Afrika évévé kiáltotta ki az ideit Tony Blair brit miniszterelnök, aki az Európai Unió soros elnöki tisztét töltötte be a második félévben, és júliusban a skóciai Gleneaglesben házigazdája volt a G8, vagyis a hét legfejlettebb ipari hatalom és Oroszország csúcstalálkozójának. A felhívásra kollégái kedvezően reagáltak: közvetlen segély, adósságelengedés és -átütemezés, illetve gazdasági fejlesztés címén összesen ötvenmilliárd dollárt ígértek a szegény országoknak, továbbá Blair csak Afrika számára 2010-ig további 25 milliárd dollárt kért. A pátoszt csak fokozta, hogy néhány nappal a csúcs előtt kilenc országban tíz helyszínen - Live 8 címmel - popsztárok részvételével segélykoncerteket tartottak.

A világ lelkiismerete Fekete-Afrika iránt a jelek szerint tízévenként szólal meg látványosan. Az etiópiai éhínséget követően 1985-ben Live Aid címmel szerveztek segélykoncerteket, 1996-ban az ENSZ indított kezdeményezést Afrika megsegítésére. Ám ahogy nem igazán tudni, hogy pontosan kinek jutott az 1985-ös akcióból befolyt százmillió dollár, arról sem hallani, mekkora összeg jött össze az idén, és azt mire fordították. Egyáltalán: hogyan hasznosult a világ legszegényebb kontinensének eddig juttatott irdatlan mennyiségű pénz?

A washingtoni Cato Intézet szeptemberben napvilágot látott tanulmánya szerint 1960 és 1997 között több mint 500 milliárd dollár - öt Marshall-segélynek megfelelő összeg - jutott Afrikának, a kontinens mégis nagyon szegény maradt. A Világbank adatai szerint a napi egy dollárból élők száma 1981 óta megduplázódott, és elérte a 314 milliót az egymilliárd lakosú földrészen. A világ 48 legszegényebb országából 34 Afrikában található, ahol a várható élettartam 45 év, a gyermekhalandóság több mint tízszázalékos, és az egy főre eső átlagos hazai össztermék (GDP) alig több ötszáz dollárnál.

Mindez mutatja, hogy bár aligha lehet túlhangsúlyozni a 19-20. századi gyarmatosítás, illetve az azt megelőző, közel háromszáz évig tartó rabszolga-kereskedelem súlyos örökségét, az afrikai szegénység a függetlenség hatvanas-hetvenes években történt elnyerése óta csak újratermelődik, sőt fokozódik. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a Nyugat nem tanult az etatista megközelítésen alapuló afrikai segélyezési politika eddigi kudarcából, abból, hogy az afrikai kormányok elképesztően rosszul sáfárkodnak a külföldi segélyekkel és saját forrásaikkal. Az ENSZ becslése szerint Fekete-Afrika összesített - Belgiuméval egyenértékű - GDP-jének 90 százalékát, 200 milliárd dollárt loptak, illetve herdáltak el 2004-ben. Ebből az afrikai elitek korrupciója 168 milliárdot, a tőkekivonás 20 milliárdot, a fegyvervásárlások és a háborús károk 15-15 milliárdot tettek ki.

Az afrikai országok harmadát sújtó fegyveres konfliktusok becslések szerint a gazdasági növekedésből 2,2 százaléknyit emésztenek fel. Így az idén hiába várható átlagosan 4,1 százalékos bővülés a tavalyi 4,4 százalék után, az átlagosan 2,1 százalékos népszaporulat mellett semmi nem marad fejlesztésre. Az afrikai államok biztonsági helyzete a hidegháború után csak romlott, hiszen több ország is a Nyugat, illetve a Kelet által 1990-ig körüludvarolt, majd magukra hagyott diktátorok, az ellenük fellépő hadurak és gerillavezérek szabad prédájává vált, aminek tipikus példája Libéria.

A demokráciadeficit - minden haladásról szóló hír dacára - továbbra is óriási. Az 54 afrikai államból 16-ot tartanak ugyan demokratikusnak, ám ezekből csak 8 meríti ki a működő demokrácia globális kritériumait, de George Ayittey ghánai származású amerikai közgazdász szerint valójában valamennyi pszeudodemokrácia. A választásokat rendre elcsalják, a demokratikus intézményrendszer - ha létezik egyáltalán - gyenge. Blair például igen kényes helyzetbe került azáltal, hogy míg Meles Zenawi etióp kormányfőt és Benjamin Mkapa tanzániai elnököt - mint a demokratikus kormányzás dicséretes képviselőit - meghívta neves személyiségekből álló Afrika Bizottságába, mindkettő bírálatok kereszttüzébe került az idén az ellenzékkel szembeni erőszakos fellépés és választási visszaélés miatt.

A nemzetközi közösség nem lép fel kellő eréllyel a választási csalások ellen, a nagyhatalmakat nem igazán érdekli, hogyan alakul Afrikában a demokratikus fejlődés. Ha valamelyik térség nem illik a terrormátrixba, akkor a Nyugat nem törődik vele - világította meg a hidegháború utáni legfontosabb hatalmi szempontot Kwamchetsi Makokha kenyai elemző. Afrikában jelenleg 11 olyan ország van, ahol két évtizede vagy annál is régebb óta ugyanaz az ember áll a hatalom élén.

Előszeretettel vádolják afrikai vezetők országaik bajaiért a Nyugatot, és okolják az imperializmust, illetve a rasszizmust. Charles Kwalonue Sunwabe libériai származású amerikai szakértő ugyanakkor egy nemrég megjelent tanulmányában az afrikai vezetők teljes inkompetenciájára hívta fel a figyelmet. Ennek eklatáns példájának tartja az 1987-ben elfogadott, úgynevezett lagosi nyilatkozatot, amely 777 ezermilliárd dollárnyi kártérítést követelt a Nyugattól a történelmi sérelmek miatt (összehasonlításképp: a mai amerikai GDP évente 11 ezermilliárd dollár). Sunwabe szerint világossá kell tenni, hogy a Nyugat nem azért megy Afrikába, mert fenntartás nélkül szereti a kontinenst, hanem azért, hogy megtalálja számítását, és saját érdekeit érvényesítse.

A hozzá nem értés - fejtette ki véleményét a HVG-nek Régi Tamás afrikanista-antropológus - abban is megnyilvánul, hogy a segélyszervezetek eddig nem vették figyelembe az afrikai ember gazdasági szemléletét. Az afrikaiak a mai napig kötődnek a hagyományos, kisebb régiókra kiterjedő gazdaságukhoz, és kérdéses, hogy azt a modern piacgazdaság egyáltalán felválthatja-e, és ha igen, milyen ütemben. Bár ma már nincs olyan nemzetközi segélyszervezet, mely ne alkalmazna terepen dolgozó antropológusokat, még mindig nem egészen világos, hogy egyes afrikai csoportokban melyek az elsődleges gazdasági célok, vagy miként épül be sok afrikai közösségbe a kezdetben idegenül személytelennek tartott készpénz.

Nem jártak sikerrel például az észak-kenyai sivatagban az 1950-es évektől lezajlott rehabilitáló és letelepítő programok sem, és az Oxfam brit segélyszervezet által az 1985-ben szervezett állatadományozási kísérletek sem teljesen úgy alakultak, ahogy azt a jó szándékú donor elképzelte. Egyes helyeken a nincstelen családokat és csoportokat a társadalom már nem tekinti a közösség teljes jogú tagjainak: a Tanzánia északi részén élő pásztornépek például megkülönböztetik maguktól azon társaikat, akik elvesztették állataikat, mivel ekképpen alkalmatlannak bizonyultak a nomád életmódra. De éppen az Oxfam volt az, amely a hibákból tanulva jelenleg kisebbfajta csodát hajt végre Mozambikban, ahol egy mikrohitelprogramon keresztül a támogatást közvetlenül a szegény, távoli vidékeken élők számára nyújtja, kikerülve a döntéshozó központokat.

Jóval nehezebben kiszámítható azonban az afrikai gazdaság, mint az első pillantásra tűnik - mutatott rá Régi Tamás. Arra is van példa, hogy az egyes régiókban a hirtelen bekövetkező és elvonuló természeti és emberi katasztrófák után megugrik a termelés, és ideiglenes jólét áll be a társadalomban. Az 1994-es ruandai népirtás után a legtöbb szakember éhínségtől tartott, mondván, hogy a földművelők felélték még a vetőmagtartalékaikat is. Johan Pottier belga antropológus három héttel a humanitárius katasztrófa után a helyszínen járva azonban épp az ellenkezőjét tapasztalta.

A független Afrika felvirágoztatására irányuló eddigi kísérletek kudarcai nyomán túl ambiciózusnak tűnik az ENSZ elképzelése, miszerint 2015-re a felére csökkenti a szegények számát a kontinensen, és mindenki hozzájut majd az elemi oktatáshoz. Ehhez a világszervezet 110 milliárd dollárnyi éves beruházási tervet dolgozott ki a mezőgazdaságtól az egészségügyig. Az afrikai kormányok 37 milliárdot, a magánszektor 30 milliárdot, a donor országok pedig 43 milliárdot adnának, és a tervek szerint az átlagos gazdasági növekedést 7 százalékra tornásznák fel. Ám 2003-ban a 135 milliárd dollárnyi globális közvetlen tőkebefektetésből Afrikának mindössze 9 milliárd dollárnyi jutott.