A német egység megteremtése 15. évfordulójának hetében meglehetősen fura reklámkampánnyal találkozhatnak a német tévénézők, újságolvasók: "Te vagy Németország!" - láthatják-hallhatják-olvashatják különböző prominens közszereplők, színészek, sportolók szájából a jobb közhangulatra, több lelkesedésre biztató szavakat. A nagy kiadóvállalatok és a közszolgálati, valamint kereskedelmi televíziók harmincmillió euróba kerülő közös akciója sikeres emberek segítségével szeretné sikerorientáltabbá faragni a publikumot. Hogy ez mennyiben sikerülhet, az majd kiderül - az azonban már most látszik, a sikerpropagandisták közé nem sok keletnémetet, másként egykori NDK-st tudtak találni. Jószerivel a műkorcsolyás Katharina Witt a kivétel, de különben pontosabb lett volna a "Te vagy Nyugat-Németország" kampánycím.

Ez nem biztos, hogy jót tesz az egykori NDK-sok lelkivilágának. Akik persze örültek az egyesítésnek, a szabadságnak, a márkának, majd valamivel mérsékeltebben az eurónak, de azért az sem segíti frusztrációmentes pszichéjük kialakulását, hogy szinte nem múlik el hét, amikor valaki ne emlegetné föl, hogy az egyesítés óta már 1280 milliárd euró folyt Nyugatról Keletre, és hogy ennek ellenére az egy főre jutó GDP-termelés az egykori NDK területén még mindig csak 64,3 százaléka a nyugatinak.

Kétségtelen tény: az 1280 milliárdból sok minden épült az öt új keleti tartományban, elsősorban infrastruktúra, autópályák, utak, csatornák. Feltámadt Drezda, megszépült Lipcse belvárosa, Berlinben izgalmas világvárossá nőtt össze kelet és nyugat - és eközben két és fél millió ember hátat fordított egykori szülőföldjének. Többen hagyták el most, az egyesítés után az új keleti tartományokat, mint 1961 előtt, amikor az ország kivérzésétől tartva Walter Ulbricht felépíttette a falat. Berlint leszámítva ma 13,4 millió ember él a magát az akkori statisztikai adatok alapján a világ tíz legnagyobb ipari országa közé soroló NDK területén. A népességcsökkenés most már akkor is folytatódni fog, ha ezentúl senki nem veszi a vándorbotot, és indul el nyugati irányba: mivel elsősorban a fiatal, szülőképes korban lévő generáció képviselői mentek el az utóbbi 15 évben, az amúgy sem bőséges természetes utánpótlás még tovább csökkent.

Az okok egyetlen szóban összefoglalhatók: megélhetés. Mert egyidejűleg azzal, hogy utak, bevásárlóközpontok épültek, addig gyárépületek, munkahelyek szűntek meg. Ebben nem csupán az NDK iparának versenyképtelensége játszott szerepet, hanem az a gyakran előforduló eset is, amikor a nyugati vállalat csak azért vette meg az NDK-s gyárat, hogy utána bezárja, és a piacot a saját termékeivel lássa el. Biztosnak tűnő állások szűntek meg a vegyiparban, finommechanikai- és optikai üzemekben, az elektronikai iparban, és ezzel jól képzett szakmunkások, mérnökök váltak feleslegessé. Aki tehette, elment nyugatra, ott keresett állást, aki nem, az - a magyar viszonyokhoz mérten anyagilag ugyan jól eleresztve - a munkanélküliek számát szaporítja. Ez az újraegyesítés 15. évfordulóján keleten kétszer akkora, mint az országos átlag: szeptemberi adatok szerint 19,4 százalék.

Az elvándorlás következtében az egykori szocialista nagyvárosok elnéptelenednek: Halle-Neustadt kísértetpanelházai éppúgy egy másik rendszer elmúlását hirdetik, mint Eisenhüttenstadt időközben már le is bontott lakótelepi házai. De Lipcsében is elég néhány száz méterre eltávolodni a belvárostól, hogy üresen tátongó épületek mutassák az egykor itt élők hűlt helyét.

Kézenfekvő a magyarázat, hogy elsősorban az NDK iránti nosztalgia vezette azokat a szavazókat, akik a mostani választásokon az egykori keletnémet reformkommunisták NDK-s múltat is vállaló utódpártjára voksoltak. Csakhogy az is a kép teljességéhez tartozik, hogy a nyugati szalonképesség érdekében a PDS-ről Baloldali Pártra nevet váltók a nyugati szakszervezeti és ex-SPD-s jelölteknek annyi előkelő listás helyet biztosítottak, hogy a parlamenti frakcióban már többen lesznek a nyugatiak, mint az egykori NDK-sok.