Szokatlan hideget, mínusz 26 fokot mértek a minap a Kabul nyugati peremén elterülő szeles síkságon, ahol a harcok dúlta melegebb déli területekről menekült családok maguk eszkábálta kalyibákban, sátrakban várják életük jobbra fordulását. Többségük első ízben látott havat, amelyet először isteni jelnek tekintettek - de sorsuk attól sem változott, sőt a rideg időjárásnak több tucat halottja is lett. A menekülttáborokban élőket a fővárosiaknál is jobban sújtja az élelem és a tűzifa hiánya. De Kabulban is kevés a munkalehetőség, a nemzetközi segélyszervezetek pedig nem győzik a rászorulók ellátását. Felmérések szerint már az afgánok fele sem hisz abban, hogy a jelenlegi kormány élhető viszonyokat teremt, és a tálibok legyőzhetők.

Döntő év lehet 2008 a NATO és a Talibán harcában. A kimenetelt nagyban befolyásolhatja, hogy egyre nyilvánvalóbbak az ellentétek a nyugati szövetségesek között a követendő stratégia ügyében. Komoly nézetkülönbség mutatkozik például az Afganisztánban legnagyobb erővel jelen lévő két hatalom, az USA és Nagy-Britannia között, miként számolják fel a tálibok és az al-Káida ellenállását. A vita tavaly decemberben került nyilvánosságra, amikor Gordon Brown brit kormányfő "kőkemény realista stratégiaváltást" javasolt az afgán falvak hagyományos önkéntes milíciáinak felállításával.

Az arbakaj - ahogy a helyiek nevezik - nem mai értelemben vett milícia, hanem egy ókori intézmény. A pastu szokások szerint a törzseken belüli klánok egykor rotációs alapon szerveztek őrszolgálatot, és ha a falut veszély fenyegette, megszólaltak a harci dobok, a hadra kész férfiak pedig pár perc alatt csatasorba álltak. Az arbakaj Afganisztán keleti részén egy-két helyen fennmaradt, és a britek az általuk felügyelt délen is szeretnék feléleszteni ezt a hagyományt.

Az amerikaiak szokatlanul nyersen és nyilvánosan bírálták az elképzelést. Dan McNeill, az afganisztáni NATO-erők amerikai parancsnoka a londoni The Financial Timesnak azt mondta, hogy az ötlet nem jó, és csak az ellenállást erősíti. Robert Gates amerikai védelmi miniszter még tovább ment, amikor a minap a The Los Angeles Timesnak úgy fogalmazott: a briteknek és más, délen harcoló NATO-erőknek fogalmuk sincs a gerillák elleni harcmodorról.

Valóban kérdéses, mennyiben lehet hatékony egy falusi milícia a rakétákkal és aknavetőkkel támadó tálibokkal szemben. Ha viszont felfegyverzik az önkéntes védőket, akkor az új erő nehezen illeszthető be az afgán nemzetépítés folyamatába. Ha ugyanis létrejönnek a pastu védegyletek, Afganisztán más közösségei - így a tádzsikok, üzbégek és hazarák - is követelhetik saját civil őrség felállítását. Ráadásul a nemzetépítés egyik feltétele éppen az ország demilitarizálása lenne.

Ellentmondásosak a washingtoni bírálatok is. Irakban éppen az amerikaiak segédkeznek felállítani az önkéntes szunnita rendőrségeket, amelyek jelentős szerepet játszottak az al-Káida elleni sikerekben. Gates nem csupán a briteket sértette meg, hanem a délen velük együtt harcoló kanadaiakat és hollandokat is. A hágai amerikai nagykövetet be is kérették a holland védelmi minisztériumba, Gates pedig telefonon kényszerült bocsánatot kérni kanadai kollégájától.

Súrlódást okozott a brit-amerikai együttműködésben a Musza Kala dél-afganisztáni városért folyó küzdelem is. Az afganisztáni dilemmákat tükröző probléma gyökere 2006 októberéig nyúlik vissza, amikor a városban állomásozó és túlerővel szembekerült brit-dán erők átadták az ellenőrzést a helyi pastu elöljáróknak, a település körül pedig semleges zónát hoztak létre, ahova sem külföldi, sem tálib fegyveres nem tehette be a lábát. Az amerikaiak akkor a Talibánnak tett túl nagy engedményként értékelték a lépést, és a NATO afganisztáni missziója élén a brit parancsnokot 2007 februárjában váltó amerikai McNeill rögvest elrendelte Musza Kala bombázását - ami véget is vetett a törékeny tűzszünetnek. A tálibok erre lerohanták a várost, majd tíz hónapig az irányításuk alatt tartották, mígnem tavaly decemberben a brit-amerikai és az afgán kormányerők együtt visszahódították.

Tavaly év végén az vezetett vitához, hogy a britek - az "oszd meg, és uralkodj" elvére hivatkozva - az általuk ellenőrzött Helmand tartományban többször is tárgyaltak a tálibokkal. A londoni The Times szerint Nagy-Britannia 2007-ben 3 millió dollárt költött tálib harcosok megvesztegetésére. A helyi tálib parancsnokoktól "megvásárolt" tűzszüneti megállapodásoknál azonban nem voltak jelen az afgán hatóságok, és Kabul valószínűleg ezért utasította ki decemberben a tárgyalásokat szervező két európai diplomatát, akiknek táskájában 150 ezer dollárnyi készpénzt és a korábbi vesztegetésekről tanúskodó dokumentumokat találtak. Omár mullah, a tálibok vezére is menesztette a Voice of Jihad internetes fórum szerint az áruló tálib parancsnokot.

London és Washington abban sem ért egyet, miként vegyék fel a harcot az ópiumtermelés ellen. William Wood, az USA kabuli nagykövete a jelenlegi korlátozott kézi irtás helyett a légi vegyszerezés híve. Az afgán kábítószer-termelés elleni harcot irányító britek szerint azonban a mákültetvények méreggel való elpusztítása - alternatív növénytermesztés nélkül - csak a nyugatiak ellen hergeli a földműveseket. Az ópiumból származó bevételek azonban nemcsak a tálibok zsebét hizlalják, de a kabuli kormányt is korrumpálják. Több kormánytagon kívül Hamid Karzai afgán elnök közeli rokonait is rendszeresen drogbáróként emlegetik. McNeill tábornok szerint a más terményekre való átállás lassú folyamat, ő radikálisabb beavatkozást tart szükségesnek, mivel a kábítószer-kereskedelem 40 százalékát a gerillák tartják a kezükben.

Az amerikaiak harciasabb, a britek pragmatikusabb stratégiát képviselnek. Az északír terrorizmus által edzett, így a gerillák elleni harcban magukat kiváló katonáknak tartó britek ugyanakkor elismerik, hogy az amerikaiak gyorsan fejlődnek. Az amerikaiak pedig a felségterületüknek számító keleti tartományokban egyre több tálibellenes falusi találkozót szerveznek. Elemzők szerint a vita mögött valójában az húzódik meg, hogy ki irányítsa a NATO égisze alatt az afganisztáni hadműveleteket.

KERESZTES IMRE