2008. október. 27. 06:25 hvg.hu Utolsó frissítés: 2008. október. 29. 12:26 Itthon

Mint az orgazmus, olyan a politikusnak a hatalom

Hiába kerülnek szorult helyzetbe politikai vezetőink, elvétve fordul elő, hogy önként otthagynák széküket. Lehet szó kisebbségi kormányzásról, sorozatban elbukott választásokról, eszükbe se jut csak úgy lelépni. Aki egyszer megízlelte a hatalmat, nehezen tágít mellőle. De mitől annyira bódító?

"Gyurcsány Ferencet csak a hatalom érdekli."
(Kósa Lajos a Playboyban)

"Eszköz és cél, ideológia és hatalomvágy itt összemosódik, eggyé válik."
(Fejtő Ferenc Orbán Viktorról)

"Lehullott az álarc a miniszterelnökről, mert most már pontosan tudjuk, hogy milyen a nyers hatalomvágy és az agresszivitás."
(Orbán Gyurcsányról)

"Íme az ember, akit nem a hatalom, hanem a hatalomvágy rontott meg!"
(Debreczeni József Orbánról)

"A peresznyeiekből hiányzik a hatalomvágy."
(a Magyar Nemzet a faluról, ahol senki nem akart polgármester lenni)

A hazai jobboldali  mitológia szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a hatalomhoz a legvégsőkig ragaszkodó politikus. Baloldali változat szerint pontosan ugyanilyen Orbán Viktor is. Végeredményben pedig szinte bármelyik vezető politikusunkról elmondható, hogy csak úgy, magától nem állna félre, még akkor sem, ha a saját maga által felállított lécet sem sikerül megugrania.

Lemondás? Ahhoz másik madám kell...
© Stiller Ákos
Kisebb téttel bíró társas játszmákban még csak-csak előfordul az emberrel, hogy ha nem megy a játék, ha nem bírja szusszal az iramot vagy rossz a lapjárása, akkor kiszáll. Egy politikai vezető azonban addig ad magának újabb esélyt, amíg félre nem állítják főnökei vagy a szavazók. Ez ugyanúgy elmondható a miniszterelnökről, aki az eredeti reformelképzeléseire legfeljebb emlékeztető programot visz, mint a sokadik választási veresége után is pártját szemrebbenés nélkül tovább vezető Orbán Viktorról. Hogy mégis Gyurcsány Ferencen kérhető leginkább számon a lemondás, arról elsősorban ő tehet: őszödi beszédében, a „reform vagy bukás” résznél világosan kifejtette, hogy a régi maszatolást nem hajlandó folytatni, „ahhoz másik madám kell”. Azután mégis inkább ő maradt.

Másfelől persze a lemondás kilátásba helyezését a legritkább esetben szabad szó szerint értelmezni. „A kormányfő többször állította már válaszút elé pártját és a parlamentet. Zsarolásai utóbb azonban mindig a soron következő győztes lépéseinek előzményeivé váltak” – mondja Lányi Gusztáv. A hatalomgyakorlás lélektanát vizsgálóknak az őszödi beszéd egyébként is tanulságos, magyarázza a szociálpszichológus, hiszen a – megfelelően előadott –  „nem hátrálok”, vagy a „fantasztikus dolog politikát csinálni” mondatok nyomán egy győzni akaró, a hatalomtól cseppet sem félő alkat bontakozik ki. „A hatalomvágy nem vetkőzhető le, az a személyiség része. És ha a hatalmi szerep találkozik a hatalomvágyó személyiséggel, akkor azt az illető eufórikus élményként élheti meg. Gyurcsány Ferencben gyakran ezt a lángolást látni” – magyarázza a kutató.

Mindenkiben benne van az uralkodó ösztön, mondják a szakemberek. Persze mindenki másképp kerülhet közel hozzá. Vannak, akiknél egyetemi nyüzsgésekkel kezdődik a dolog, bizottsági ülésekkel és fontoskodással, majd valamely párt ifiszervezetében vagy hallgatói érdekképviseletben folytatódik a szervezés, ha már a KISZ megszűnt. Nemrég az Egyetemistahatározó című blogban karikírozták „az öltönyös joghallgatók” effajta pályaívét, bár a túlzásoktól sem mentes, mégis találó bejegyzést utóbb szerzője törölte. 

Kiből lesz az ágyútöltelék?
© Fazekas István
„Van egy olyan embercsoport, amely hipnotizáltan követ akár egészen csekély hatalmi lehetőségeket is, de az igazán nagy politikus nem így viszonyul a hatalomhoz” – vélekedik Csepeli György szociálpszichológus a blogban is megidézett „ágyútöltelékekről”, akik a legfőbb döntéshozók és a döntések által érintett emberek közötti közvetítésért felelnek. A talpasok erőssége nem az intellektus, hanem az önérvényesítő képesség, s a legkisebb hatalommal járó lehetőséget is automatikusan megragadják. „Az igazi államférfi azonban képes bánni a hatalomvágyával” – mondja Csepeli. Szerinte olyan belső fékek kellenek, amelyek képesek a távlatos döntések meghozatalához. A monarchia képes volt olyan politikusi garnitúrát, köztük államférfiakat kitermelni, akik tudtak az utánuk jövő generációk fejével gondolkodni. „Akik annak idején Budapest elrendezéséről döntöttek, biztosak lehettek benne, hogy életükben már nem látják a végeredményt. Mi pedig nemhogy látjuk, hanem ettől tartjuk budapestinek magunkat” – fejtegeti a korábban informatikai államtitkári posztot betöltő (jelenleg közpolitikai igazgatóként dolgozó) egyetemi tanár, hozzátéve azt is, hogy a helyi önkormányzatok szintjén igenis tapasztalni a távlatos építkezésre hagyatkozó bölcs vezetői munkát.

Kérdés persze az is, hogy egyáltalán lehet-e bármifajta betekintésünk a politikai boszorkánykonyhákba. A válasz: nem, nem lehet. A politikai döntések valódi mozgatórugóit nem ismerjük. És emiatt nyugodtan állhat mögöttük valamilyen hatalmi, egyéb személyes, hiúsági szempont vagy akár színtiszta véletlen. Lányi Gusztáv szerint mindenesetre a személyiség megítéléséhez a felszín megfigyelése is hasznos. És annyi a felszínből is látszik, hogy a jelenlegi kormányfőt meghatározó módon jellemzi a hatalomvágy. „Ezt addig szeretjük, amíg a köz szolgálata kap nagyobb hangsúlyt, s kevésbé, ha túlzott önérvényesítésbe csap át” – mondja a professzor.

Verbális térfoglalás
© hvg.hu
A hatalomvezérelt ember színrelépése nem valamely spontán fellángolásból fakad. Az ilyen ember mutatni akarja magát. A Fidesz-elnök annak idején Nagy Imre újratemetésén mutatkozott, a szocialista elnök – hosszú közéleti távollét után – egyből Medgyessy Péter oldalán bukkant fel. A hatalomvágyat meg is kell tudni jeleníteni, ennek megfelelően jó retorikával, verbális térfoglaló képességgel rendelkeznek mindketten. Aki szusszal bírja, az győz, márpedig Gyurcsány Ferenc kifejezetten elemében van, amikor vitáznia kell. Van, aki szerint ebben (másban nem) egyenesen Torgyánra hasonlít. A 2006-os választási hajrában Orbán Viktort szorította sarokba, de emlékezhetünk, korábban a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtti vitát egyszerre három határon túli magyar vezetővel vállalta.

Utóbbi esetben egyébként megfontoltnak és visszafogott vezetőnek igyekezett mutatni magát, ami, meglehet, erőfeszítésébe kerülhetett, hiszen – Lányi meglátása szerint – „a kormányfő alap karaktervonása már csak testi énjéből fakadóan is egyfajta felkiáltójel: éles vonásai miatt már megjelenése is konfliktusgerjesztő lehet”. Másfelől persze lehet, hogy egy politikai vezetőnek éppen erre van szüksége: miközben a választók a lágy arcvonású szereplőket tartják szimpatikusabbnak, választáskor mégis inkább a bizonyos szempontból markánsabb arcélű politikusokat jutalmazzák.

A modern polgári demokráciában a politikai vezetői szerep nem szól örök életre. De a hatalom mégis óriási távlatokat nyit. „Az ember úgy érezheti, omnipotens, mindenható lesz. Lehetőségei minden oldalra kitárulnak. Hihet abban, hogy cselekvő és alkotó módon élhet a lehetőséggel. Hogy eredményes lesz és nyomot hagy maga után” – mondja Lányi. Az így kapott euforikus érzés – mondják a szakemberek – szavakkal leírhatatlan, akárcsak az orgazmus. A kielégülést szolgálhatják a hatalomgyakorlás eszközei, a hivatal és az apparátus. Miközben arról azért szó sincs, hogy a polgári demokráciában a politikai vezetők olyan gátlástalanul élhetnék ki hatalomvágyukat, mint a diktátorok vagy a felkentek.

Választott vezetőinktől legalább azt várnánk, hogy emlékezzenek rá, mit ígértek, így azt is tartsák számon, mi az, amiben kudarcot vallottak. „Egy politikusnak azonban nincs emlékezete, az adott pillanatban él, s egyetlen dolog korlátozhatja, az a törvényes rend. Márpedig a törvényes rend szerint idehaza négyévente tartanak parlamenti választásokat” – vezeti le Csepeli György. Eszerint senkitől nem várható, hogy belső motívumból feladja azt a pozíciót, amiben van;  ez a fajta lemondás a politikában aberráció. „És azt sem fogja világosan látni sosem a mindenkori vezető, hogy valóban jó úton indult-e el. Aki ugyanis környezetéből erre felhívhatná a figyelmét, az kívül kerül azon a lélektani-bizalmi burkon, amely a vezető körül kialakul. Magyarán, ha nem azonosul a vezetővel, akkor távoznia kell belső környezetéből” –  mondja az ELTE tanára.

Arról álmodni mindenesetre, hogy lesz egy hatalomvágytól mentes vezetőnk, nem érdemes. A demokrácia  versengésről szól, s a polgárok küzdelmet akarnak látni, a végén pedig győztest akarnak hirdetni. Amikor az emberek megvetik a politikusokat hatalomvágyukért, akkor a saját elfojtott vágyaikat vetítik ki, s így szabadulnak meg saját feszültségeiktől. A zsarnok ugyanis, mondja Csepeli, mindenkiben benne van.

Hirdetés