A közel-keleti események hét keserves éve után ismét jelentős erőfeszítésre szánta el magát az USA azzal, hogy békekonferenciát szervezett e hétre a Maryland állambeli Annapolisba. George W. Bush amerikai elnök előtt azonban most sokkal nagyobb kihívások tornyosulnak, mint amilyenekkel elődjének, Bill Clintonnak kellett szembenéznie az ugyancsak elnöksége utolsó évére időzített hasonló tanácskozáson. Jellemző, hogy a tárgyalás pontos időpontját csak egy héttel az összejövetel előtt tudták rögzíteni, és még az utolsó pillanatokban is lázasan gyűjtögették a résztvevőket. A várakozásokat lehűtendő az amerikai diplomácia az eredetileg konferenciának hirdetett tanácskozást végül leminősítette találkozóvá.

A borúlátás oka, hogy az arab-izraeli ellenségeskedés kulcsproblémájának tartott izraeli-palesztin viszályban a felek álláspontja továbbra is messze áll egymástól, amit a konferencia előkészületei is érzékeltettek. Mahmúd Abbász palesztin elnök azt akarta elérni, hogy fektessék le a két - zsidó és palesztin - államon alapuló, állandó békemegállapodás néhány alapvetését, legalább a majdani palesztin állam határait, amit viszont Ehud Olmert izraeli kormányfő elutasított. Az Izrael által 2005-ben kiürített Gázai övezeten túl Olmert Ciszjordánia 92 százalékáról hajlandó lemondani - jelentős zsidó településeket tartva meg, és ezeket csak 4-6 százalékban kompenzálná izraeli területekkel. Abbász viszont az 1967-es határok teljes visszaállítását követeli, legfeljebb 2 százalékos területcserével.

A konferencia előtt Olmert azt követelte, hogy Abbász "zsidó államként" ismerje el Izraelt, lényegében lemondva a 4 millióra taksált palesztin menekült visszatérési jogáról. Abbász elutasította az izraeli kérést, mondván, nem mondhat le előre a visszatérés jogáról, hacsak nem akar politikai öngyilkosságot elkövetni. Az is nyilvánvaló, hogy ha Izrael befogadja a menekülteket, elveszti zsidó identitását.

Nem egyszerű a megoldás Jeruzsálem ügyében sem: Abbász a város keleti felét akarja a születendő palesztin állam fővárosának, Izrael viszont egész Jeruzsálemet a sajátjának tekinti. A tét az óvárosban lévő vallási szent helyek hovatartozása: izraeli kompromisszumért cserébe a palesztinoknak nyilvánvalóan a menekültügyben kellene engedményt tenniük.

Ám ha a felek meg is állapodnának az annapolisi konferencia után esetleg beinduló tárgyalásokon - Abbász féléves határidőt követelt, amit viszont Olmert vetett el -, kérdés, végre tudják-e hajtani az egyezséget. Politikailag ugyanis mindketten rendkívül gyengék. Az Abbász vezette Fatah tavaly januárban elvesztette a választást iszlamista riválisával, a Hamásszal szemben, amely idén júniusban egy mini-polgárháború során kifüstölte a Fatahot a Gázai övezetből. A palesztin elnök helyzete Ciszjordániában sem stabil, a Fatah megosztott, és állítólag Abbász nem sokáig volna képes hatalmon maradni, ha Izrael kivonulna.

A tárgyalások kudarca a mindent egy lapra feltevő Abbász végét jelentheti. A 2000-ben tartott Camp David-i csúcstalálkozó sikertelensége például nagyban hozzájárult a második intifáda kitöréséhez, amely lényegében elsodorta a néhai Jasszer Arafatot, aki jóval karizmatikusabb vezére volt a palesztin népnek, mint Abbász. Pedig júliusban az USA azzal a céllal hívta össze az annapolisi konferenciát, hogy megerősítse a palesztin elnököt a Hamásszal szemben.

A libanoni Hezbollahhal tavaly vívott háború fiaskója és a korrupciós botrányok miatt népszerűtlen Olmert is a politikai túlélésért küzd. Nem csupán a jobboldali ellenzéki Likud vezére, Benjamin Netanjahu, de saját védelmi minisztere, a munkapárti Ehud Barak is a kormányfői posztra kacsingat egy esetleges előrehozott választások révén. Olmertet az is fenyegeti, hogy ha megindulnak a tárgyalások, koalíciójának nacionalista tagja, a Jiszrael Bétenu (Izrael a mi hazánk) mozgalom távozik a kormányból, ami magával ránthatja a kilépést szintén fontolgató Sasz vallásos pártot is. Ráadásul a Sasz a Likuddal együtt olyan törvényt akar elfogadtatni, amely Jeruzsálem felosztását egy esetleges alku keretében kétharmados parlamenti többséghez kötné.

Az izraeli-palesztin konfliktusnak hét éven át hátat fordító Washington eltökéltsége sem egyértelmű. Condoleezza Rice külügyminiszter - aki az utóbbi egy évben nyolcszor kereste fel a térséget - korábbi érdektelensége után valóságos diplomáciai vágtába csapott, hogy Bush 2009 januárjában lejáró terminusának végéig létrejöjjön az áttörés. A washingtoni kormány azonban megosztottnak látszik a tekintetben, vajon az izraeli-palesztin viszály a Közel-Kelet legfőbb gócpontja, vagy - mint ahogy a Dick Cheney alelnök vezette héják gondolják - Irak és Irán tükrében csak részletkérdés.

Bush mellett szól ugyanakkor, hogy nyolc hónappal korábban hívta össze a konferenciát, mint a szintén a mandátuma lejárta előtt a közel-keleti diplomáciába magát személyesen is bevető Clinton a Camp David-i csúcsot. Másrészt Bushnak sikerült biztosítania az arab részvételt, amire elődje nem fordított gondot: az Arab Liga múlt heti szavazásán egyhangúan döntött, hogy tagjai külügyminiszteri szinten képviseltetik magukat. Szaúd al-Fejszál szaúdi külügyminiszter részvétele pedig valóságos diplomáciai áttörés, még ha a Rijád által el nem ismert Izrael küldöttségének tagjaival továbbra sem hajlandó kezet fogni. Szíria külügyminiszter-helyettesét delegálta, miután Washington teljesítette azt a feltételt, hogy a megbeszélések témái közé felvette az Izrael által megszállt Golán-fennsík ügyét is.

A konferencián való arab jelenlét két szempontból is siker az USA és Izrael számára. Az arab országok ezzel egyértelműen kiálltak Abbász mellett, még jobban elszigetelve a Hamászt. Ha azonban a tárgyalások komolyra fordulnak, a Hamász a Gázai övezetből történő rakétatámadásokkal vagy öngyilkos merényletekkel megpróbálhatja megtorpedózni a rendezést. A mozgalom - amely nem hajlandó elismerni Izraelt - fő szerepet játszott abban, hogy az 1993-ban indult oslói békefolyamat elakadt az Izrael elleni kamikazeakciók miatt. Az arab országok megkísérelhetik kivonni Szíriát Irán befolyása alól, különösen ha Izrael és Szíria újra tárgyalóasztalhoz ül. Az annapolisi konferenciának kétségkívül érezhető egy Irán-ellenes tónusa, és ezt Rice nem is titkolta. Damaszkusz - Iránnal, az általa támogatott Hamásszal, valamint a libanoni Hezbollahhal ellentétben - mindig is hangsúlyozta az Izraellel való békekötés szükségességét, és többször is a párbeszéd felújítását javasolta a tárgyalások 2000-es összeomlása óta. Barak üdvözölte is Szíria részvételét, nyilvánvalóan észben tartva a klasszikus mondást: a Közel-Keleten nincs háború Egyiptom nélkül, de nincs béke Szíria nélkül.

KERESZTES IMRE