A muslincák latin neve Drosophila, ami „harmatkedvelőt” jelent. Ez sokkal költőibben hangzik, mint a muslinca, és arra utal, hogy ezek a rovarok eredetileg meleg és párás trópusi klímán éltek. Ma a muslincák sok faja az egész Földön megtalálható (Antarktika kivételével). Egyik közös tulajdonságuk, hogy kedvelik a rothadó, erjedő szerves anyagokat, például a komposztot, a túlérett gyümölcsöt vagy a sörösdoboz alján lévő üledéket. Ilyen helyeken petéznek, majd rekordsebességgel kifejlődnek.

Hát persze hogy bosszantóak – jobban szeretnénk, ha a rovarok békén hagynák az ennivalónkat, és inkább a szabadban élnének. Ezek a röpködő kis valamik azonban sokkal fontosabbak, mint hinnénk. Az ecetmuslinca (Drosophila melanogaster) a laboratóriumok koronázatlan királya: több mint 100 éve kulcsfontosságú részt - vevője a kutatásoknak és a laboratóriumi kísérleteknek.

hvgkonyvek.hu

Az ecetmuslincának sok kiváló tulajdonsága van, amelyek miatt különösen alkalmas a kutatásra. Olcsó, könnyen tartható laboratóriumban, szuperszonikus ütemben él, és rengeteg utóda lehet. Ráadásul jól ismerjük a faj génállományát: 2000-ben a teljes genomját feltérképezték. Kiderült, hogy az emberi gének sokkal jobban hasonlítanak a muslinca génjeihez, mint szeretnénk. Például egy vizsgálat azt találta, hogy egy sor betegséggel kapcsolatos génszekvencia 77%-a a muslincákban is megtalálható. Pont e hasonlóság miatt olyan fontos a muslincakutatás; számos, akár az emberben is megtalálható jelenséget megismerhetünk általa.

A muslincák sokat tanítottak nekünk a kromoszómákról és a tulajdonságok öröklődéséről. Ez hozta el 1933-ban a Nobel-díjat Thomas Hunt Morgan számára is. 13 évvel később (1946-ban) egy sugárzásnak alaposan kitett muslinca és Hermann Müller szintén Nobel-díjat kapott annak bizonyításáért, hogy a radioaktív sugárzás genetikai sérüléseket okoz. Az orvosi és élettani Nobel-díj 1995-ben ismét szárnyas barátainknak és egy háromtagú csapatnak jutott, amelynek átfogó kutatásai kimutatták, hogyan szabályozzák a gének a magzati fejlődés korai szakaszát. Aztán 2004-ben a díj a muslinca szaglásának, 2011-ben pedig az immunrendszerének kutatásáért járt. Az eddigi utolsó Nobel-díjat 2017-ben a muslinca azokért a kutatásokért kapta, amelyek az élőlények napszakos, cirkadián ritmusát irányító belső órára összpontosítottak.

A muslincának még a legbosszantóbb tulajdonsága – az erjedő, alkoholtartalmú anyagokhoz való vonzalma – is hasznosnak bizonyult. „Alkoholizmusuk” kutatása komoly és fontos dolog, és számos emberi párhuzamot mutat, ami bizonyára felélénkítené a beszélgetéseket az Oktoberfest alatt. Például az a jellegzetesség, hogy a sok alkoholtól a hím muslincák rámenősek és szexőrültek lesznek, ugyanakkor csökken az esélyük a sikeres párzásra. Vagy az, hogy ha a hím muslincák alulmaradnak a nőstényekért folytatott versenyben, alkoholba fojtják a bánatukat: többet isznak, mint vetélytársaik, akiknek sikerült párosodniuk.

És ha ez nem lenne elég, a muslincák egyre bővítik ismereteinket a rákról, a Parkinson-kórról és más betegségekről is, valamint olyan jelenségekről, mint az álmatlanság és az időzónák váltása miatti zavar (a jetlag). Szóval tanúsítsunk kicsit több tiszteletet, amikor legközelebb a konyhában átkozzuk a parányi rovarokat. Amikor felállítunk egy alkalmas muslincacsapdát, legalább suttogjunk el egy halk köszönömöt a biológiai és orvostudományi kutatások egyik fontos állatának.

A fenti cikk Anne Sverdrup-Thygeson Terra Insecta című könyvének szerkesztett részlete.

Mit tud egy átlagember a rovarokról? A rovarkutató szórakoztató könyvében magával ragadó lelkesedéssel sorolja az elképesztő tényeket és történeteket a rovarok világából. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.