Béla Duranci 2011-ben kiadott, szerb nyelvű naplója hamarosan magyarul is megjelenik Önéletrajz Kondor Bélával címmel, a Miskolci Galéria és a MissionArt Galéria gondozásában. Ennek apropóján Nagy T. Katalin és Kishonthy Zsolt beszélgetett a szerzővel egykori munkahelyén, a szabadkai Képzőművészeti Találkozó (Likovni Susret) társalgójában, amelynek falán a hatvanas évek óta gyűlnek az itt megfordult művészek és más vendégek aláírásai.
N. T. K.: – Akkor ismertelek meg, amikor a Magyar Nemzeti Galéria életmű-kiállítását követően, 1985-ben kezdeményezésedre Szabadkán és Belgrádban rendezhettem Kondor-tárlatot. Először találkoztam olyasvalakivel, aki személyében testesítette meg azt a kelet- és közép-európai élményvilágot, amit addig csak az irodalomból vagy a filmművészetből ismertem – gondolok itt Hrabalra, Menzelre, Örkényre vagy Jancsóra. Ennek egyik oka életed helyszíne: a Vajdaság, a gyermekkor élményei.
– Először beszélek nyilvánosan erről. Valójában ez regénybe illő dolog. A bajmoki pusztán születtem 1931 júliusában. Anyám bunyevác volt, apám szlovák, az ő apja, István is szlovák volt. Később Bácsújfaluba, István dedámhoz költöztünk, ahol két évet töltöttünk. Rettenetes élet volt akkor, az emberek éheztek. Onnan aztán elkerültünk Monostorba, a Duna mellé. Ott éltem 1934–1935-ben, amikor a szerb királyt meggyilkolták. Majd Bogyánba költöztünk, ahol a kolostor főnöke az apám barátja volt. Amikor leültek borozni, engem a szerzetesek elvittek a templomba, és a festményeket mutogatták. Azt nagyon élveztem, tetszett nekem. Tarka világban éltem. Például volt rádiónk. Bogyánban senkinek sem volt rádiója, csak nekünk. Anyám kitette az ablakba, és vasárnap délután a fél falu ott ült az ajtó előtt, és hallgatták vagy Pestet, vagy Belgrádot, mert mást nem lehetett fogni. Bogyánban kezdtem iskolába járni, első és második osztályba. Anyám a Tolnai Világlexikonból olvasott fel. Nem Piroskáról meg a farkasról, hanem Nagy Sándorról mesélt.
N. T. K.: – Milyen nyelven?
– Csak bunyevácul. A lexikont magyarul olvasta. Anyámnak csak elemi iskolája volt, de beszélt németül, magyarul és szerbül. Négy-öt éves lehettem, amikor ezeket olvasta nekem. Elolvasta magyarul, és lefordította. Nem tudtam akkor magyarul, de ott voltak a képek, én meg kérdeztem, hogy: Mama, mi ez? És ő elmondta nekem, én meg lerajzoltam, mert szerettem rajzolni. Anyám apjának a testvére volt az a püspök, aki Baján az úgynevezett horvát könyvtárat (anyaga ma a bajai Ady Endre Városi Könyvtár és Művelődési Központban található – a szerk.) alapította. Amikor anyám, aki 1900-ban született, fölcseperedett, ő lett a plébánia háziasszonya. A püspök mondta neki, hogy te csak olvass, amikor időd van, ott vannak a könyvek.
N. T. K.: – Miért lettél Béla? Ez egy lefordíthatatlan magyar név. Nomen est omen: nem magyarként magyar névvel leginkább magyar művészettel foglalkoztál.
– Egy nagynéném választotta ezt a nevet, hogy más legyek, mint a többiek. A rokonaim magyar iskolákba jártak, ott találkoztak ezzel a névvel. Bélát csináltak belőlem, és röhögött rajtam az egész világ.
N. T. K.: – Hol jártál elemi iskolába?
– Monostorban, ott vártuk be a magyarokat 1941-ben. Akkor már beszéltem magyarul, de beszéltem németül és szerbül is – illetve nem szerbül, hanem sokácul. Monostorban kezdtem magyarul tanulni azért, mert a harmadik elemiben fülig beleszerettem Arany Arankába, a monostori méhész lányába, aki mint a pulykatojás, olyan pöttyös arcú kislány volt. Mindig mellette ültem a magyar körben, és magyarul tanultam. Anyám amúgy is akarta, hogy tudjak magyarul. Mire jött a ’41-es év, Szelencsén egyedül én tudtam az osztályban magyarul. 1940-től kezdtük nézni a magyar filmeket is, Kabos Gyulát, meg ilyeneket.
K. ZS.: – Gyerekként mi szerettél volna lenni?
– Pásztor, kalauz, aztán pap vagy szent, építész, festő, szobrász, orvos. Mindig akartam valami lenni.
N. T. K.: – Mikor kerültél Szabadkára?
– 1945. január 5-én, tizennégy évesen eljöttem Bajmokról, hogy a felszabadult Szabadka gimnáziumába kezdjek járni. Anyám nem kapott sem nyugdíjat, sem gyerekpótlékot, nem tudott eltartani. Mikor megérkeztem Szabadkára, nem volt pénzem, és nem volt hol aludjak. Az állomás ruhatárában tartottam egy kis zsákot, amiben volt pár zokni, néhány alsónadrág, ing, meg egy kis paplan. A váróteremben laktam, az állomás előtt mosakodtam, ahol most egy amfora van, ott akkor folyt a víz. Később aztán találtam szobát, és el is tartottam magam. Reggel a szenet meg a fát hordtam fel az iskolába, este meg gyerekeket korrepetáltam számtanból. Annyit kerestem, hogy a pénzből még anyámnak is tudtam küldeni. Érettségi után, gondoltam, elmegyek katonának, és mikor visszajövök, akkor majd látom, hogy mit akarok csinálni. Sibenikben és Splitben voltam. A katonai otthonban szobrászokkal találkoztam, és én is elkezdtem szobrászkodni. Ott ismertem meg Ivan Mirkovicot (horvát festő, 1893–1988 – a szerk.), aki elintézte, hogy bejárhassak a kastélyban lévő Mestrovic-műterembe, amikor csak akarok. A Mirkovic-műterem és a spliti múzeum – ez volt az én egyetemem, amíg katona voltam.
K. ZS.: – A katonaság után visszatértél Szabadkára?
– Igen, majd 1955-től a város pénzügyi osztályán kezdtem dolgozni. Aztán egyszer Szabadkán rendeztek egy vetélkedőt Mindent, vagy semmit címmel, és én jelentkeztem rá. Percek alatt megválaszoltam a négy kérdést. A pénz, amit kaptam érte, háromhavi fizetésemnek felelt meg. Másnap szóltak: a főnök hívat. Hűha, gondoltam, kisült talán, hogy tisztviselőként nem lett volna szabad szerepelnem. Odamegyek, a főnök rám néz, és azt mondja: Te nem a pénzügyre való vagy, hanem a múzeumba! És 1959. április 1-jén áthelyeztek a múzeumba. Így lettem nem sokkal később, 1960-ban Szabadka műemlékvédelmi biztosa. Az Újvidéki Tartományi Műemléki Intézetnek voltam külső munkatársa Szabadkán. A Vajdaságban – mondhatom – én voltam az első, aki a magyar szecessziót kezdtem védeni. A városházát már 1967-ben sikerült műemléki védelem alá helyezni. De nemcsak a magyar szecessziót kellett megvédeni, hanem az összes műemléket, mert mindent le akartak rombolni. Mindent, ami a magyar korszak építészetéhez tartozott.
N. T. K.: – Mikor utaztál először Magyarországra, és hogyan ismerkedtél meg Kondor Bélával?
– Ez összefügg az egyetemmel meg a műemlékvédelemmel. A szakdolgozati témám a belgrádi bölcsészkaron a középkori építészet volt, és ajánlással mentem Budapestre, hogy az ottani könyvtárakban és múzeumokban kutathassak. 1962. augusztus 12-én, vasárnap érkeztem Budapestre – először voltam külföldön –, akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem sorsfordító útja. Olyan egyedülálló kaland vette kezdetét, amely sok tekintetben megváltoztatta a tájékozódásomat, és kijelölte szakmai érdeklődésemet is. A megérkezés utáni napokban viharos gyorsasággal követték egymást az események. Pap Gábor művészettörténész javaslata alapján két embert kellett megismernem: Csernus Tibort és Kondor Bélát. Természetesen egyikről sem hallottam addig soha. Ott tartózkodásom harmadik napján, augusztus 15-én, szerdán, délután kettőkor, az előző napi telefonbeszélgetés szerint csengettem Kondor lakásának ajtaján. Egy velem egykorú, elálló fülű, himlőhelyes arcú fiatalember állt az ajtóban, egy szál fehér gatyában. Tekintete egyszerre szomorkás és ravasz, ajkán enyhe mosoly. Hallgatott és várt. Így kezdődött. És valóban: ez a találkozás az egész életemet megpecsételte. Mindketten 1931-ben születtünk, épp akkor, amikor a világ legnagyobb krízise volt. Mindketten végigéltük a háborút, és valamilyen módon a szocializmusban nevelődtünk. Este lementünk az Építész-pincébe (művészek kedvelt találkozóhelye a hatvanas években – a szerk.). Én csak néztem, hol is vagyok, mert tudnom kellett, hogy majd az autóbusszal vissza tudjak menni Rákospalotára, ahol laktam. De Kondor azt mondta: Az Ági (Kaufman Ágota, Kondor első felesége – a szerk.) már neked adta a szobáját, amíg itt vagy, mindig az lesz a te szobád! Tíz órája ismertük egymást.
K. ZS.: – Mikor találkoztál Németh Lajos művészettörténésszel?
– Visszamentem Rákospalotára, elhozni a cuccomat. Kondor mondta, hogy majd jön Németh Lajos. Ő mindig sürög-forog, és szeret mindent elintézni. Mire visszaértem, Lajos már referált: Mindent megbeszéltem Dercsényi Dezsővel. Ma este elmész hozzá, megígérte, hogy segít, és kész. Akkor kezdődött a kapcsolat Németh Lajossal. Őt amolyan tanár bácsinak tekintettük. Amikor együtt voltunk hárman, mi alig tudtunk megszólalni, mert mindig Lajos beszélt. Képzeld el, milyen az, amikor nekem, aki sosem csukom be a számat, hallgatnom kell, mert Lajos beszél. Kondor kicsit mindig röhögött, hogy ez a tudálékos nekünk osztja az észt… A legszebb és a legkomikusabb az volt, amikor elmentünk Gerlóczy Gedeonhoz – de ez egy hosszú történet, majd elolvassák a könyvben…
N. T. K.: – A szabadkai városi múzeum magyar képtárát te hoztad létre. Hogy kaptál erre engedélyt?
– Hát úgy engedték, hogy – köztünk maradjon – kicsit rámenős voltam, kiabáltam meg ordítottam, ezért is lettem végül „politikailag alkalmatlan”. A tartományi székházban tartottam előadást, és azt mondtam, hogy azok, akik élve maradtak, azért építik az emlékműveket, mert fényképezkedni akarnak előttük, a hősök, azok meghaltak. Másnap reggel 5-kor bevittek a belügybe, hogy mit akartam ezzel mondani. Végül azt találták ki, hogy „politikailag alkalmatlan” vagyok, és nem engedtek szerepelni a rádióban, nem írhattam az újságokban, nem tarthattam előadásokat. És akkor a magyarok, akik politikailag erős helyeken ültek, mint Major Nándor (1931, író, politikus – a szerk.), azt mondták, hogy te csak csináld a dolgodat. 1977-ben lettem a Híd folyóirat képzőművészeti kritikusa. Éveken keresztül írhattam Nagybányáról, Pechán Józsefről meg mindenről, mert Major Nándornak nem mert ellentmondani senki. A szabadkai újságok semmit sem közöltek tőlem, de voltak olyan magyarok, akik kiálltak mellettem.
K. ZS.: – Mikor kerültél szorosabb kapcsolatba Miskolccal?
– A győri grafikai biennálén találkoztam Dusza Évával és Dobrik Istvánnal, a Miskolci Galériából. Ott beszélgetés közben elhangzott, hogy egy nagy Kondor-kiállítást és tanácskozást terveznek. 1991 tavaszán már állt a tárlat, ennek apropóján rendezték meg a Kondor-emlékülést, ezen ott volt Németh Lajos is, és én ettől kezdve elég sokat jártam Miskolcra. Szeptemberben meghalt Lajos, úgyhogy én tőlük szinte „megörököltem” Miskolcot, mert életemben először Kondorral voltam ott, még 1970-ben. Szoros, baráti kapcsolat alakult ki a miskolci kollégákkal, a Miskolci Galériával és a MissionArttal. Lettek közös kiállítások és más programok is, én sokszor jöttem hozzájuk Sava Stepanovval, ők meg jöttek hozzám Szabadkára meg Újvidékre. A Kondor-napló ötlete is egy velük való beszélgetés során vetődött fel.
N. T. K.: – Számos könyved közül jó néhány magyarul is olvasható.
– Az első könyvem a Vajdaság szecessziós építészetéről 1983-ban jelent meg. Megjelenhetett volna hamarabb is, de a szabadkai Kultúrközösség elkérte a kéziratot, hogy majd először szerbül adják ki, de aztán abból nem lett semmi. Két évig húzták, én meguntam, és elmentem az újvidéki Forum Kiadóba, Bordás Győzőék pedig fogták, és megjelentették magyar nyelven. Néhány évvel ezelőtt újra kiadták, magyarul és szerbül egyszerre. Sok könyvem csak szerbül jelent meg, de voltak még olyanok, amiket egyszerre magyarul és szerbül is kiadtak; például amit Pechán Józsefről, Petrik Pálról, Faragó Endréről, Farkas Béláról írtam. Később, 1996-ban jött a Nagybánya és a vajdaságiak, az is magyarul és szerbül. 2011-ben a Medúza tutaja és a Kondor-naplójegyzetek szerbül. Ha most a Kondor-könyv megjelenik magyarul is, az szép lesz.
