Aranyos és ezüstös csillogás, káprázatos, méregdrága műtárgyak, látvány és látvány, interaktív, szórakoztató művészet – az idei Art Baselen ismét ereje teljében mutatkozott meg a nemzetközi műtárgypiac. A galériák fölkészülten fogadták a megjelent újgazdagokat, celebeket és persze a műértő gigagyűjtőket is, akik tömegével jöttek a világ minden tájáról. A mintegy nyolcvan intézményből érkezett múzeumigazgatók és kurátorok ugyancsak komoly vásárlóerőt képviseltek. A pazar májusi aukciós eredmények ismeretében a vásár kezdete előtt az aggodalmaskodók még úgy vélték, hogy a potenciális vásárlóközönség túlságosan kiköltekezett, és ez veszélyeztetheti az Art Baselen az eladásokat, de tévedtek. Az idei a vásár 46 éves történetének az eladások szempontjából legerősebb éve volt.
Visszatért az erő, a válság előtti pörgés és lendület. Mégis, a közelmúltban 179 millió dollárért aukción elkelt Picasso-mű kapcsán is újra és újra fölmerül a kérdés, hogy fenntartható-e a műtárgypiac jelenlegi expanziója. Az Art Baselen is jól kirajzolódott, hogy a műértő vásárlók mellett a spekulánsok is magukénak érzik a műkereskedelem közegét. A két csoport érintkezik bár, de különbözik is, s jó hír, hogy nemcsak az utóbbi, hanem az előbbi is intenzíven növekszik. A spekulatív trendek egyfelől veszélyesek, másfelől viszont minden eddiginél szélesebbre növelték a műtárgypiacot, így jóval több művész jut lehetőségekhez. Az Art Baselen idén mintegy 4000 alkotó munkáit kínálta eladásra 284 galéria. A művészeti világ tehát egyre nagyobb és nagyobb, s a műtárgypiacon jelentősen emelkedett a mennyisége és a minősége azoknak a komoly vásárlóknak, akik értően és megfontoltan választanak, ráadásul patrónusként fontos szakmai intézményeket is támogatnak.
Az Art Basel koncentráltan szembesített azzal a ténnyel is, hogy a műkereskedelem már soha nem lesz ugyanaz és ugyanolyan, mint korábban, és hogy ezt pozitívan vagy negatívan kell értékelni, arról lehet elmélkedni, csak nem nagyon érdemes. A nosztalgiának helye nincs, aki nem képes továbblépni, az lemorzsolódik a versenyben éppúgy, mint más iparágakban. A művészeti színtér nemzetközibb, mint a történelem során bármikor, nemzetközibb gyűjtői bázissal és nemzetközibb galériákkal.
Korábban például az volt a jellemző, hogy művésznek, galériának előbb a saját hazai piacán kellett sikeressé válnia ahhoz, hogy külföldre jusson. Ma a művésznek, aki nem a művészeti világ valamelyik centrumában él, nem is szükséges, hogy a saját országában legyen galériája, tökéletesen elég, illetve jobb, ha például New Yorkban, Londonban vagy Berlinben képviseli őt galerista, aki a munkájához szükséges szakmai és anyagi feltételeket professzionálisan biztosítja.
Az Art Unlimiteden Anna Gaskell Echo Morris című filmje a művész mai, megváltozott pozíciójára is reflektál. A Sarah Morris portréját megrajzoló mű egyértelművé teszi, hogy a művészet létrehozása manapság alapvetően másfajta képességeket, tudásokat is feltételező folyamat, mint a ‘60–‘70-es években. Az alkotóknak a 21. század elején olyan szerepekben is meg kell merítkezniük, helyt kell állniuk, amelyek korábban távol álltak a művészettől, s ennek kapcsán a kontinuitás kérdése is joggal merül föl.
A galériák működése ugyancsak sokat változott, a mai galeristának használnia kell, méghozzá jól, a közösségi médiát, és rengeteget kell utaznia. Házhoz kell vinnie művészei alkotásait különböző kontinensekre a vásárlóknak. Sokféle kultúrát kell megértenie, elsajátítania, hogy együtt tudjon dolgozni különböző nemzetiségű, hátterű művészeivel, és kapcsolatot építhessen a világ minden tájáról érkező vásárlókkal. A műtárgypiac tehát globalizálódott, de a műkereskedelem? A holland Olav Velthuis professzor nemrég megjelent és a vásár Szalonjában vitára bocsátott könyvében (Cosmopolitan Canvases: the Globalization of Markets for Contemporary Art, szerk. O. Velthuis és Stefano Baia Curioni, Oxford UP) publikálta a tényt, hogy az Art Baselt (azaz tulajdonképpen a világ műkereskedelmét) négy ország uralta 2014-ben és 2015-ben is. A kiállító galériák kétharmadának (65,6%) központjai ugyanis az Egyesült Államokban, Németországban, az Egyesült Királyságban és Svájcban vannak, ami állítása szerint megkérdőjelezi a műkereskedelem globális voltát.
A régiót képviselő kelet-európai galériák közül csupán két rendszeresen visszatérő lengyel, a varsói Foksal és a krakkói Starmach, valamint a már nem kelet-európainak számító, a vásáron ugyancsak évek óta kiállító berlini Gregor Podnar galéria kapott lehetőséget a részvételre. Szomorú, de nem meglepő a tény, hogy az Art Basel kuratóriuma szerint a régió galériái és a régióból érkező vásárlók szakmai és gazdasági erejükkel nem képesek fölzárkózni a világ élvonalához. Megjegyzendő, hogy míg néhány neves kelet-európai galéria, például a Plan B, a Hunt Kastner vagy a Raster kiállított a Listén, a korábbi évekkel ellentétben idén egyetlen magyar galéria sem volt jelen Bázelben a szatellit vásárokon sem, ami reálisan jelzi a hazai műtárgypiac állapotát.
Az Art Basel kínálatát vizsgálva nyilvánvaló, hogy a régió legsikeresebb alkotói ott vannak a világ élvonalában, csak éppen nem kelet-európai galériák közvetítésével. Például a zágrábi David Maljkovic, a pozsonyi Roman Ondák, a prágai Eva Kot’átková, a varsói Monika Sosnowska, a krakkói Paulina Olowska és Wilhelm Sasnal, a szófiai Nedko Solakov és a kolozsvári Mircea Suciu műveit a legprominensebb amerikai és európai galériák standjain láthattuk, szinte mindannyian több galériával is együtt dolgoznak. Ezek a tehetséges, jellemzően a ‘70-es években született művészek megtanulták a műkereskedelem leckéjét, és Kelet-Európából is képesek voltak meghódítani a globális műtárgypiacot. A párizsi Mircea Cantor, a londoni Goshka Macuga és a New York-i Rita Ackermann – Marina Abramovicot nem is említve –, akik évtizedek óta a képzőművészeti világ centrumaiban élnek, befutott, nemzetközi sztárokként és e státusnak megfelelően árazott művekkel voltak jelen az Art Baselen. (Cantor és Macuga nagyméretű, több méteres munkáit 85-90 ezer eurós listaáron kínálták galériáik.)
Az Art Basel különlegességei a nagyszabású, interaktív, a közönség közreműködését igénylő művészeti projektek voltak, melyek a szórakoztatást, a felfrissülést helyezték a fókuszba. A vásártéren Rirkrit Tiravanija nyitott szabadtéri ingyenkonyhát thai ételekkel és fűszerkertekkel. Az Art Unlimiteden a brazil OPAVIVARÁ! színes függőágyakat és gyógyfüvekből keverhető teákat ajánlott a látogatóknak. Davide Balula a Noma Étterem volt pastry séfjével készíttetett füst-, kosz-, égett fa- és folyóízű fagylaltot. A város legdrágább szállodájában Dieter Roth bárját állították föl. A művekhez való hozzáférhetőség mágnesként vonzotta a közönséget, mely a felajánlott lehetőségekkel élve szívesen vált az alkotások integráns részévé. (Megjelent a Műértő július-augusztusi lapszámában.)
Spengler Katalin
