HVG

Éppen indulni készült a minap Szu Cseng-csang tajvani miniszterelnök különgépe Csádba, az újraválasztott Idriss Déby elnök beiktatási ünnepségére, amikor Tajpejben megtudták: az afrikai ország diplomáciai kapcsolatokra lépett a népi Kínával. A látogatást azonnal lemondták, Csádtól magyarázatot követeltek, Peking és Tajpej között pedig nyilatkozatháború tört ki. Ezzel Kína újabb csatát nyert abban a bő negyedszázados küzdelemben, amelyben Peking minél több országot próbál rávenni arra, hogy Tajvan helyett vele létesítsen diplomáciai kapcsolatot.

A kínai kommunisták hatalomátvétele után a világ legtöbb állama Tajvant ismerte el, ám az ENSZ 1971-es határozata Kína tagságáról, majd az USA 1979-es döntése a Pekinggel való diplomáciai kapcsolatfelvételről (lásd Légi irányítás című írásunkat) oda vezetett, hogy egy sor nagyobb állam is átállt, a kisebbeket pedig Peking különböző eszközökkel igyekezett meggyőzni. Az 1980-as évek végén már kevesen tartottak ki a másfél évtizeddel korábban még 65 külföldi nagykövetséget működtető sziget mellett, a jelentősebb partnerek közül csak Dél-Afrika, Szaúd-Arábia és Dél-Korea maradt. Szöul 1992-ben váltott, de ezért Pekingnek is nagy árat kellett fizetnie. Az addig a kínai térképeken még csak fel sem tüntetett Dél-Korea diplomáciai elismerése óriási pofon volt Észak-Koreának, amely mellett négy évtizeddel korábban Peking beavatkozott a koreai háborúba. Tajvannak viszont hét évbe telt, hogy az "árulás" után megbékéljen egyébként szoros kereskedelmi partnerével, Dél-Koreával.

Ázsiában ma már egyetlen ország sem ismeri el a Peking által renegát kínai tartománynak tekintett sziget államiságát, de ezzel nincs vége az óvatos lavírozgatásnak. A szingapúri miniszterek például mindig szabadságot vesznek ki, amikor Tajvanra mennek, így útjuk magánlátogatásnak minősül. Az egyensúlyozás azért is szükséges, mert a többségében kínaiak lakta városállam az 1970-es évek óta Tajvan szigetén tartja hadgyakorlatait. Peking ugyan többször is felajánlotta e célra a szomszédos Hajnan szigetét, ám hiába.

Hajszállal jobb csak Tajpej helyzete Európában, ahol Macedónia - miután segélyt kapott a szigettől - 1998-ban elismerte ugyan Tajvant, három évvel később mégis meggondolta magát. Pekinget már csak a Vatikán nem tekinti hivatalos partnernek, de a Szentszék is jelezte: szívesen elismerné a a Kínai Népköztársaságot - ahonnan Mao 1951-ben költöztette ki a pápai nunciatúrát -, ha az országban javulna a katolikusok helyzete.

Tajpej az 1990-es évek közepén pörgette fel a "dollárdiplomáciát", amikor kedvezményes hitelekkel és segélyekkel vásárolt magának elismerést. A csata akkoriban Afrikában zajlott, és Csád, valamint Sao Tomé és Principe volt Tajvan zsákmánya. Peking is megfitogtatta gazdasági erejét, ellencsapásként 1998-ban Dél-Afrikát - ahol Tajpej az apartheid ellen küzdőket segítette, 1994-ben pedig Nelson Mandela elnökválasztási kampányát is pénzelte -, Bissau-Guineát és a Közép-afrikai Köztársaságot csábította el, 2003-ban pedig "átigazolt" az 1989-ben még Tajvant választó Libéria is. Így Tajpejnek a fekete kontinensen ma már csupán öt kisebb országban van nagykövetsége, és mindössze kettőben - Dél-Afrikában és Nigériában - kereskedelmi képviselete, amiből világszerte 122-t tart fenn, köztük egyet Magyarországon is.

Tajvan legfontosabb bázisa ma Közép- és Dél-Amerika, valamint a karib térség, ahol még mindig 12 országgal ápol diplomáciai kapcsolatot, de közülük a legnépesebb Guatemala is mindössze 11 milliós. Peking persze arrafelé is nyomul, két éve például Hu Csin-tao kínai pártfőtitkár-államfő tíz év alatt 100 milliárd dolláros befektetést ígért a régió országainak. Elsőként a Dominikai Közösség váltott, a tajpeji 9 milliónál jóval vonzóbbnak találva a pekingi 122 millió dolláros segítséget, tavaly pedig Grenada állt Kína mellé, miután az 136 millió dollárért vállalta egy stadion, 21,6 millióért pedig egy kórház felépítését. Az 1997-ben Pekinget választó St. Lucia szintén stadiont kapott, a Bahamákon pedig a nemzeti színházat újították fel kínai pénzből. Tajvan viszont 27 millióért Costa Ricában húzott fel egy hidat, a Dominikai Köztársaságban informatikai ipari parkot finanszíroz.

A legújabb csatatér a Csendes-óceán térsége, ahol a küzdelem már miniállamokért folyik. Az alig 10 ezer lakosú polinéziai Tuvalut például Kína nagyszabású szállodaépítkezések és turistatömegek ígéretével csábítja. Peking szeretné visszaszerezni a három éve Tajvanhoz átpártolt Kiribatit is, különösen, mivel távozásakor le kellett szerelnie egy műholdkövető állomást az Egyenlítő mentén fekvő szigetcsoport egyik atollján. E célra persze szóba jöhet Nauru is, amely 2002-ben választotta Tajpej helyett Pekinget, ám a be nem váltott kínai ígéretek miatt tavaly óta újra Tajvannal áll diplomáciai kapcsolatban.

Tajvan államiságának tagadása nem csak presztízsveszteség: a sziget nem lehet tagja egy sor nemzetközi szervezetnek. Ilyen az ENSZ, amelynek közgyűlésén - Peking ellenzése miatt - még megfigyelőként sem lehet jelen. Nem tag az ENSZ szakosított intézményeiben, így például az Egészségügyi Világszervezetben (WHO) sem, ami megnehezítette számára az együttműködést a madárinfluenza-járvány ügyében. A Világbank és az IMF 1980-ban léptette ki Tajvant, amely bent van viszont az Ázsiai Fejlesztési Bankban (ADB), és egy nappal Kína után, 2001 végén felvételt nyert a Kereskedelmi Világszervezetbe is (WTO). Ahol viszont kényszerű kompromisszumként a "Kínai Tajpej" nevet kell viselnie, akárcsak a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban. Mivel pedig a Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) is az ENSZ-család tagja, Tajvan csak nem hivatalosan kaphatta meg a 886-os ország-előhívószámot, amelyet a 86-ost magáénak mondó népi Kína nem ismer el. A kínai szárazföldről 06-ot tárcsázva lehet hívni Tajvant, míg a különleges közigazgatási területként Peking ellenőrzése alá tartozó Hongkong és Makaó megőrizhette az ITU-tól kapott számot.

NAGY GÁBOR