendégeiről, Canarisról, Viktor Emánuelről, Cianóról, a patialai meg a kapurtalai maharadzsáról. De mi végre is? Azon kívül, hogy már kormányzóként Horthy előszeretettel hívta meg politikai partnereit vadászni, s maga is járt náluk, vajmi keveset tudunk meg ezen alkalmak hátteréről. Például kié volt a föld, ki fizette a költségeket, hogyan működtek a vadgazdaságok, a koronauradalom, mekkora nyilvánosságot kaptak a vadászatok? A cikk legérdekesebb része pontosan az, amikor Zoltán János felidézi, milyen szervezés előzte meg Horthy egyik utolsó, 1944. júniusi vadászatát. Csakhogy a szerző itt sem lép tovább forrásán. Lekerekíti elbeszélését, Horthyt szenvedélyes, de egyébként közönséges úri vadászként ábrázolja. Ami, meglehet, így is volt. De kit érdekelne ma a vadászteljesítménye, ha 24 éven át nem ő lett volna az ország kormányzója?

Hamár Horthy és vadászat, különösen hiányzik a cikkből a derenki történéseknek legalább az ismertetése. Közismert, azért, hogy Horthy élhessen medvevadászati szenvedélyének a ’30-as és ’40-es évek fordulóján medvéskertet létesítettek a koronauradalom szini birtokán. Minek következtében az ország egyetlen lengyelek lakta falvát, Derenket templomostól átköltöztették, a legtöbben az Emőd melletti Istvánmajorba kerültek.

Nem szószerinti kitelepítésről volt tehát szó, mert a földeket megváltották, mégpedig gálánsan. Arról pedig tényleg nem Horthy tehet, hogy a negyvenes évek végén éppen emiatt kerültek kuláklistára az egykori derenkiek. De azt már nem tekinthetjük mindennaposnak, hogy a kormányzó szeszélyének rendelték alá az állam gépezetét és forrásait, miközben az ország gyilkos háborúban állt.

Sokkal inkább történészi feladat az elfuserált derenki medvéskert hiteles, levéltári forrásokon alapuló történetét megírni, mint Horthy vadászvendégeit felsorolni. Nyilván igazságtalan vagyok, hogy olyanokról írok, amik nincsenek benne a magazinban, s nem arról, ami benne van. Nem türelmetlenkedem tovább, talán majd egy következő nagyszerű Rubicon-számban olvashatjuk őket.

(Rubicon, 2009/7–8)

zádori