Ismét újabb rekordot köszönthet a kortárs műtárgypiac. Május 16-án New Yorkban, a Christie’s 1945 utáni és kortárs aukcióján Jeff Koons fémnyula (Rabbit) 91 millió dollárért lelt új gazdára. Ezzel (ismét) Koons vált az aukción legdrágábban elkelt élő művésszé. Munkája éppen csak megelőzte a tavaly ősszel nagy hírverést keltő David Hockney-t, aki akkor 90,3 millió dollárral jutott fel ugyanerre a csúcsra.
Pozíciója azonban nem tartott sokáig: a rozsdamentes acélnyuszi letaszította Hockney ikonikus medencéjét a trónról. De minek köszönhetők ezek a meglepően magas számok?
Hockney 90 millió dollárt megütő, szenzációs aukciós eredménye 2018. november 15-én született, szintén a Christie’s aukciósházban. A kalapács alá került munka, A művész portréja (Medence két alakkal) 1972-ben készült, a művész amerikai túráinak egyikén. Hockney-t, az angol pop-art fenegyerekét Kalifornia és az ottani felhőtlen életstílus teljesen magával ragadta, ikonikus képén ezt az életérzést adja át.
Ezt megelőzően Hockney árverési jelenléte rekordjai szempontjából nem, de stabilitása terén meghatározó volt. Az Artprice.com statisztikáit átlagolva megfigyelhető, hogy az elmúlt évtizedben évente 350–400 munka cserélt gazdát tőle az árverési piacon – ez az összes aukcionált tétel közel 70 százaléka. Az elkelt művek összértéke 2009 és 2017 között évente 7 és 36 millió dollár között mozgott. Hockney második legdrágábban eladott alkotását szintén 2018-ban ütötték le 28,5 millió dollárért. A Pacific Coast Highway and Santa Monica című mű kikövezte az utat a rá fél évre szenzációt keltő, több mint háromszoros rekordnak. Érdekes, hogy ez a közel 30 millió dolláros leütés is újszerűnek hatott Hockney piacán, hiszen aukciós értékei csak 2016-ban lépték át a 10 milliós határt.
Mi is történt a Hockney-mű körül? Hogyan lehetséges, hogy egy művész egy év leforgása alatt csaknem megtízszerezi a saját rekordját? Mi volt itt a forgatókönyv? Először is kellett találni egy meglehetősen jó alkotást. A korábbi rekorder festmény tökéletes volt erre. A művet egy amerikai gyűjtő vásárolta meg az 1970-es években 18 ezer dollárért, majd a pletykák szerint hamarosan háromszoros áron cserélte el egy angol gyűjtővel. A nyolcvanas években az alkotás már David Geffen szórakoztatóipari milliárdos malibui házának nappaliját díszítette, ahogy erről az Architectural Digest építészmagazin 1988. júliusi címplapfotójának köszönhetően a nagyérdemű értesülhetett. Itt is függött, míg Joe Lewis műtárgybefektető üzletemberhez nem vándorolt, aki – bár a Christie’s kommunikációja alapján inkognitóban kívánt maradni – a kívánatos piaci pozícióba nem hozta.
Itt jön a képbe a siker másik fontos komponense: a mű ismertsége. A munka, eltekintve a címlapfotózástól és a Hockney katalógusaiban szereplő repróktól, magánygyűjteményekben pihent. Persze itt-ott megjelent Hockney kiállításain, de a másodlagos piacon még nem bukkant fel.
Tehát ismert volt, de igazán csak 2016-ban vált a nagyobb közönség számára is ikonikussá, amikor ismét a medence részletét nyomtatták a Tate Britainban megrendezett Hockney-kiállítás katalógusának borítójára. A tárlatot – amely Hockney első nagy intézményi retrospektívje volt – félmillióan látták Londonban, ahonnan a Pompidou-központba és a Metropolitan Museumba került turnéra, sokak örömére. Ez az intézményi expanzió erősen rányomta a bélyegét Hockney piacára: bár a művész addig is aktív szereplője volt mind a galériás, mind a nonprofit kiállítóhelyeknek, a nyugati világ három fontos intézményében bemutatott életmű-kiállítása minden bizonnyal növelte a munkái iránti keresletet.
Minden feltétel adott volt tehát a festmény kiemelkedő áron való értékesítéséhez. Egy jó művész, egy jó és ismert mű, egy nívós aukciósház és a növekvő gyűjtői bázis, vagy más néven gyűjtői bizalom Hockney felé. Ha ez mind nem lett volna elég a siker biztosításához, az aukciósház koncepciózus marketingkampánnyal rukkolt elő. A Christie’s az eseményt megelőzően a sajtóban nem kommunikálta a mű számszerű becsértékét, a hangsúlyt e helyett ravasz módon arra a kérdésre helyezték, hogy vajon ez lesz-e a legdrágább mű, amely élő művésztől elkel. Erre természetesen a szaksajtó is rákapott, és a lehető legtöbb fórumon merült fel a kérdés – vagyis ekkorra már inkább feltételezés. Annyit tudhattunk, hogy az aukciósház 80 millió dollár körülre taksálta a mű értékét, ami – ha csak az ezt megelőző rekordot nézzük, még mindig – több mint 2,5-szeres növekedés!
A Christie’s képviselői azzal magyarázták a lépést, hogy Hockney-munkák mindig szép számban kerültek kalapács alá, de a művész aukciós árai nem tükrözték művészettörténeti relevanciáját, sosem emelkedtek meg olyan mértékben, mint Bacon, Freud vagy Warhol esetében, pedig szerintük ebben a magasságban lenne a helye. A kép leütési ára végül őket igazolta. A vásárló kilétére még mindig nem derült fény, de azt tudhattuk, hogy nem Hockney-gyűjtőket várt az aukciósház, hanem olyan érdeklődőket, akik ikonikus munkákat gyűjtenek – ez innen nézve logikusan hangzik, hiszen a Hockney-gyűjtők eddig sem vásároltak ilyen árakon.
Nagyon hasonló volt a helyzet az aukciósház kommunikációja és várt eredménye terén a mostani Koons-rekordnál is. Itt a „vajon visszaveszi-e a vezetést Koons?” kérdés izgalma járta be a sajtót. Hiszen a Hockney-rekord előtt 2013 óta Koonsnak az a Balloon Dogja volt a csúcstartó, amely 58,4 millió dollárért kelt el szintén a Christie’snél.
Koons árait egyébként inkább a hullámzás, és nem a Hockney-nál látott lineáris növekedés jellemzi. Rekordok terén több csúcsot is láthattunk: 2008-ban az addig kiugró 22 millió dolláros értékesítést követte az imént említett, 2013-ig listavezető lufikutya, majd a mostani, arra majdnem ráduplázó Rabbit. A csúcsok között ugyan Koons aukciós jelenléte folyamatosan megfigyelhető volt – érdekes, hogy míg 2013 előtt évente száz alatti munkája kelt el aukciókon, addig a rákövetkező 5 évben több mint 150 cserélt így gazdát –, de újabb rekordok nem születtek, sőt az aukciós leütéseket nézve 2016-tól 2018-ig 37 és 19 millió dollár közötti, önmagához képest is alacsony leütési összértékeket produkált. Ezekben az években, sőt már az idén is az aukcióra került összes Koons-műnek 30 százalékát teszik ki a visszamaradt tételek.
De akkor honnan a nagy siker? Mit tud ez az „ezüstnyuszi”? A szakértők és a Christie’s katalógusszövege szerint Koons 1986-os munkája nagyban átalakította a kortárs művészeti diskurzust. Elkészülte után a Sonnabend Galleryben állították ki, ahol azonnal sikert aratott – a nyolcvanas évek ikonja lett. A pop art hagyományait új köntösbe ültető nyuszit a divatvilág ismertette meg a még szélesebb közönséggel. Stella McCartney karkötői és nyakláncai díszeként gondolta újra 2005-ben a metálnyulat mikrováltozatban, majd 2017-ben Louis Vuitton Koonsszal folytatott együttműködésének is állandó szereplője lett. A Macy’s áruház pedig 15 méteres lufiként tűzte zászlajára hálaadásnapi felvonulásán.
Így a munka ismertségét illetően ezúttal sem lehetett senkinek hiányérzete. A Rabbit – melyből anno három darab, plusz egy művészpéldány készült – 1992 óta S. I. Newhouse amerikai médiamágnás tulajdonában volt, halála után a családja bocsátotta aukcióra. Newhouse előzőleg Terry Williams festőtől vásárolta meg egymillió dollárért, akihez még a Sonnabend-beli kiállítás után került 40 ezer dollárért.
Ahogy a mű egy kor vagy korszak lenyomata, a mostani rekordja is az: a műtárgypiac akut állapotáról tanúskodik, ahol a milliárdos gyűjtők sokasága verseng a legdrágább mű(vek)ért. Így a csúcsár szinte borítékolható volt. Ez is, Hockney-é is. Mindkettőre olyan gyűjtőket vártak az aukciósház képviselői, akiket topmunkák érdekelnek, valamint az ezzel járó tophírverés. Nem Koons- vagy Hockney-gyűjtőket céloztak meg tehát, hanem egy újfajta vásárlóerőt, amelyet nem zavart a művek elrugaszkodott, a művészek korábbi rekordárait megsokszorozó becsértéke, sőt épp ez lehet az, ami izgalmassá tette ezek birtoklását.
Nehéz most megbecsülni, hogy ez a felhevült piaci helyzet hova vezet, és milyen hatással lesz a művészek többi alkotásának pozíciójára, de valószínűsíthető, hogy az aukciós rekordok és összértékek terén egyre több, Koonséhoz hasonló, kiugró eredményeket mutató képlettel találkozhatunk majd.
Rechnitzer Zsófia
Megjelent a Műértő 2019 júniusi lapszámában
