Christian Cooper, egy fekete férfi 2020 tavaszán a Central Parkban madarakat figyelt meg, amikor egy fehér nő arra sétált a kutyájával. Cooper tisztelettel megkérte, hogy kösse pórázra a kutyát, ahogy azt a közeli táblák is előírják. A nő erre nem volt hajlandó, ő azonban nyugodt maradt, és elkezdte videózni a telefonjával.

Válaszul a nő közölte vele, hogy felhívja a rendőrséget, és elmondja nekik, hogy egy afroamerikai férfi az életét fenyegeti. Meg is tette, hívta a 911-et.

hvgkonyvek.hu

A konfliktusról készült videó futótűzként terjedt a neten, és a közösségi médiában a legkülönfélébb érzelmi reakciókat váltotta ki – teljesen jogosan – az erkölcsi felháborodástól a nyers haragig. Az incidens felidézte a fehér nők által hamisan megvádolt fekete férfiak ellen indított büntetőperek fájdalmas történetét, amely perek gyakran pusztító következményekkel jártak.

„Nem vagyok rasszista. Semmiképp sem akartam ártani annak az embernek – jelentette ki a nő később nyilvános bocsánatkérésében. – Csak megijedtem.”

Ez az egyszerű magyarázat nem veszi figyelembe a valójában a tettét kiváltó vegyes érzelmeket. Pedig elgondolkodhatott volna azon, hogy mitől félt – a fekete férfiakkal kapcsolatos miféle nézetek miatt érezte magát fenyegetettnek az udvarias beszélgetés során? Azon is eltöprenghetett volna, hogy mitől érezte feljogosítva magát, hogy hazudjon a rendőrségnek – milyen hatalmi dinamika miatt tartotta ezt elfogadhatónak?

Az egyszerű tagadással az asszony figyelmen kívül hagyta azt a bonyolult igazságot, hogy a rasszizmus nem csupán szándékaink, hanem cselekedeteink függvénye. Mint Ibram X. Kendi történész írja:

„A rasszista és az antirasszista nem stabil identitás. Az egyik percben lehetünk rasszisták, a másikban pedig antirasszisták.”

A helyzet árnyalt értékelése

Az emberek, akárcsak a megosztó kérdések általában, ritkán értelmezhetők bináris módon. Amikor Christian Coopert megkérdezték, elfogadja-e a bocsánatkérést, nem egyszerű igennel vagy nemmel felelt, hanem árnyaltan értékelte a helyzetet:

Azt hiszem, a hölgy bocsánatkérése őszinte. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy felismeri: talán valóban nem rasszista, vagy nem tartja magát annak, de ez a bizonyos tette kétségkívül az volt […] Igaz, hogy ez egy stresszes, váratlan helyzet, esetleg egy feltűnően gyenge ítélőképesség pillanatnyi megnyilvánulása volt, de ő ment bele ebbe az egészbe […] Hogy rasszista-e? Erre nem tudok válaszolni – erre csak ő tud válaszolni […] azzal, ahogyan ezután viselkedik, és hogy miként dönt, átgondolja és megvizsgálja-e a helyzetet.

Cooper a nő megítélését illető vegyes érzelmeinek és bizonytalanságának kifejezésével jelezte, hajlandó újraértékelni a helyzetet, és másokat is arra buzdított, gondolják át reakcióikat.

De nem az áldozat dolga lenne, hogy komplexitással oltson be egy nehéz beszélgetést. A konfliktus újragondolását az elkövetőnek kellene kezdenie. Ha vállalta volna, hogy meggyőződését és magatartását átértékeli, a nő példaképpé válhatott volna mások szemében, akik reakciójában kicsit is magukra ismerhettek.

Az érzelmileg túlfűtött beszélgetésekhez égető szükség van a helyzet árnyalására. Amikor prédikálunk, felelősségre vonunk vagy politizálunk, a valóság komplexitása kellemetlen igazságnak tűnhet. Tudósüzemmódban ez az igazság erőt adhat – a megértés és a fejlődés új lehetőségei nyílhatnak meg általa.

A fenti cikk Adam Grant Gondold újra! című könyvének szerkesztett részlete. A neves szervezetpszichológus könyvéből megtudhatjuk, hogyan maradjunk rugalmasak és nyitottak, és miként vehetjük rá erre a körülöttünk lévőket is. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.