Kecskeméti Kálmán a hatvanas évek eleje óta alkot, és az idő múlásával egyik utolsó mohikánjává, emlékezőjévé vált a rendszerváltás előtti underground életének. Értelmiségi származása miatt nem vették fel a Főiskolára, így az akkori szabadiskolákba járt (Dési Huber Kör, Magyarász Imre iskolája), amelyekben kiváló művészek oktattak, és ahova olyan tehetséges fiatalok jártak, akiknek életműve megmentésre, felfedezésre vár. Kecskeméti ezért létrehozta az Ozirisz Alapítványt (1992), amely számos olyan művésznek rendezett kiállítást, készített filmet, akik a nyugati modernizmust itthon „másképp” képviselték, de a még élő párizsi magyar moderneket is felfedezte. A filmek és a kiállítások az állandó lemaradással küzdő művészettörténeti kutatást is ösztönözték, számos monográfia megjelent, legutóbb Martyn Ferencről. De a fő- és mellékcsapások, sokszor tragikus egyéni utak, életművek metszéspontjai, együtthatásai és az a gazdag szellemi és művészeti térkép, amely ezt a korszakot jellemezte, még fél évszázad elmúltával is tele van fehér foltokkal.
Kecskeméti számos műfajban alkotott fontos műveket, és több művészeti csoport tagja volt. Az ötvenes évek végén költőként indult, barátai közé tartozott Géher István és Tandori Dezső, de kapcsolatba került az Újhold körével és a „vigiliásokkal” – köztük Pilinszky Jánossal is. A baráti összejövetelek a hatvanas évek elején főként magánlakásokon zajlottak, valamint pesti vendéglátóhelyeken (Muskátli, Bajtárs, Rézkakas, Építész Pince, Kárpátia, Nárcisz), ahol mindenki, aki akkor „számított”, találkozhatott egymással.
– Ezekbe a társaságokba fiatal költőként kerültél be. Nem voltak az emberek egymással bizalmatlanok? Hiszen utólag kiderült, hogy sok volt a besúgó, még olyanok is, akiket nagyra tartottál.
– Nem volt ilyesmi, mert a bizalmatlanság csak egy ideig tudja kiszűrni a spionokat, és mérgezi a levegőt. Ebben a társaságban abszolút szabad volt bármit elmondani. Persze – gondolom – jelentették a dolgokat, de hát ez sok újdonsággal nem járhatott a hatalom számára.
– Ezek a kocsmák és lakások szellemi műhelyek is voltak?
– Igen. A Géher-féle társaság nagyon szűk körű volt, de eljártunk Petrigalla Pálhoz is, ahol másokkal is találkoztunk. Pár száz fő lehetett az a szellemi kör, ami akkor Pesten különböző helyeken, egymástól függetlenül működött, de egymáshoz személyeken keresztül kapcsolódva. Az ember elindult délután, bement a Bajtárs vendéglőbe, ott biztos találkozott ismerősökkel, mert oda lejártak a Vigilia szerkesztői, és Pilinszky is gyakran megfordult ott. De ha nem talált ismerőst, akkor továbbment a Kárpátiába, ami igazán nagy gyülekezőhely volt. Gyalult asztalok mellett bokszokban ültek a különböző társaságok, és ezek között nagy volt az átjárás, estére már igazi hangulat volt. Élénk szellemi viták folytak, az új filmeket, könyveket rögtön körbeadtuk és megvitattuk. A Muskátliba főleg filmesek jártak (Pintér Georg, Dárday István, András Ferenc, Zaránd Gyula). A film nagyon fontos volt akkoriban nekünk, akkor lehetett látni először nyugati filmeket. Aztán volt az Építész Pince, amit az építészek eredetileg maguknak hoztak létre, ahol már ellenzéki tevékenységnek nevezhető gyülekezések voltak, és kiáltványokat is szerkesztettünk.
– Ez mikor volt? És miről szóltak a kiáltványok?
– 1962-ben ott olvastuk fel Végh László Vízöntő-kiáltványát, amit a beépített emberek megtévesztésére írt. Az állt benne, hogy fordítsák meg a Margitszigetet, mert eleget volt így, és követeljük, hogy több és erősebb Napot állítsanak pályára, mert fázunk, valamint hogy az Istent le kell váltani, és helyére Kadosa Pált kell kinevezni. Szóval ilyen abszurd, dadaista követelések voltak, és láttam, ahogy egyesek szorgalmasan jegyzetelnek. Nagy forradalmi hevülettel olvastuk fel ezeket, és akik odajártak – Ágh István, Vujicsics Tihamér, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás – nagyon tudták élvezni. A vezér Végh László zeneszerző és röntgenorvos volt. Az elektronikus zenéről tartott előadásai révén vált ismertté – ami akkor tiltott volt. Időnként bármit betiltottak, mert a diktatúra így működött: betiltotta az elektronikus zenét, a hosszú hajat és a farmernadrágot. A hatvanas évek elejének gazdag értelmiségi tenyészete ezeken a helyeken lődörgött, és sokszor kérdezem magamtól, vajon lesz-e valaki, aki megörökíti a „tegnapok ködlovagjait”, aki a fiatalságunk cserepeit összerakja. Az építészek kiálltak a modern művészet mellett, és félig-meddig illegális tárlatok rendezésére is lehetőséget teremtettek. A Modern építészet – modern képzőművészet kiállítás 1962-ben zajlott, a Mérnöki Továbbképző Intézet égisze alatt. Mándy Stefánia és Körner Éva rendezte. A névsor önmagáért beszél: Antalffy Mária, Barcsay, Gadányi, Gyarmathy, Jakovits, Kassák, Marosán László, Martyn, Moholy Nagy, Ország Lili, Sikuta Gusztáv, Szántó Piroska, Vajda Lajos, Vajda Júlia, Vasarely, Veszelszky. De legendás bemutatót rendezett Levendel László orvos is a tüdőbeteg képzőművészek alkotásaiból, Mészöly Miklós műteremlakásában pedig Vajda Júlia-kiállítást láthattunk. Egy Tanács körúti rozoga műteremben Gyarmathy Tihamér mutatta be munkáit. Sőt a No. 1 csoport, amelynek én is alapító tagja voltam, 1971-ben az Állatkert oroszlánbarlangjában rendezett tárlatot. Az első alkalommal, 1969-ben, a József Attila Művelődési Házban zsűri nélkül a művészekre bíztuk, hogy melyik munkájukat állítják ki, de levittük az anyagot Pécsre is. Jó kis társaság volt, innen indult Cerovszki Iván, Deák László, Lisziák Elek, Orvos András, Visky Balázs, Zeisel Magda. Utóbb kiállított velünk – például – El Kazovszkij, Szemadám György, Kovásznai György is.
– Ekkoriban ismerted meg Szentkuthy Miklóst is?
– Nem, még 1959-ben, amikor a munkáimat elvittem Frank Frigyeshez. Ő annyira belelkesedett, hogy azt mondta: áthívja egy barátját, aki nagyon szereti a képzőművészetet, Szentkuthy Miklóst. Én nem ismertem a nevét, mint ahogy akkoriban még a műveltebb olvasóközönség sem. Aztán megjelent egy hatalmas ember, karakteres vonásokkal, nézte a képeimet, el volt ragadtatva, és eksztatikus lelkesedéssel ecsetelte a művek részleteit – és én szinte szégyelltem magam. Hogy két ilyen nagy ember lelkesedést mutat a munkáim iránt. Egyébként az összes mester nyitott volt a fiatalok dolgaira. Szentkuthy rögtön meghívott magához. A Szilágyi Erzsébet fasorban lakott. Dollyka, a felesége fogadott, borozgattunk, Skira-albumokat nézegettünk, és nagyokat beszélgettünk. Döbbenten láttam, hogy golyóstollal áthúz szövegrészeket, és összefirkálja a gyönyörű könyveket olyan megjegyzésekkel, hogy „ez szar”, meg ilyesmi. Azt mondta, azért teszi, mert felháborítja, hogy a művészettörténészek mennyire nem értik, miről van szó. Végül megállapodtunk abban, hogy a képzőművészeti albumokat nem szabad elolvasni, csak nézni. Jó barátság lett köztünk, kiültünk a kis teraszra, borozgattunk, beszélgettünk, közben meg szemközt Hidegkuti Nándor vágta ki a fákat. Ez volt a napi edzése.
– Ki indított el a festői pályán?
– Első művész-mesterem Magyarász Imre volt. Sajnos kevesen ismerik a nevét, egyszer a televízióban bemutattam a munkásságát, de kiállítást pénzhiány miatt nem sikerült rendeznem neki. Előtte Lengyel Lajos – aki egykor Kassák Munka-köréhez tartozott – azt ajánlotta, hogy a főiskolai, reménytelen felvételizés helyett tanuljam ki a nyomdász szakmát, és ehhez apám is ragaszkodott. Utólag hálás vagyok ezért, nagy hasznát vettem a tipográfiai ismereteimnek, mert később ebből éltem: alkalmazott grafikából. Így, mint betűszedő mentem le Pécsre, amit irodalmi mentorom, Szabó Magda is helyeselt.
– De Pécsen végül Martyn Ferenchez kerültél, és festő lettél. Mit tanultál tőle?
– Alapvetően ő volt az én „főiskolám”. A műtermében dolgoztam, amit akkor nem használt. Mindig bejött, és megnézte, mit csináltam aznap. Erős rajzstúdiumokra szoktatott rá; mindennap négy-öt rajzot kellett csinálnom különböző „témákról”, ezt szigorúan számon kérte. Ami a mesterséget illeti, azt ő nagyon érdekesen adta át. Úgy beszélt a rajzolásról, mint egy szellemi állapotról. Szerinte minden rajznak konceptuális dolognak kell lennie. És ott kell mögötte lennie a személyiségnek, különben dekódolhatatlan marad, üressé válik.
– Az első kollektív kiállításod is Pécsen volt, 1963-ban, amelyről Lázár Ervin is írt a Kortársban.
– Ez a tárlat nagyon fontos volt a hatvanas évek elején. Kiállítók voltak Lantos Ferenc, Dombay Győző, Fürtös György, és sokan mások a pécsi művészek közül. A kritika engem különösen földicsért, ami nagyon jólesett.
– Kassák Lajossal hogy kerültél kapcsolatba?
– Vidor Miklós barátom közvetített engem, amikor visszakerültem Pestre, mert az volt a véleménye, hogy szükségem van egy pótapára. A Bécsi úti lakásán találkoztunk. A verseimről nem volt nagy véleménye, viszont mikor megtudta, hogy festő is vagyok, figyelmeztetett: Magyarországon nem tudják elviselni a többműfajúságot. Neki is sokat kellett szenvednie amiatt, hogy az írók festőnek tartják, a festők pedig írónak. Ebben igaza volt, és később az írást második vonalként kezeltem. Kassák más volt, mint Szentkuthy, kicsit visszahúzódó, kevésbé impulzív, de a fiatalokat nagyon kedvelte. Én is vittem hozzá a barátaimat, iparművészeket, irodalmárokat, Géhert, Tandorit; ott ültünk a földön körülötte, és hallgattuk a mestert, majd átmentünk a kisszobába, ahol a műterme volt, és egy kietlen gyárudvarra nézett. Én szerettem ezeket a kicsit oldottabb, festőibb képeit, mások voltak, mint a korábbi képarchitektúrái.
– És mikor volt az első „igazi” kiállításod?
– 1964-ben, Petrigalla lakásán. A megnyitón ott volt Szentkuthy, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barta Lajos. Kitűnő közönség volt, egy harmadik emeleti sötét lakásban, ahová mégis eljött az egész város.
– Ezután jött Párizs.
– Ma már senki sem tudja elképzelni, milyen érzés volt! Elemi élmény, a párizsi élet engem sokkal jobban vonzott, mint a műemlékek. Nem is aludtam sokat Párizsban, olyan negyedekben is csavarogtam, ahol ez az OAS (Titkos Hadsereg Szervezete) tevékenysége miatt veszélyes volt. Sok barátom élt akkoriban ott, disszidáltak, például Csernus Tibor, Pátkai Ervin. De később többször is visszajártam Párizsba, nagyon kevés pénzzel, eléggé kiszolgáltatva.
– A festészetedet befolyásolták ezek az utak?
– Nagyon megzavart, látva azt a hihetetlenül gazdag műfaji tobzódást, ami ott egyszerre zajlott. Magyarországon mindig volt egy uralkodó irányzat, vagy egy vezérürü, akit mindenki követett. Az, amit ott láttam, felszabadított. Ezért én sohasem gondolkodom „stílusban”, talán ezért kicsit mindig eklektikus is az, amit létrehozok. De hiszek abban, hogy van egy olyan szellemi kohéziója a műveknek, ami fontosabb, mint a stílusegység.
Kovács Ágnes
(Megjelent a Műértő 2016. februári lapszámában)
