Már készülődtek a bombázók, amikor szóltak a csillagászok, hogy nyugi.
A kutatók már öt nappal korábban észlelték a napkitörést előre jelző napfoltokat. Ezek a viszonylag sötét és alacsonyabb hőmérsékletű területek általában a napkitörések előjelei.
A napkitörések és koronakidobódások, amennyiben elérik a Földet, megbéníthatják a rádióadásokat, illetve a műholdas kommunikációt. A legsúlyosabb esetekben geomágneses vihart is okozhatnak, amelyek akár a transzformátorállomásokat is kiütik, áramszünetet okozva.
1967. május 23-án olyan erős napkitörés történt, ami szabad szemmel is látható volt; az esemény rendkívül erős rádiósugárzással járt. Ennek következtében az amerikai légierő mindhárom északi korai előrejelző radarja zavarás jeleit mutatta. A katonák természetesen a szovjetekre gyanakodtak, és mivel az ilyen radarzavarás háborús cselekménynek minősül, biztosak voltak benne, hogy a Szovjetunió hamarosan atomcsapást mér az Egyesült Államokra. Ezért – az akkoriban folyton a levegőben lévő atombombázók mellett – parancsot adtak a csapásmérő gépeknek a felszállásra.
Azok azonban végül nem indultak el az orosz célpontok felé. Az egyesített amerikai-kanadai légvédelmi parancsnokságon ugyanis ekkor már dolgoztak űrmeteorológusok, akik tudták, hogy nem a szovjetek, hanem a Nap zavarja a radarokat. Szerencsére szakvéleményük időben eljutott a parancsnoksághoz, valószínűleg Lyndon B. Johnson elnökhöz is, és a mozgósítást leállították.
A sugárzást 40 órával később követte a koronakidobódás anyaga, mágneses vihart okozva, amely csaknem egy hétig zavarta a rádiótevékenységet, és úgy felerősítette az északi fényt, hogy az Új-Mexikóból is látszott. Ez a huszadik század legsúlyosabb ilyen eseménye volt. Ennél nagyobb mágneses vihart 1859-ből ismerünk csak, amikor a Karib-szigetekig világított az északi fény. Akkor azonban csak a távíróhálózat esett ki. Ma egy hasonló napkitörés összehasonlíthatatlanul súlyosabb károkat okozna, mivel sokkal jobban függünk a technológiától, az áramellátástól, valamint a műholdas és földi kommunikációtól.
| Egy másik téves riasztás |
| A legismertebb majdnem-atomháborús eset 1983-ban történt. Ekkor Sztaniszlav Petrov, egy szovjet radartechnikus döntésén múlt a nukleáris összecsapás elkerülése. Petrov a Szovjetunió korai jelzőrendszerét felügyelte, amikor a műholdakkal összekötött számítógépes rendszer öt amerikai rakétát jelzett. A technikus azonban saját hatáskörben úgy határozott, nem jelenti az esetet feletteseinek. Mint évtizedekkel később elmondta, úgy kalkulált, hogy ha támadnának az amerikaiak, akkor semmiképp sem öt darab rakétával tennék, így biztos volt benne, hogy valamilyen hiba okozza a riasztást. Hamar ki is derült, hogy igaza volt: a rakéták hőképére kalibrált műszerek a felhők és a napfény ritka és véletlenszerű összejátszására reagáltak. |
