Mintha egy második világháborús páncélosroham pusztított volna a dél-libanoni Vint Dzsbel faluban, amelynek egy völgybe szorult részén a házak 90 százaléka romba dőlt. A néhány elszórtan állva maradt épület még jobban kihangsúlyozza az Izraellel vívott 34 napos nyári háború pusztítását. Bizarr és szomorú látvány, ahogy a megroggyant házak falak nélkül maradt emeleti szobáiban hol egy felborult szekrény, hol egy összetört csillár bukkan elő, a romok között pedig edények, könyvek, háztartási tárgyak, gyerekjátékok hevernek, és a település négy hónappal a tűzszünet életbe lépése után is romokban áll. Nemcsak a főként síiták lakta Dél-Libanon mutatja még mindig komoly pusztítás nyomait, hanem Bejrút ugyancsak síita déli negyedei is. A toronyházak - mesélték az eseményekre ma is élénken emlékező helyiek a HVG tudósítójának - percek alatt omlottak össze, s váltak a földdel egyenlővé. Többfelé a már elhordott törmelék helyén még mindig óriási kráter tátong.

Bejrút főként keresztények és szunniták lakta nyugati és északi részeiben járva úgy tűnik, mintha két állam létezne az országban. Ott nyoma sincs háborús pusztításnak, ami arra utal, hogy Izrael csak síita negyedeket támadott. Kivételt a derékba tört hidak, szétlyuggatott autópályák, járhatatlan utak és az infrastruktúrában tett károk jelentenek. Még a fővárostól észak felé, a tenger mellett Tripoliba vezető autópálya egyik nemrég átadott hídját is megsemmisítették. A főváros előkelő negyedeiben, így például a Hamrán jól öltözött fiatalok szürcsölgetik a kávét az elegáns éttermekben, a luxusboltok árleszállítással csalogatják a vevőket, és szinte egymást érik a márkás autók az utakon. A belvárosban sokfelé lázas építkezések folynak, luxusszállodák nőnek ki a földből, óriásplakátok színesítik az utcaképet, mintha mi sem történt volna néhány hónappal ezelőtt az országban. Eközben a síiták arra panaszkodnak, hogy semmi nem jut el hozzájuk a felújításra szánt nemzetközi segélyekből, a kormány nem törődik velük. A déli országrészben a plakátok nem áruvásárlásra ösztönöznek, hanem fel nem robbant bombákra figyelmeztetnek - a váratlan detonációk a háború vége óta immár kéttucatnyi halálos áldozatot szedtek.

Libanonban azonban, úgy tűnik, nem feltétlenül az újjáépítés az elsődleges gond. A magát az Izrael elleni háború győztesének tekintő Hezbollah libanoni síita mozgalom most mintha végső ostromra szánta volna el magát Fuád Szinjóra Nyugat által támogatott kormánya ellen. A mozgalom és szövetségesei december 1-je óta folyamatosan tüntetnek Bejrút belvárosának két hatalmas terén, olykor százezrek követelik a kabinet lemondását. A kormányfő - aki puccskísérlettel vádolja az ellenzéket - valóban ostrom alatt érezheti magát: az utóbbi hetekben kénytelen volt beköltözni a belvárosban lévő miniszterelnöki palotába, amelyet a libanoni hadsereg kordonnal és szögesdróttal véd.

A Hezbollah számára a 34 napos háború nemcsak arra volt jó, hogy újfent megerősítse mártír- és országvédő szerepét, hanem arra is, hogy hirdethesse: felvette a versenyt az izraeli katonai potenciállal. Egy izraeli hadihajót például úgy sikerült kilőni, hogy lekapcsoltak egy kémet, majd arra kényszerítették, lépjen kapcsolatba a hadihajóval, amelyet aztán bemértek és eltaláltak. Az akció szervezettségét jelzi, hogy a támadást egyenes adásban közvetítette a Hezbollahhoz tartozó al-Manar televízió.

A fél ország szemében egyre nagyobb hőssé váló Haszan Naszrallah sejk, a Hezbollah vezetője a napokban már azzal vádolta a kormányt, lobbizott Washingtonnál, hogy vegye rá Izraelt Libanon megtámadására, és zúzza szét az Irán által támogatott mozgalmat. Ráadásul a kormányfő - hangzik egy másik vád - megpróbálta elérni a libanoni hadseregnél, hogy vágja el a mozgalom Szíriából érkező utánpótlásvonalait. Miközben a mindinkább sarokba szorított kabinet a nemzeti egységkormányról szóló tárgyalások folytatását hangoztatja, úgy tűnik, a tétet folyamatosan emelő Hezbollah aligha áll össze az általa az USA bábjának nevezett Szinjórával, illetve a kormányt alkotó frakciókkal, azaz a tavaly februárban meggyilkolt volt miniszterelnök, Rafik Hariri fia által vezetett szunnita Jövő mozgalommal, Valid Dzsumblatt drúzaival és a kormánnyal szövetséges keresztény erőkkel. Az Izrael elleni háborútól azt reméltük - ismerte el a HVG-nek nyilatkozva Abdel al-Madzsid, a Hezbollahhal szövetséges síita Amal parlamenti képviselője -, hogy egységbe forrasztja az országot, de inkább megosztott bennünket.

Az üzleti körök most attól tartanak, hogy a polgárháború 1990-es lezárása óta Bejrútban végbement újjáépítés is a politikai csatározások martalékává válik. Pedig - mint azt Riad Szalam, a Nemzeti Bank kormányzója a HVG-nek elmondta - a libanoni gazdaság különösen ellenállónak bizonyult a háború következményeivel szemben, ami főként a szolgáltatásalapú gazdasági szerkezetnek köszönhető. A bankszektor máris visszanyert valamit régi erejéből: 63 milliárd dollárnyi betét fekszik a libanoni pénzintézetekben. Ám az újjáépített belvárosban az idén a háború miatt elmaradt a turistaszezon, üresen tátongtak a tetszetős utcák, éttermek. "Egyik nap temetés, másik nap tüntetés" - panaszkodtak a tulajdonosok, utalva Pierre Dzsemajelnek, a kormány keresztény miniszterének novemberi meggyilkolására és az azt követő megmozdulásokra.

Ennél is baljósabb, ha a frontok annyira megmerevednek, hogy politikailag is megbénul az ország, és az 1943-as függetlensége óta már két polgárháborút átélt Libanonban ismét kitör az öldöklés. Huszein Gabrisz síita sejk a HVG-nek azt fejtegette, hogy minden fejlődésnek belülről, külső befolyás nélkül kell történnie. Ez azonban csak álom egy olyan országban, amelybe a külső hatalmak mindig is beavatkoztak.

Bár Naszrallah fogadkozik, hogy nem lesz síita-szunnita háború, a fő vízválasztó mégis köztük húzódik, a keresztények pedig a végletekig megosztottak a két rivális muszlim tábor között. A HVG-nek nyilatkozó valamennyi szakértő - köztük Emir Harisz Siháb, a Muszlim-keresztény Nemzeti Párbeszéd Bizottságának főtitkára - szerint nem forog kockán a polgárháborút lezáró táifi békemegállapodás és az abban megerősített felekezeti osztozkodásokon alapuló hatalommegosztási rendszer. A táifi alkotmány értelmében a parlament 128 helyét egyenlő arányban osztották szét a keresztények és a muszlimok között, az államfői poszt a keresztényeké, a kormányfői pedig a szunnitáké, és a síitáknak maradt a parlamenti elnökség.

A demográfiai viszonyok azonban gyorsan változnak. Bár Libanonban nincs hivatalos statisztika, egy minap közzétett felmérés szerint a 4,9 milliós lakosságnak már csak 35 százalékát adják az egykor abszolút többségben lévő keresztények, és 29-29 százalékát a szunniták, illetve a síiták. A síiták azonban vitatják ezt az adatot, szerintük ők máris jóval többen vannak. De ha ma még nem is, hamarosan többségbe kerülhetnek, független elemzők szerint egy síita anyára átlagosan 6,7, egy szunnitára 4, egy keresztényre pedig 1,5 gyermek jut. Naszrallah mindenesetre máris annyi tárcát követel egy új kormányban, ami minden kérdésben vétójogot biztosítana számára.

KERESZTES IMRE / BEJRÚT