A következő harminc másodpercben képzeljük el, ahogy holnap reggel felébredünk! Próbáljuk a lehető legtisztábban magunk elé vetíteni vagy leírni magunkban! A következő kérdések segíthetnek, hogy tisztábban lássuk a jelenetet. Milyen szobában vagy helyszínen vagyunk? Mire ébredünk fel: ébresztőórára, a napsütésre, esetleg valaki szólongat? Világos van már odakint, vagy még sötét? Van valaki velünk? Az ágy melyik oldalán fekszünk? Mi van rajtunk? Mi a legelső, amit teszünk felébredés után? Addig képzeljük el a holnapi reggelt, amíg pontos válaszokat nem tudunk adni ezekre a kérdésekre!

Az előbbi, gondolatban tett gyors kirándulás a jól elképzelhető jövő példája. Feltehetőleg könnyen magunk elé tudtuk idézni, eleven részletességgel. Miért tudjuk elképzelni? A mai és a holnapi reggel képe között nincs túl sok eltérés. Valószínűleg elég jól tudjuk, hol fogunk felébredni. Kevés rá az esély, hogy a fizikai környezetünk holnapra teljesen más legyen. A szokásaink és életkörülményeink esetében sem várható drámai változás. Vagyis okkal feltételezhetjük, hogy a holnapi reggel nagyjából olyan lesz, mint az utóbbi időszak többi reggele. Ez nem jelenti azt, hogy teljes bizonyossággal megjósolható, mi fog történni. De minden információnk megvan ahhoz, hogy gondolatban szimuláljuk a helyzetet.

Most próbálkozzunk valami nehezebbel! A következő harminc másodpercben képzeljük magunk elé, ahogy mához egy évre reggel felébredünk! Ismét próbáljuk a lehető legplasztikusabban magunk elé vetíteni ezt a jövőbeli pillanatot! Olyan sok vagy olyan kevés részletet változtassunk meg az előző gyakorlathoz képest, amennyit csak akarunk. Egy év múlva valahol máshol ébredünk, mint most? Más lesz-e az ágyunk vagy a szobánk? Valaki más van velünk? Mi magunk megváltoztunk-e bármiben, fizikai értelemben? Esetleg teljesen más hangulatban ébredünk, mint ahogy holnap ébrednénk? Ha igen, mitől változott meg a hangulatunk? Lenne-e valami új reggeli szokásunk egy év múlva, valami, amit ébredés után rögtön megteszünk, de ma még nem csináljuk? Mi lenne ez az új szokás?

Segített-e ez a gyakorlat, hogy kicsit kitágítsuk a képzeletünket? Figyeljük meg, könnyen és automatikusan jöttek-e az ötletek, vagy meg kellett dolgoznunk azért, hogy kitaláljuk a részleteket. Inkább hajlottunk arra, hogy a maihoz hasonló körülményeket képzeljünk el, vagy szabadon álltunk elő lehetséges változásokkal? Elménk és testünk inkább ellazult, vagy inkább felpörgött az erőfeszítéstől?

Most azt képzeljük el, ahogyan mához tíz évre ébrednénk fel! Szánjunk rá annyi időt, amennyire csak szükségünk van, hogy élénk és hihető képet fessünk magunk elé – önmagunkról, a helyszínről, a jelen levő emberekről. Hol vagyunk mához tíz évre? Mi vesz körül? Mit látunk és hallunk, milyenek az illatok, az érzéseink? Mi jut elsőként eszünkbe, amikor felébredünk? Mik a terveink aznapra? Miben változott a testünk? Próbáljunk nem túlságosan elrugaszkodni a valóságtól! Maradjunk meg annál, ami szerintünk reális és lehetséges! Ha nehezen megy ez a feladat, segíthet, ha leírjuk, amit elképzeltünk.

Mit láttunk a távoli jövőben?

Arra számítunk, hogy minden nagyjából ugyanolyan marad? Vagy olyan jövőt képzeltünk el, amelyben sok dolog megváltozik? Nincs helyes vagy helytelen válasz, csak figyeljük meg, mi történt! Olyan reggelt képzeltünk el, amilyenre szívesen ébrednénk? Vagy inkább lehetséges fájdalmas fejleményekről gondolkoztunk? Mindkettő hasznos – a pozitív és az árnyoldal magunk elé képzelése is. Csak jegyezzük meg, milyen irányba indultunk el először! És ami a legfontosabb: észrevettünk-e valami változást az agyunkban vagy a testünkben, miközben tízéves előretekintéssel tágítottuk a képzeletünket?

A legtöbben úgy érzik ilyenkor, mintha olyasmi felé nyújtanák ki a kezüket, amit még nem teljesen érhetnek el. Van, aki az elméjében, van, aki a testében, és van, aki mindkettőben érzi. Lehet, hogy a szemünk szinte önkéntelenül megmozdult, mintha keresnénk valamit. Ez meglehetősen gyakori, amikor a jövőt próbáljuk elképzelni: segít „meglátni”, ami még nincs ott. Lehet, hogy az ujjainkat dörzsölgettük, vagy a kezünkkel akaratlanul is körbetapogattunk, mintha információ után kutatnánk. Első ismereteinket tapintás útján szerezzük a világról, és ha bizonytalanok vagyunk, gyakran ehhez az érzékelési módhoz nyúlunk vissza. Ha a testünkben nem is éreztünk semmit, a mentális erőfeszítést bizonyára érzékeltük. Minél távolabbi jövőbe utazunk képzeletünk szárnyán, annál keményebben dolgozik az agyunk. A tíz év különösen nagy kihívás az egy, a kettő vagy akár az öt évhez képest is.

Miért van ez? Először is, még sosem voltunk tíz évvel idősebbek, mint most. Az agyunk még nem járt a távoli jövőben, ezért nem tudjuk, mire számíthatunk. Annyi minden megváltozhat tíz év alatt – a testünk, a kapcsolataink, az életkörülményeink, a fizikai környezetünk. Agyunk ösztönösen felfogja ezt a bizonytalanságot és megismerhetetlenséget. Nem áll rendelkezésére elegendő adat ahhoz, hogy tökéletesen szimulálja, mi fog történni. Ezért ahelyett, hogy magabiztosan egyetlen lehetőséget vetítene előre, üres helyet hagy, hogy többféle lehetőséget is megfontolhassunk. Kénytelenek vagyunk tudatos döntéseket hozni arról, mit akarunk elképzelni a jövőről. Nekünk kell kitöltenünk az ürességet.

Az üresség kitöltése jelentős mentális erőfeszítést kíván. De éppen a megerőltetés és megfeszülés miatt olyan hatásos képzeletünk ilyetén tornáztatása. Nem elég, ha agyunk egyszerűen felidézi, amit már tud – új lehetőségeket kell kitalálnia. A múltbeli tapasztalatokból, jelenbeli reményekből és félelmekből, valamint a jövőbeli változásokkal kapcsolatos intuícióinkból egyaránt építkezik, és létrehoz valamit, ami még nem létezik. Meglehet, hogy még éreztük is ezt a „mentális nyújtózkodást”, miközben próbáltuk elképzelni, milyen lenne egy reggelünk tíz év múlva. Agyunkban új idegpályák keletkeztek, és emlékképek arról, amit még át sem éltünk.

Miután létrejöttek ezek az új emlékképek, valami csodálatos történik: elképzelhetővé válik az agyunk számára, ami eddig elképzelhetetlen volt. Legközelebb, amikor erről a lehetséges jövőről akarunk gondolkodni, azonnal részletes, élénk kép jelenik meg lelki szemeink előtt. A „jövővel kapcsolatos emlék” segítségével sokkal hatékonyabban tervezhetünk, és készülhetünk a jövőre. Ezentúl bármikor felidézhetjük ezt az emléket, és megvizsgálhatjuk, hogyan érezzük magunkat tőle. Pozitív vagy negatív érzelmeket vált ki?

Ezek az előzetes érzések segítenek eldöntenünk, hogy kellene-e valamin változtatnunk a jelenben ahhoz, hogy ezt a lehetséges jövőt valószínűbbé, vagy épp kevésbé valószínűvé tegyük. Mivel mi alkottuk ezt az emléket, meg is változtathatjuk, amikor csak akarjuk. Átdolgozhatjuk a részleteket aszerint, ahogy reményeink és félelmeink alakulnak, vagy több információhoz jutunk a lehetséges jövőről.

Epizódikus jövőgondolkodás

HVG Könyvek

A tudósok a képzeletnek ezt a formáját epizodikus jövőgondolkodásnak, azaz a jövőbeli események elképzelésének nevezik, röviden JEE-nek. Azt jelenti, hogy képesek vagyunk gondolatban előrelépni az időben, és előzetesen megtapasztalni egy jövőbeli eseményt. Gyakran „mentális időutazásnak” is nevezik, mert agyunk azon dolgozik, hogy olyan élénken és tisztán lássuk a jövőt, mintha már ott lennénk.

De a JEE nemcsak gondolkodást jelent a jövőről, hanem azt is, hogy elménkben jövőszimulációt futtatunk. Más az, amikor tudjuk, hogy holnap valószínűleg esni fog – ez egyfajta „tény” vagy absztrakt gondolat a jövőt illetően –, és megint más, amikor elképzeljük, hogy ott állunk az esőben, próbáljuk érezni a bőrünkön a cseppeket, és a holnappal kapcsolatos minden ismeretünket arra használjuk, hogy még részletesebben és valósághűbben magunk elé vetíthessük a jelenetet. A JEE része lehet, hogy elképzeljük, hol leszünk épp, amikor elered az eső; milyen ruha lesz rajtunk, kivel leszünk; bosszantani fog-e a csapadék, vagy inkább örülünk neki; fedett helyre rohanunk, vagy lassan sétálgatunk; és így tovább.

A jövőbeli események elképzelése, vagyis az epizodikus jövőgondolkodás ahhoz is hasonlítható, mintha gondolatban levetítenénk egy dokumentum filmet vagy valóságshow-t, amelyben mi vagyunk a főszereplők, csak épp a jövőben játszódik. Ez a hasonlat megragadja a JEE erősen vizuális és elbeszélő jellegét: lelki szemeink előtt leperegnek a jövő eseményei, mintha videóra vették volna. Ami még fontosabb, a dokumentumfilmes hasonlat arra is utal, hogy a JEE-nek a valóság talaján kell állnia. Nem egyenlő az álmodozással, amikor arról fantáziálunk, hogy egy teljesen más életet élünk, vagy egy olyan világban ébredünk fel, amelyben minden gondunk varázsütésre megoldódik.

Összeköti mai énünket a valóban lehetséges jövőbeli érzéseinkkel és cselekedeteinkkel. Lehet, hogy a jövő jobb lesz, mint a jelen, de egész biztosan tartogat nehézségeket is. A JEE tehát nem menekülés a valóság elől, inkább játék a valósággal, amelynek során olyan kockázatokkal és lehetőségekkel játszunk el gondolatban, amelyek korábban talán nem jutottak eszünkbe. Mivel lehetővé teszi, hogy különböző lehetséges jövőket érezzünk át, kiváló döntéshozatali, tervezési és motivációs eszköz. Segít megválaszolnunk a következő kérdéseket: Ez az a jövő, amelyben fel akarok ébredni? Mit kell tennem, hogy felkészüljek rá? Kell-e változtatnom valamin ma, hogy ez a jövő valószínűbbé vagy kevésbé valószínűvé váljon?

A fenti cikk Jane McGonigal Elképzelhető című könyvének szerkesztett részlete.

Miért érdemes a jövőről kreatívabban és optimistábban gondolkodni? Milyen készségek elsajátításával leszünk képesek irányítani a jövőnket? Hogyan reagálhatunk rugalmasabban egy világjárvány vagy egy háború idején? Jane McGonigal könyvében a pszichológia és a neurológia kutatásaira támaszkodva mutatja be, miként képezhetjük az elménket, hogy félelem nélkül valósítsunk meg egy olyan világot, amelynek lehetőségeit még elképzelni sem tudjuk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.