Aligha elégíti ki az Egyesült Államokat és Izraelt a palesztin nemzeti egységkormányról múlt héten Mekkában kötött egyezség, mivel a kormányzó Hamász és az ellenzéki Fatah megállapodása nem tartalmazza sem Izrael Állam elismerését, sem az erőszakról való lemondást. Az utóbbi hónapok koalíciós alkudozásaihoz képest az egyetlen valamirevaló előrelépés, hogy a szöveg felszólítja az új kormányt: "tartsa tiszteletben" a múltban kötött megállapodásokat. Ám ez is gyenge megfogalmazás az érintett dokumentumok - így például az oslói megállapodás - elfogadásához képest, ami legalább közvetve jelentené Izrael elismerését. Ehud Olmert izraeli kormányfő mindenesetre a teljes elutasítás helyett a kivárást választotta, mondván, előbb megvizsgálják a részleteket, és megvárják a fejleményeket.

Ám úgy tűnik, a csekélyke kiskapu elég lehet ahhoz, hogy egyes arab és európai országok enyhítsenek a pénzügyi embargón, amely a Hamász-kormány tavaly márciusi hivatalba lépése óta teljesen megbénította a palesztin gazdaságot. A legnyíltabban Franciaország hangoztatta a nemzetközi segélyezés felújításának szükségességét, amihez azonban először a diplomáciai érintkezés felvétele szükséges egyes európai államok részéről. Kérdés, mit szól mindehhez az USA, és felszámolja-e a folyósítást akadályozó banki korlátokat.

A mekkai alku elsődleges célja persze nem is az Izraellel való viszony rendezése volt, hanem a palesztin polgárháború megakadályozása. A Gázai övezetet elárasztó, példa nélküli fegyveres harcokban december óta legalább kilencvenen vesztették életüket, és a felmérések azt mutatják, az emberek mindkét rivális erővel szemben elveszítették bizalmukat. Sokan attól féltek, ha a Hamász vezetői, Iszmail Hanije kormányfő és a damaszkuszi száműzetésben élő Khaled Mesál, valamint a Fatahot képviselő Mahmúd Abbász elnök (képünkön hárman Mekkában) közös kormányzati megállapodás nélkül térnek haza, aligha lehet visszatartani a nyílt polgárháború kitörését a palesztin területeken.

A veszély persze így sem múlt el, de egyelőre mindkét fél győztesnek érzi magát. A Fatah több vezetője is úgy vélekedett, a Hamász a tavaly januári választások óta változóban van, és gyújtó hangú közleményei ellenére sem hajtott végre támadást Izrael ellen. És ha nem ismeri is el a zsidó államot, immár beéri a történelmi Palesztina 22 százalékán - azaz a Gázai övezetben és Ciszjordániában - létrehozott állammal. Bár az új kormányt a Hamász vezeti, a kabinetben más frakciók miniszterei is ott ülnek majd - hangzott még egy érv. A Hamász tisztviselői azonban leszögezték, nem engedtek stratégiájukból, és nem vesztették el a hatalmat. Bár az új kormány sikere jórészt attól függ, mekkora támogatást kap külföldről, elemzők szerint alapvetően pusztán tűzszüneti megállapodásról van szó, ami jó esetben is csak egy-két évig tarthat.

A Hamász és a Fatah közti hatalmi-ideológiai harc nemcsak a palesztin államba vetett hitet ingatta meg, hanem az egymástól 45 kilométerre lévő Gázai övezet és Ciszjordánia egy államban történő egyesítésének reményét is. Míg a kilencvenes évek elején a két terület között átjárás volt, addig ma - különösen a 2000-ben kitört intifáda óta - borzasztó nehéz, szinte lehetetlen engedélyt kapni az izraeli hatóságoktól a látogatásra. Azok a szerencsés gázai palesztinok, akik Ciszjordániába utazhatnak, szinte egy más világról beszélnek, ahol lehet alkoholt kapni, és jóval kevesebb nő visel kendőt. Míg a Gázai övezetben a Hamász, Ciszjordániában a Fatah az úr, a biztonság szavatolását a palesztin társadalomban komoly szerepet játszó törzsek veszik kezükbe.

Nyilvánvaló, hogy Szaúd-Arábiát a palesztin polgárháborús helyzet kényszerítette a diplomácia színpadára, mint ahogy az utóbbi hónapokban Irakban és Libanonban is aktivizálta magát. A káosz mindhárom esetben Irán azon törekvésének kedvez, hogy helyi szövetségesei révén kiterjessze térségbeli befolyását. A cselekvésre ösztökélő szaúdi felismerés a The New York Times szerint tavaly kristályosodott ki. Először az döbbentette meg a királyságot, hogy Izrael a 34 napos háborúban nem tudta legyőzni a Hezbollahot, és kiderült, mennyire erős az Irán által támogatott libanoni síita mozgalom. Majd az amerikai republikánusok elvesztették az időközi kongresszusi választásokat, amiből Rijád azt olvasta ki, hogy az USA hamarosan kivonja katonáit, és Irak is Irán zsákmányává válhat. Washington és Rijád másképp látja ugyan a térség konfliktusait, egy dologban azonban most egyetérteni látszanak: Irán blokkolásának egyik fontos útja lehet az izraeli-palesztin konfliktus megoldása vagy legalábbis annak megkísérlése.

Rijád fellépésével párhuzamosan feltűnő Egyiptom súlyának folyamatos csökkenése az utóbbi években. Kairónak korábban - a néhai Jasszer Arafat idején - komoly befolyása volt a palesztin frakciókra, az utóbbi időben azonban számtalan Fatah-Hamász-békéltetés bukott el az egyiptomi fővárosban. A korábban az arab világ vezető szerepéért küzdő Kairó vagy az elszigeteltsége okán Irán karjaiba manőverezett Damaszkusz már nem állíthatja, hogy a pánarabizmus élharcosa. Irán felemelkedése felszínre hozta azt a korántsem új keletű tényt, miszerint az arab világot semmiféle közös politikai, gazdasági vagy társadalmi cél nem egyesíti. Abdullah szaúdi király nemrég egy interjúban sajnálkozott is: az arabok széthúzását és saját problémájuk megoldásának kudarcát Irán használhatja ki.