Mint az orgazmus, olyan a politikusnak a hatalom
Hiába kerülnek szorult helyzetbe politikai vezetőink, elvétve fordul elő, hogy önként otthagynák széküket. Lehet szó kisebbségi kormányzásról, sorozatban elbukott választásokról, eszükbe se jut csak úgy lelépni. Aki egyszer megízlelte a hatalmat, nehezen tágít mellőle. De mitől annyira bódító?
"Gyurcsány Ferencet csak a hatalom érdekli."
(Kósa Lajos a Playboyban)
"Eszköz és cél, ideológia és hatalomvágy itt összemosódik, eggyé válik."
(Fejtő Ferenc Orbán Viktorról)
"Lehullott az álarc a miniszterelnökről, mert most már pontosan tudjuk, hogy milyen a nyers hatalomvágy és az agresszivitás."
(Orbán Gyurcsányról)
"Íme az ember, akit nem a hatalom, hanem a hatalomvágy rontott meg!"
(Debreczeni József Orbánról)
"A peresznyeiekből hiányzik a hatalomvágy."
(a Magyar Nemzet a faluról, ahol senki nem akart polgármester lenni)
A hazai jobboldali mitológia szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a hatalomhoz a legvégsőkig ragaszkodó politikus. Baloldali változat szerint pontosan ugyanilyen Orbán Viktor is. Végeredményben pedig szinte bármelyik vezető politikusunkról elmondható, hogy csak úgy, magától nem állna félre, még akkor sem, ha a saját maga által felállított lécet sem sikerül megugrania.
Lemondás? Ahhoz másik madám kell... © Stiller Ákos |
Másfelől persze a lemondás kilátásba helyezését a legritkább esetben szabad szó szerint értelmezni. „A kormányfő többször állította már válaszút elé pártját és a parlamentet. Zsarolásai utóbb azonban mindig a soron következő győztes lépéseinek előzményeivé váltak” – mondja Lányi Gusztáv. A hatalomgyakorlás lélektanát vizsgálóknak az őszödi beszéd egyébként is tanulságos, magyarázza a szociálpszichológus, hiszen a – megfelelően előadott – „nem hátrálok”, vagy a „fantasztikus dolog politikát csinálni” mondatok nyomán egy győzni akaró, a hatalomtól cseppet sem félő alkat bontakozik ki. „A hatalomvágy nem vetkőzhető le, az a személyiség része. És ha a hatalmi szerep találkozik a hatalomvágyó személyiséggel, akkor azt az illető eufórikus élményként élheti meg. Gyurcsány Ferencben gyakran ezt a lángolást látni” – magyarázza a kutató.
Mindenkiben benne van az uralkodó ösztön, mondják a szakemberek. Persze mindenki másképp kerülhet közel hozzá. Vannak, akiknél egyetemi nyüzsgésekkel kezdődik a dolog, bizottsági ülésekkel és fontoskodással, majd valamely párt ifiszervezetében vagy hallgatói érdekképviseletben folytatódik a szervezés, ha már a KISZ megszűnt. Nemrég az Egyetemistahatározó című blogban karikírozták „az öltönyös joghallgatók” effajta pályaívét, bár a túlzásoktól sem mentes, mégis találó bejegyzést utóbb szerzője törölte.
Kiből lesz az ágyútöltelék? © Fazekas István |
Kérdés persze az is, hogy egyáltalán lehet-e bármifajta betekintésünk a politikai boszorkánykonyhákba. A válasz: nem, nem lehet. A politikai döntések valódi mozgatórugóit nem ismerjük. És emiatt nyugodtan állhat mögöttük valamilyen hatalmi, egyéb személyes, hiúsági szempont vagy akár színtiszta véletlen. Lányi Gusztáv szerint mindenesetre a személyiség megítéléséhez a felszín megfigyelése is hasznos. És annyi a felszínből is látszik, hogy a jelenlegi kormányfőt meghatározó módon jellemzi a hatalomvágy. „Ezt addig szeretjük, amíg a köz szolgálata kap nagyobb hangsúlyt, s kevésbé, ha túlzott önérvényesítésbe csap át” – mondja a professzor.
Verbális térfoglalás © hvg.hu |
Utóbbi esetben egyébként megfontoltnak és visszafogott vezetőnek igyekezett mutatni magát, ami, meglehet, erőfeszítésébe kerülhetett, hiszen – Lányi meglátása szerint – „a kormányfő alap karaktervonása már csak testi énjéből fakadóan is egyfajta felkiáltójel: éles vonásai miatt már megjelenése is konfliktusgerjesztő lehet”. Másfelől persze lehet, hogy egy politikai vezetőnek éppen erre van szüksége: miközben a választók a lágy arcvonású szereplőket tartják szimpatikusabbnak, választáskor mégis inkább a bizonyos szempontból markánsabb arcélű politikusokat jutalmazzák.
A modern polgári demokráciában a politikai vezetői szerep nem szól örök életre. De a hatalom mégis óriási távlatokat nyit. „Az ember úgy érezheti, omnipotens, mindenható lesz. Lehetőségei minden oldalra kitárulnak. Hihet abban, hogy cselekvő és alkotó módon élhet a lehetőséggel. Hogy eredményes lesz és nyomot hagy maga után” – mondja Lányi. Az így kapott euforikus érzés – mondják a szakemberek – szavakkal leírhatatlan, akárcsak az orgazmus. A kielégülést szolgálhatják a hatalomgyakorlás eszközei, a hivatal és az apparátus. Miközben arról azért szó sincs, hogy a polgári demokráciában a politikai vezetők olyan gátlástalanul élhetnék ki hatalomvágyukat, mint a diktátorok vagy a felkentek.
Választott vezetőinktől legalább azt várnánk, hogy emlékezzenek rá, mit ígértek, így azt is tartsák számon, mi az, amiben kudarcot vallottak. „Egy politikusnak azonban nincs emlékezete, az adott pillanatban él, s egyetlen dolog korlátozhatja, az a törvényes rend. Márpedig a törvényes rend szerint idehaza négyévente tartanak parlamenti választásokat” – vezeti le Csepeli György. Eszerint senkitől nem várható, hogy belső motívumból feladja azt a pozíciót, amiben van; ez a fajta lemondás a politikában aberráció. „És azt sem fogja világosan látni sosem a mindenkori vezető, hogy valóban jó úton indult-e el. Aki ugyanis környezetéből erre felhívhatná a figyelmét, az kívül kerül azon a lélektani-bizalmi burkon, amely a vezető körül kialakul. Magyarán, ha nem azonosul a vezetővel, akkor távoznia kell belső környezetéből” – mondja az ELTE tanára.
Arról álmodni mindenesetre, hogy lesz egy hatalomvágytól mentes vezetőnk, nem érdemes. A demokrácia versengésről szól, s a polgárok küzdelmet akarnak látni, a végén pedig győztest akarnak hirdetni. Amikor az emberek megvetik a politikusokat hatalomvágyukért, akkor a saját elfojtott vágyaikat vetítik ki, s így szabadulnak meg saját feszültségeiktől. A zsarnok ugyanis, mondja Csepeli, mindenkiben benne van.