Thatcher tíz éve

Immáron tíz éve ül a miniszterelnök bársonyszékében az a Margaret Thatcher, aki kíméletlenül következetes kormányzásával – ma már egyértelműen megállapítható – kirántotta a kátyúban rekedt s még tíz évvel ezelőtt is hajdanvolt dicsőségéből élő brit gazdaságot. Alábbi cikkünk a teljesség igénye nélkül igyekszik e tíz év legfontosabb gazdaságpolitikai eseményeit dióhéjban összefoglalni.

„A kormány dolga mindössze annyi, hogy a pénzforgalom szabályozásával egészséges mértékűvé mérsékelje az inflációt, és adócsökkentéssel, valamint más ösztönzőkkel beruházásokra serkentse a tőkét, ezen belül is elsősorban a kisvállalkozásokat.” Ezzel – az előző, munkáspárti kormány szemében már-már eretneknek számító – gazdaságpolitika hangoztatásával érte el egy évtizeddel ezelőtt, 1979 májusának első csütörtökén aratott győzelmet a konzervatív párt, s ezzel Margaret Thatcher előtt megnyílt az út a miniszterelnöki szék felé.

A Thatcher-kormány szakított elődjei gazdaságélénkítő módszereivel, az úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitikával. Ez utóbbi szerint amikor a termelési ciklusokban lanyhult a beruházási tevékenység, alábbhagyott a vásárlási kedv, az állam pótolta a hiányzó keresletet: vagy közvetlenül az állami szervek, az állami vállalatok növelték vásárlásaikat, vagy közvetve a szociális kiadások, az iparnak nyújtott támogatások növelésével élénkítették a vásárlási kedvet. Ha pedig „túlpörgött” a gazdaság, visszafogták az állami kiadá-sokat.

Margaret Thatcher hivatali idejének első éveiben az infláció visszafogása mellett két fő gazdasági élet megvalósítását tűzte maga elé: az állami szektor arányának a csökkentését és a kormány beavatkozásától mentes szabadpiaci mechanizmusok előmozdítását, amihez a monetarista gazdaságpolitika eszköztárát hívta segítségül. A megvalósítás évekig váratott magára.

A világgazdaságot tíz évvel ezelőtt általános recesszió jellemezte: mindenütt gyorsult az infláció, a gazdasági növekedés megtorpant, s egyre nagyobb lett a munkanélküliek száma. Mindezek a gondok a fejlett tőkésországok közül a szigetországot sújtották a legjobban: az infláció 10 százalék körül mozgott, a munkanélküliek aránya, a kamatlábak, az adókulcsok az OECD-országok között itt voltak a legmagasabbak, a gazdasági növekedés pedig a legalacsonyabb. Mindezek nem bizonyultak a legeszményibb feltételeknek a gazdaság átalakítására.

A közvetlen adók leszállítása és az állami szubvenciók megvonása – ez volt Thatcher első intézkedése, azzal a nem titkolt céllal, hogy bátorítsa a sikeres vállalatokat és felrázza tunyaságukból a gazdaságtalanokat. 1978-ig 34 százalékos volt a legalacsonyabb adókulcs, a legmagasabb pedig 83 százalékos. Az új kormány 30 százalékra szállította le az alsó határt és 60 százalékra a felsőt. Ugyanakkor az általános forgalmi adót – az eddigi 8 és 12 százalékkal szemben – egységesen 15 százalékra emelte fel. Néhány hónappal hivatalba lépése után meghirdette reprivatizálási programját: a behemót, több százezer embert foglalkoztató, több százmillió font veszteséggel üzemelő (a munkáspárti kormányok alatt államosított) vállalatok kiárusítását.

Az új kormány azonban a szerencsével sem állt hadilábon, elődeitől egyetlen – de igen lényeges – pozitívumot örökölt: az olajat. A hetvenes évek végén „érett be” az évtized elején felfedezett északi-tengeri olajkincs. Fél évvel megválasztása után Thatcher azzal dicsekedhetett, hogy országa a legínségesebb időkben – a második olajárrobbanáskor – vált önellátóvá kőolajból. Számos szakértő akkor úgy látta, hogy a kormányfő kezében ütőkártya lesz az olaj, s lehetőséget ad arra, hogy az elaggott iparú szigetország megmenthesse önmagát a gazdasági katasztrófától. Kétségtelen, hogy az olajexportból, illetve az olajtársaságok megadóztatásából származó bevételek jól jöttek a szinte üres államkincstárnak, a brit olajtermelés kiváltotta fonterősödés azonban – egy év alatt közel 10 százalékkal ment följebb az árfolyama – rendkívül visszavetette a brit termékek versenyképességét a külpiacokon.

Hivatali idejének első két évében szinte semmilyen eredményt nem mutatott fel a Thatcher-kormány. Sőt, a termelés éves szinten 7-8 százalékkal csökkent, az infláció két év alatt megduplázódott, s már 20 százalék körül mozgott, a munkanélküliek száma 700 ezerről 3 millióra emelkedett. Nem sikerült kordában tartani a pénzforgalmat, s a növekvő munkanélküliség miatt éleződő társadalmi feszültségek közepette nem valósulhatott meg a Thatcher által meghirdetett „halál a veszteséges állami vállalatokra” program sem, azaz az állami támogatások azonnali megvonása a veszteséges iparágaktól. Mi több, a miniszterelnök-asszony meggyőződése ellenére arra kényszerült, hogy nem is akármekkora hitelekkel hosszabbítsa meg a megbénult cégek életét: az acélipar, a szénbányászat és az autóipar például egyetlen kormányfőtől sem kapott annyi pénzt, mint Thatchertől.

Az 1983-as választások előestéjén a Thatcher-kormány egyetlen kézzelfogható eredményt tudott felmutatni: az inflációt sikerült 20 százalékról 8 százalékra letörni, s megegyezett a szakszervezetekkel, hogy bérköveteléseik nem lesznek magasabbak 8-10 százalékosnál. „A gazdaság általános helyzete továbbra sem javult, rosszabb, mint amilyen megválasztását megelőzően volt” – vádolták ellenzéki politikusok. Ebben a helyzetben Thatcher újraválasztása szinte reménytelennek tűnt. Végül is az argentin kormány „sietett a segítségére”, amikor egyik napról a másikra elfoglalta a szigetország gyarmatát, a Falkland-szigeteket. Thatcher – mint mondta – nem tűrhette az országa és kormánya becsületén esett foltot, és bevetette a flottát, s visszaállította régi rendet. Ezzel magával ragadta a választókat: újabb négy évre bizalmat szavaztak a Downing Street 10. lakójának, hogy azután könyörte-lenül folytassa, amit megkezdett.

1984 volt Thatcher „igazi éve”. Hozzányúlt egy „szent tehénhez”: 70 gazdaságtalanul működő bányabezárást, 80 ezer bányász elbocsátását hirdette meg, s elkezdődött a brit bányászok – Scargill vezette – leghosszabb sztrájkja, amely pontosan egy évig tartott. (Szolidaritásból a dokkmunkások sem álltak munkába, de ők 25 hétnél nem bírták tovább.) Thatcher keményen állta a próbát, s bár a sztrájk 3 milliárd font veszteséget okozott az államháztartásnak, hajthatatlan maradt. Az erőpróba végül az ő győzelmével végződött: a veszteséges bányákat bezárták.

Gazdaságátalakító programjának következő fázisaként Thatcher 1985-ben nagyarányú reprivatizálási kampányba fogott. Az állami vállalatok kiárusítása már első megválasztása, 1979 óta folyt, de csak 1985-ben vett igazi lendületet. Tíz év alatt 19 nagyvállalatot adtak magánkézbe. Ebből évente átlagosan 5 milliárd font folyt be a költségvetésbe, de Thatcher elsődleges célja nem az állami bevételek e forrásból történő előteremtése volt, hanem az, hogy megszabaduljon a veszteséges, korszerűtlen, a munkaerőt fölös számban foglalkoztató és állami támogatásra szoruló vállalatoktól. A konzervatív kormány 1988 végére eladta összes olaj-, gáz-, repülőgép-, hajó- és távközlési iparban meglévő érdekeltségeit, s tervezi, hogy megszabadul az acél-, a reklám- és az autóipari részesedésétől is, valamint magánkézbe adja a közszolgáltatókat.

A kiárusításokkor az alkalmazottakról sem feledkeztek meg: elővásárlási joggal ruházták fel őket, s részben ennek köszönhetően ma már 9 millió brit mondhatja el magáról, hogy részvénytulajdonos, míg 1979-ben mindössze 3 millióan voltak azok. Következetes gazdaságpolitikával sikerült a brit gazdaságot a pangásból kirántani. Burjánoznak a kisvállalkozások: 60 százalékkal több, összesen 2 millió a 200 főnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató kisvállalatok száma: ezek a munkaképes lakosság egynegyedének adnak kenyeret, s a nemzeti összterméknek, a GDP-nek is 25 százalékát ők termelik meg.

A pénzügyi életnek lendületet adott a kormány azzal, hogy 1986-ban megváltoztatta a londoni City értékpapírtőzsdéjének addigi, konzervatív rendszerét: külföldi vállalatok is beszállhattak a vásárlásokba, s ezzel új életet lehelt a lassan perifériára szoruló londoni tőzsdébe.

Az ipari termelés és a beruházások beindulásának következtében nekilódult, s a hazai össztermék 1987-ben 4,8 százalékos növekedési ütemével 14 éves csúcsot döntött. Az infláció sötét szellemétől is sikerült immáron végleg megszabadulni, üteme az elmúlt öt évben egyszer sem haladta meg az 5 százalékot. A brit költségvetés hosszú évek több milliárd fontos hiánya után 1988-ban 3 milliárd fontos többlettel zárt. Nem sikerült azonban áttörő sikereket elérni a munkanélküliség felszámolásában: tavaly februárban még mindig 2,5 millióan voltak állás nélkül.

A most 63 éves miniszterelnök az egyetlen brit politikus ebben a században, akit egymás után háromszor választottak kormányfővé. A nevével fémjelzett politika a thatcherizmus valóságos politikai filozófiává vált, amely esősíti az eltökéltséget, a megalkuvás elutasítását a jól kiszámított kockázattal. Maga Thatcher így fogalmazza meg gazdaságpolitikájának lényegét: „Nem valamilyen gazdasági elméletnek köteleztem el magam, hanem olyan eszméknek, amelyekkel milliók azonosulnak: a tisztességes munkáért tisztességes bért kell fizetni, mindenki csak addig nyújtózkodjék, amíg a takarója ér, takarékoskodjon, fizesse ki idejében a számlát, és támogassa a helyi rendőrséget.”

TÁLAS ANDREA

„További intézkedésig” zár alá vette május 9-én a Pesti Központi Kerületi Bíróság a Balázs Béla Stúdió (BBS) ötévi munkájával készített Dunaszaurusz című videofilmjét, vagyis megtiltotta további vetítését, forgalmazását. Ez, állítják a filmesek, példa nélküli intézkedés Magyarországon.

A szigorúságot a bíróságon azzal indokolták, hogy Szántó Miklósnak, a dunai vízlépcsőket építtető Obiver vállalat vezérigazgatójának a személyiségi jogait sértené, ha őt – beleegyezése híján – továbbra is szerepeltetnék a dokumentumfilmben. A bíróság a szerinte valószínűsíthető jogsértés miatt látta szükségesnek, hogy a változtatás nélküli vetítéstől eltiltsa a stúdiót a május 24-re kitűzött tárgyalás előtt is.

A vezérigazgató azt állítja: tavaly adott interjújának vetíthetőségét a vágott változat megtekintésétől tette függővé. A stúdiósok ezt cáfolják. Szántó Miklós a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium főosztályvezetőjével, Nagy Lászlóval együtt eleinte a film tartalmával, szerkesztésével és mondanivalójával nem értett egyet. Nagy László – aki hatósági részről a beruházás fő koordinátora, a vízlépcsőkről szóló hivatalos kiadványok felelős kiadója, s egy ugyanerről szóló kétrészes tévéfilm szereplője és lektora egy személyben – a külön-külön felvett riportok úgymond önkényes összeszerkesztését ítélte tendenciózusnak, etikailag megengedhetetlennek. Szántó Miklós végül változtatott: tartalmi kifogások helyett személyiségi jogainak megsértésére hivatkozva indított pert. Nagy László, úgy látszik, e jogaiban nem érezte magát sértve.

A BBS művét nem a beruházás felelősei lektorálták, ez igaz, tehát érthető, ha nem értenek vele egyet. De jogi szakértők úgy vélik, hogy ezzel még nem lehet megalapozni a személyiségi jog megsértését. Erre csak akkor lehetne hivatkozni, ha a szerkesztés, vágás során más hangsúlyt adtak volna az alkotók a szereplők nyilatkozatainak, lényeges részeket kihagytak volna belőlük, hogy hátrányos színben tüntették volna fel őket. A szerkesztés ugyanis egyébként a rendező joga, s szerzői jogvédelem alá tartozik.

A bírósági eljárás akár hónapokig is elhúzódhat, így fölme-rül a kérdés: a döntés megszületéséig miért nem a vitatott részek kihagyására kötelezték a stúdiót (amely egyébként rendelkezik a filmre érvényes film-főigazgatósági forgalmazási engedéllyel)? De az igazi kérdés: miért olyan fontos a vízügynek, hogy a film lehetőleg ne, vagy ha igen, akkor szereplésük nélkül legyen vetíthető?

Nyilvánvalónak látszik, hogy nem személyiségi jogi, hanem tartalmi kérdésekről van szó. A film ugyanis mozgósító erejű; voltak parlamenti képviselők, akik a zártkörű vetítés után csatlakoztak a beruházást ellenzők, a népszavazást követelők táborához. Miközben az Oviber vezérigazgatója, idézzük, „személyében nem kíván manipuláció részesévé válni”, a dokumentumfilmből kiderül például, hogy a szakvéleményeket az Országos Vízügyi Hivatal illetékesei oly módon összegezték, hogy a bíráló megjegyzéseket kihagyták vagy ellenkező-jükre fordították. Így például számos halfaj várható kipusztulásából s az értéktelen állomány elszaporodásából a nyilvánosságra került összegzésben már csak ez utóbbi szerepel – de pozitívumként.

Kitűnik például a filmből, hogy a geológiai szakvélemények hiányosak. Kiderül például az is, hogy az 1985-ös választások idején a forgatócsoportot kitiltották egy választási gyűlésről, ahol a vízlépcsőt ellenző jelölt szerepelt. Mint Balla Éva országgyűlési képviselő a film megtekintése után nyilatkozott: „A filmben elhangzó érvek nagy részét ismertem, de azt, hogy a kormány hivatalos előterjesztése milyen manipulatív módon állt össze, azt így még nem hallottam. Arra gondolok, hogy miként torzítottak el tudományos szakvéleményeket…” A jog ismeri a rendeltetésellenes joggyakorlás fogalmát. Vajon ezt a „személyiségi jogi” pert hová sorolja majd be az utókor?

SZABÓ GÁBOR